Külföld

Szerbia felkészül a háborúra

A balkáni háborúk kora lehet, hogy még nem járt le? Benne van ugyanis a levegőben, hogy fegyveres konfliktus tör ki Szerbia és Koszovó között. Útlezárások, tüntetések zajlanak, amelyek a koszovói szerb kisebbség gépjárművei rendszámainak lecserélése körüli ellentéteket kísérik. Belgrád 30 darab T–72-s tankot kapott ajándékba Moszkvától.

Szerbia felkészül a háborúra
Aleksandar Vucic: Megvédjük a koszovói szerbeket
Fotó: AFP/Milos Miskov

Harckészültségbe helyezték a szerb hadsereget, Aleksandar Vucic, a balkáni ország elnöke, a fegyveres erők főparancsnoka lemondta minden aktuális külföldi hivatalos útját, a belgrádi kormány rendkívüli ülést tartott. 

Mindezek vészjósló jelek azok után, hogy Szerbia és Koszovó között már hónapok óta pattanásig feszült a helyzet. A mostani konfliktus konkrét oka, hogy a pristinai kormány elrendelte: a Szerbiában regisztrált autók tulajdonosainak, akik állandó lakhellyel rendelkeznek Koszovóban, le kell cserélniük gépjárműveik szerb rendszámait, helyi egyedi azonosító jelekre.

Ezzel megszakadna a korábban Szerbiához tartozott többségében albánok lakta tartomány – Belgrád még mindig sajátjának tekinti Koszovót – és az ottani szerb kisebbség között e fontos közigazgatási kapcsolat.

Vagyis, az albán többségű Koszovó még egy kötődési szálat igyekszik elvágni, amely a határon átnyúlva hivatalosan, de nem utolsó sorban érzelmileg is, összeköti az ott élő szerb kisebbséget az anyaországgal.

Az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján most már csak a csodában vagy a feszültség valamifajta oldódásában lehet bízni. Ha mindez elmarad, akkor a következményekbe jobb, ha nem is gondolunk bele. A konfliktus nem marad meg regionális keretek között, hanem mindenképpen eszkalálódni fog. Erre utal, hogy Vucic a rendkívüli kormányülés után a Belgrádba akkreditált kínai és orosz nagykövettel egyeztetett.

A balkáni háborúk kora lehet, hogy még nem járt le?  A Pax Americana, vagyis az 1995-ben megkötött daytoni szerződés és az azt követő, Amerika által kierőszakolt koszovói függetlenség több problémát hagyott hátra, mint amennyit megoldott. Egy fegyveres konfliktus kirobbanását sem lehetett kizárni.

Ennek lehetősége már a kezdetek kezdetén is fennállt, miután 2008-ban megszakadtak a Belgrád és Pristina közötti tárgyalások, és ekkor a Koszovót katonai ellenőrzése alatt tartó Egyesült Államok támogatásával a Szerbiához tartozó tartomány kikiáltotta függetlenségét.  

Kelet-Közép-Európában politikai pánik tört ki. Washington ugyanis felrúgta az 1989-ben La Vallettában kötött  amerikai–orosz (szovjet) megállapodást.  Akkor a felek többek között abban állapodtak meg, hogy a kelet-európai társadalmi változások nem érinthetik az egyes országok külső határait, vagyis nem lehet semmilyen határmódosítás. A belső határok esetleges változása elé George Bush és Mihail Gorbacsov nem gördített akadályt.

Az elképzelés az volt, hogy ne legyen olyan határváltoztatás, amely valamelyik ország rovására történik. Így például az egykori Csehszlovákia szétválása vagy a Szovjetunió tagállamainak kiválása minden nemzetközi konfliktus nélkül zajlott le, mert az eredeti külső határok nem változtak.  

De Koszovó helyzete más volt. Itt a külső határok változtak, miután a tartomány addig Szerbia része volt, tehát a szerb határok módosultak. De talán ez lett volna a kisebbik ok a pánikra.

Az idegbajt az okozta, hogy egy országon belül egy etnikai kisebbség, külső, nagyhatalmi támogatással, egyoldalúan, egyeztetés és megállapodás nélkül szakadt ki abból az államból, ahová eddig tartozott. Traian Basescu román, Ivan Gasparovic szlovák és Boris Tadic szerb elnök egymásnak adták a kilincset Belgrádban és Bukarestben.

Nem nehéz kitalálni, hogy a koszovói függetlenség kikiáltásának körülményeit precedensnek értékelték, attól tartva, hogy az országaikban élő magyar nemzetrészek vérszemet kapnak.

A kedélyek máig sem csitultak el, mert a fent említett három országon kívül, egyes uniós tagállamok – Görögország, Ciprus és Spanyolország –, mind a mai napig nem ismerték el Koszovó függetlenségét. A ciprusiak és a görögök a törököktől, a spanyolok a katalánoktól tartottak. Szerbia pedig megakadályozta, hogy Koszovót felvegyék az ENSZ-be.

Nem várható, hogy a szerbek engedni fognak, változatlanul kitartanak majd az el nem ismerés mellett, mivel Koszovót a szerbség ősi földjének tartják. Koszovó területén zajlott le 1389-ben a rigómezei csata, amely után a török ​​oszmán uralom évszázadai következtek a térségben. A harc kimenetele, eredményei, a csatához kapcsolódó mondakör alapvető jelentőségű a szerb nemzeti öntudatban. Az akkori küzdelem a szerbek számára szimbolikus, egyszerre jelképezi a bukást, az újjászületést és a reményt.

Rigómező jelképes abból a szempontból is, hogy a szerb vér a manapság már albán többségű Koszovó területén hullott.  A rigómezei csata évfordulóján, 1914. június 28-án gyilkolta meg Szarajevóban Gavrilo Princip szerb merénylő Ferenc Ferdinánd Habsburg trónörököst és terhes feleségét, ami okán kitört az első világháború.

A koszovói albánok szintén nincsenek abban a helyzetben, hogy azt mondják: az idők végtelenségig fenntartjuk az itteni szerbek kettős kötődését. Nekik Rigómező mást jelent, nevezetesen azt, hogy a keresztény szerbek elhagyták ősi területüket, az albán muszlimok pedig így itt teret nyertek.

A Koszóvóval való egyet nem értésből Szerbia valószínűleg azt a következtetést vonta le, hogy a feszültség enyhülésére hosszú távon nem lehet számítani. Már csak azért sem, mert a mostani helyzetben a koszovói szerbek kivonultak az állami intézményekből, ami valóban tovább fogja élezni az ellentéteket.

Nem lehet a véletlen műve, hogy Szerbia tavaly 30 darab T–72-es modernizált orosz tankot és további 30 páncélozott harci járművet kapott Moszkvától vissza nem térítendő műszaki és technológiai program keretében.

És közben folyik az ukrajnai háború.    

Kapcsolódó írásaink