Külföld

Csak látszatsegítséget adott 1956-ban Amerika

Washington 1956. október végén, november elején egy gyenge kísérletet tett a Magyarország elleni szovjet katonai invázió elkerülésére. A próbálkozás eleve kudarcra volt ítélve, annak ellenére, hogy Amerikát egyik legjobb szovjetszakértője, Charles Bohlen képviselte Moszkvában.

Csak látszatsegítséget adott 1956-ban Amerika
1956 Budapest, Margit-híd, a forradalmi napokban
Fotó: Fortepan

Az amerikai külügyminisztériumnak 1956. október 23-án semmilyen terve nem volt arra, hogy miként viszonyuljon, egyáltalán mit csináljon, ha az addigi kelet-európai felkelésszerű megmozdulásokat jóval meghaladó fegyveres forradalom tör ki a térség valamelyik országában. A tehetetlenség annak ellenére nyilvánvaló volt, hogy Sztálin 1953-as halála és Hruscsov 1956-os, a személyi kultusz törvénytelenségeit leleplező beszéde tektonikus társadalmi mozgásokat idézett elő Kelet-Európában. Kelet-Berlinben 1953-ban, Poznanban pedig 1956. júniusban tört ki munkásfelkelés.

Csak október 26-án ült össze az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács a megfelelő stratégia kidolgozására. Harold Stassen elnöki tanácsadó javasolta, hogy országa haladéktalanul tudassa Moszkvával: az Egyesült Államok indítványozza az osztrák modell – a nagyhatalmak garantálják és felelősséget is vállalnak a semlegességért – alkalmazását a magyar kérdés megoldására, amely biztosítaná Magyarország függetlenségét, és kielégítené a szovjet biztonsági igényeket is. Tehát Magyarország nem lesz a NATO tagja.

Nagy Péter cár óta, vagyis a 17–18. század fordulójától Oroszország, majd a Szovjetunió egyik stratégiai alapelve volt, hogy közvetlen szomszédjai barátként viszonyuljanak hozzá, és ne váljanak ellenségeinek felvonulási területeivé. Ebből következett az az amerikai logika, hogy ha Magyarország semleges, akkor eleget is tesz a szovjet elvárásoknak. Washingtonban úgy gondolták, hogy Moszkvának vörös posztó, ha egy szomszédos ország belép a nyugati védelmi rendszerbe.

Utasították Charles Bohlen moszkvai nagykövetet, hívja fel a szovjet vezetés figyelmét arra, hogy Washington nem tekinti potenciális szövetségeseknek a kelet-európai országokat, így Magyarországot sem. Ezt a diplomata október 29-én meg is tette.

Nagy a valószínűsége, hogy az amerikai külügy nem kérte ki előzetesen Bohlen véleményét, mert akkor nem követi el azt a hibát, hogy önként feladja a magyar NATO-tagság vízióját, amit Hruscsov a gyengeség jeleként értékelt. Az orosz gondolkodás szerint ugyanis ha Magyarország nem lesz a NATO tagja, akkor Amerika nem is akarja megvédeni, tehát le lehet rohanni. Így is történt, és még a nyugati beavatkozástól sem kellett tartani.

Két fontos tény azonban megjegyzendő. Ekkora már Moszkva, ha még véglegesen nem is döntött a katonai beavatkozásról, komoly előkészületeket tett az invázióra.

A másik fontos tudnivaló: Washington elhatározta, hogy nem ad katonai segítséget a magyar forradalmi kormánynak. Egyrészt Amerika nem akart egy harmadik világháborút megkockáztatni Magyarországért. Másrészt a szuezi válság – a  Szuezi-csatorna államosítása miatt kitört nemzetközi konfliktus és az Egyiptom ellen folytatott izraeli–brit–francia háború, 1956. október 29. és november 7. között – „kezelése” számára fontosabb volt.

Mindezen felül a CIA is azon a véleményen volt, hogy a Kreml mindenáron ragaszkodni fog Magyarországnak a kommunista táboron belül való tartásához.

Washington valószínűleg nem kérte ki előzetesen saját moszkvai nagykövetének véleményét.  Bohlen az Egyesült Államok talán legjobb szovjetszakértője volt. Nem csak oroszul beszélt folyékonyan, de ismerte a hatalmas ország kultúráját, szokásait, értette az emberek gondolkodásmódját, kiváló politikai kapcsolatokkal rendelkezett Moszkvában. Aktív szolgálata idején nem volt olyan amerikai elnök, aki szovjet ügyekben ne kérte volna ki a véleményét.

A magyar forradalommal párhuzamosan zajló szuezi válság idején Hruscsov magához kérette az amerikai nagykövetet. „Szuezről akarok magával beszélni” – mondta komoran Hruscsov. Én meg Magyarországról akarok önnel beszélni – lőtt vissza a nagykövet. Azt nem tudjuk, hogy ennek a találkozónak mi lett a végkicsengése, de Bohlen alapos tudása a szovjet politikai gondolkodásmódról, és hogy kerülni akarta Amerika gyengeségének még a látszatát is, szöges ellentétben állt azzal, amit hazája külügyminisztériuma a magyar forradalom kapcsán tett.

A tengerentúli diplomáciai próbálkozás tehát nem volt más, mint egy szerencsétlenül elsült diplomáciai lépés, a „menteni a menthetőt” alapon. Nyugodtan mondhatjuk azt is, hogy Washington csak egy látszat erőfeszítést tett a magyar forradalom megsegítésére, érdemi támogatást nem adott, mert teljesen figyelmen kívül hagyta a hagyományos szovjet geostratégiai gondolkodást, csak a saját forgatókönyve szerint cselekedett.

Nem ez volt az első olyan eset, amikor Washingtonban találták ki, hogy mások miről mit gondolnak. Így történt 1950-ben is, amikor a Koreai-félszigeten pattanásig feszült a helyzet.

Kim Ir Szen észak-koreai kommunista vezető le akarta rohanni Dél-Koreát, hogy az országot újraegyesítse. Ehhez Sztálin nem járult hozzá, mert ő is tartott egy harmadik világháború kirobbanásától.  Dean Acheson amerikai külügyminiszter ekkor kijelentette: „Az Egyesült Államok keleti védelme a Japán, Tajvan és a Fülöp-szigetek vonalán húzódik.”

Ez súlyos hiba volt, mert a felsorolásból a tapasztalt diplomata kifelejtette a Koreai Köztársaságot, vagyis Dél-Koreát. Sztálin ezt úgy értelmezte, hogy Washington gyengesége miatt – az amerikaiak gondolkodásmódja már akkor sem vette figyelemben a másik fél geostratégiai megközelítését – az amerikai védőernyő nem terjed ki a Koreai-félsziget déli részére és megadta az engedélyt Kim Ir Szennek a támadásra, akinek csapatai 1950. június 25-én átlépték a demarkációs vonalat.

Ha Dean Acheson pontosabban fogalmaz, a Koreai-háború valószínűleg nem tör ki. 

Kapcsolódó írásaink