Milánó hanyatlásában a migrációnak jelentős a szerepe

Műemlékekben, turisztikai látnivalókban nem a leggazdagabb olasz város, Milánó, ám a gazdagságot pénztárcában mérve évszázadokon át magasan verte az olasz átlagot. Lombardia fővárosa csaknem egy évtizede valami megmagyarázhatatlan lejtőre került, és már a covidjárvány, majd a migráció kezelése sem működött megfelelően.

Az Umberto Cagni utcában találhatók az országos rendőr-főkapitányság bevándorlási hivatalának milánói irodái, ahol is a menekültügyek elbírálása történik.

„Földi pokollá változott a hivatal, csak dicsérni tudom rendőreink szinte végtelen türelmét. Naponta 250-300 arrogánsan követelődző, Isten tudja honnan érkező emberáradattal kell dűlőre jutniuk. A dolog szépség hibája, hogy a napokban hirdetményben tájékoztattuk az érdekelteket, az ügyintézést áthelyeztük a Montebello utcai tágasabb irodába. Itt most egy léleknek sem kellene lennie, erre mit látunk, több száz öklüket rázó figura, gyakran késekkel felfegyverkezve fenyegetőzik – mondta Pasquale Alessandro Griesi, majd felháborodottan folytatta: – Ide jutottunk, ennek az ellenőrizetlen bevándorlási jelenségnek áldozatai a rendfenntartó bajtársaink. Mindennapossá váltak az ellenük irányuló inzultusok, köpködik, rugdalni próbálják kollégáinkat, de gyakran késsel is fenyegetőznek a bevándorlók. Megdöbbentően sunyi módszerekkel is próbálkoznak. Rendőreink a lakosság védelmében határozottan lépnek fel, ugyanis az elfogások gyakran nem szép szavak kíséretében történnek. A migráns bandák mobitelefonnal rögzítik a rendőri fellépéseket, majd manipulatív módon, gyakran megvágva a felvett anyagot, ártatlan áldozatonként mutatják be magukat a közösségi médiában.”

A szakszervezeti vezető jelezte, mindeddig nem sok sikerrel jártak a feljelentéseik. „Meggyőződésem, hogy nem csupán Milánó problémája az egyre kezelhetetlenebb migránshelyzet. A megoldás az ország vezetőinek kezében van, ahogy látom, az új kormány az illegális bevándorlás ügyeit a helyzethez illő figyelemmel és szigorral igyekszik kezelni.”

A tisztánlátás, a tárgyilagosság megkívánja a visszatekintést, a mi esetünkben a hetvenes évekig érdemes visszalépni, ugyanis akkor indult Olaszországba az arab világból a bevándorlás. A ma már nagypapa korú, nagyrészt marokkói és tunéziai, volt szőnyeg- és fürdőlepedő árusok szégyenkezve veszik tudomásul, milyen nagyot változott a világ. Korábban hasznos és igen jó áron kínált termékeiket barátsággal, örömmel fogadták az olaszok, ám most „unokáikra” a haszonlesés, munkakerülés, a segélyekre épített követelőzés a trendi jellemző. Érdemes tanulmányozni azon statisztikai adatokat, amelyből kiderül, csizmaországban igen szerény azok száma, akik a beilleszkedés rögös útját választják.

A lap riportere megkeresett egy idős marokkói embert, aki feldúltan elemezte a helyzetet: „A hamis hittérítők, a földi kánaánt ígérő embercsempész bandák sakálként ugrottak a többségében fiatal, az életről még semmit nem tudó áradat élére. Minden elképzelést felülmúló anyagi haszonnal a zsebekben majd hülyék lennének ezekről a milliárdokról önként lemondani. Érthető, ha az olaszok türelme fogyóban van, mert a gigantikussá formálódó számlát az utolsó eurócentig ők állják. Érzésem szerint több »bevándorló« választja a szervezett bűnözés bandatagságát, mint a munka kínálta tisztességes, ám jóval szerényebb keresettel járó életformát.”