Ukrán bakancsok alatt a németek önbecsülése

Európa legerősebb gazdaságú országának legmagasabb közjogi méltósága, Frank-Walter Steinmeier harmadik nekifutásra elérte, hogy október 25-én persona grata legyen a Dnyeper partján.

Steinmeier még tavasszal az Andrzej Duda lengyel államfő szervezésében összeállt, az Ukrajnát pártoló elnökök csapatának tagjaként ment volna Kijevbe, amikor szinte a már induló vonatról kellet leszállnia, és tudomásul vennie, hogy nem várják tárt karokkal Kijevben. Az intenzív haragszomrád egészen október közepéig tartott, ekkorra enyhült meg az ukrán fő comandante, Volodimir Zelenszkij, és bólintott rá, hogy az eddigi rengeteg és sokrétű német támogatás talán mégiscsak elegendő alapul szolgál a berlini vezető fogadásához. Vagy inkább az a lehetőség tette a német államfőt elfogadhatóvá, hogy – az önbizalomhiányos németekre további nyomást gyakorolva – újabb védelmi és támadófegyverekhez juthatnak az ukránok? A Kijevet ért gyakoribb orosz támadások miatt a vizit október végére halasztódott.

Steinmeier ugyan elmehetett Ukrajnába, de éreztették vele, hogy nagy az ő vétke, sőt, több vétke is van. A legnagyobb bűne az, hogy kiváltképpen második külügyminisztersége idején jól megismerte az ukránokat. 2014. február 21-én francia és lengyel kollégájával együtt ő vállalt nemzetközi garanciát a Viktor Janukovics elnök és az ellenzék között létrejött egyezség végrehajtására, azaz a Majdanon tüntetők lecsillapítására, végső soron az ukrán belső válság civilizált, politikai rendezésére. Aztán szomorúan kellett megtapasztalnia, hogy viharos gyorsasággal retirálnak a megállapodást aláíró ellenzéki pártvezetők: a ringbeli sikerei után a politikában csak csetlő-botló Vitalij Klicsko, a korrupciós ügyeit fortélyos beszédével palástoló Arszenyij Jacenyuk és az oroszországi pénzeken, Szvoboda néven nacionalista pártot működtető Oleg Tyahnyibok. Így történhetett, hogy a Kijev központjában egyetlen négyzetkilométeren zajló eseményeket később ugyan a „dicsőség forradalmának" titulálták, de valójában annyi lett a változás, hogy az elűzött Janukovics-klán helyett más oligarchák kerültek közelebb a nagy, húsos kondérokhoz.

Az is kárhozatos cselekedetnek bizonyult a kijevi országvezetők szemében, hogy a normadiai négyek formációban aktívan tevékenykedő Steinmeier Angela Merkellel sokat tett a minszki megállapodások tető alá hozásáért. Ukrajna 2014–2015-ben levegővételhez jutott, de az egyezség – fájdalom, ez a gyengék sorsa, van erről történelmi ismeretünk nekünk is – azzal járt, hogy inkább az oroszok szempontjai érvényesültek benne: például különleges státusz, távlatilag akár autonómia elérése is a Luhanszk és Donyeck megyék egy részén kihirdetett „népköztársaságoknak". Az ukránok és az oroszok egymásra mutogatása és a kölcsönös szabotálások arra késztették a jogász végzettségű német külügyminisztert, hogy a pacta sunt servanda, azaz a szerződések teljesítésének elvét segítse, lényegében sorvezetőt írjon a minszki megállapodások végrehajtásához. Ez kétségkívül megnehezítette előbb Petro Porosenko, majd Zelenszkij dolgát, amikor értelmezési ürügyet keresett a kibúváshoz.

A német államfő indokoltan lehet meggyőződve róla, hogy a 2022. február 24-én Ukrajna ellen elindított orosz támadás okai között bizony nem utolsó helyen van a minszki megállapodások zátonyra futtatása. Személyes érintettsége mellett azért is bánthatja ez a fiaskó, mert Németország a béke csiholójaként 70 év elteltével morális érdemeket szerezhetett volna ott, ahol egykoron megszállóként pusztított a hitlerista hadsereg.

Steinmeier ukrán bűnlajstromán szerepel még, hogy immár államfőként nem hirdetett harcot a békeidőkben teljesen normálisnak tekinthető német–orosz gazdasági együttműködéssel szemben.

Andrij Melnyik, aki 2015 óta ez év októberéig vezette Ukrajna berlini nagykövetségét, és aki minden diplomáciai szabályt felrúgó otromba megnyilatkozásairól vált hírhedtté, küldő országa vezetésének véleményét megfogalmazva azzal vádolta meg Németország első emberét, hogy pók módjára évtizedeken át szövögette a német–orosz kapcsolatok szálait. Igaz, emlékszünk még, Olaf Scholz kancellár önérzetére sem volt tekintettel az ukrán diplomataimitátor, amikor sértődékeny májas hurkának nevezte őt.