Külföld
Tankokkal akartak ’56-ban a forradalomra támadni a románok
Az Iljusin–14-es típusú repülőgép 1956. november 2-án délután erős viharban küszködve igyekezet úti célja, a jugoszláviai Pula repülőterére. Az időjárás borzalmas volt, a gépet az erős szél folyamatosan dobálta, a csak 18 személyes repülőgépen mindössze ketten utaztak. Nyikita Hruscsov, a Szovjet Kommunista Párt főtitkára és Georgij Malenkov, a párt központi vezetőségének tagja.
Malenkov nehezen bírta a megpróbáltatásokat, egész úton a széksorok között, a padozaton ült vagy feküdt, és folyamatosan hányt. Ráadásul a viszontagságos időben a gép pilótája szem elől vesztette az előtte haladó felderítőgépet, az IL–14 műszerezettsége is sok kívánnivalót hagyott maga után, így csak a kapitány szakértelmének volt köszönhető a sikeres földet érés.
A szovjet vendégeket biztonsági emberek várták, akik a kikötőbe tessékelték őket, itt hajóra szálltak, újabb megpróbáltatás következett a viharos tengeren, és irány Brioni szigete, Tito jugoszláv elnök luxusnyaralója. Már besötétedett, amikor a hajó kikötött, így akarták a jugoszlávok elérni, hogy a csúcstalálkozó teljesen titokban maradjon.
A szovjet vezetőket Tito, Alekszandar Rankovics belügyminiszter és Edvard Kardelj főideológus, valamint Veljko Micsunovics, Jugoszlávia moszkvai nagykövete várta. A hat ember egy tárgyalószobába vonult vissza, az asztalon nem volt papír, nem jegyzeteltek, jegyzőkönyvet sem vezettek, fényképek nem készültek. Ha valaki tárgyalás közben egy szalvéta sarkára valamit mégis felírt, a papírdarabot később a hamutartóba dobták és elégették. Így akarták a teljes titoktartás megőrizni.
Ez azonban nem sikerült, mert Hruscsov emlékiratait Nyugatra csempészték, Micsunovics pedig a tizenkét órás maratoni hosszúságú tárgyalás után, hullafáradtan, emlékezetből leírta a megbeszélés főbb elemei, amit aztán később, nagy nehezen kiadatott. Ezen kívül még a kelet-európai rendszerváltoztatás utáni orosz és román kutatásokra is támaszkodhatunk. Így minden, vagyis pontosan fogalmazva, majdnem minden nyilvánosságra került.
Hruscsov azzal kezdte, hogy a magyarországi eseményekről kíván tárgyalni, és tájékoztatást akar adni a várható szovjet ellenlépésekről. Mint mondta, november 1-jén megbeszélést folytatott a lengyel pártvezetéssel Breszt-Litovszkban, aztán Bukarestben a román és az odaérkezett magas rangú csehszlovák kommunista vezetőkkel, majd Szófiában ugyanezt tette a bolgár elvtársakkal is. Ezek a látogatások a legteljesebb titokban történtek.
Valamennyi tárgyaló egyetértett az oroszokkal, „hogy Magyarországon a helyzet kezd ellenforradalomba torkollani. A lengyelek is tisztában vannak azzal, mire határozta el magát a Szovjetunió, más megoldás nincs” – jelentette ki Hruscsov.
A megoldás Magyarország katonai megszállását jelentette, pedig akkor még érvényben volt a Moszkva és a forradalmi csoportok közötti október 30-ai megállapodás, amelyet Nagy Imre miniszterelnök is kézhez kapott. Az 1300 szavas dokumentum többek között intézkedett a szovjet haderő Magyarországról való kivonulásáról.
Leonyid Gibianszkijnek a szovjet–jugoszláv kapcsolatokról szóló tanulmánya szerint a magyar forradalomról és szabadságharcról ismertté vált dokumentumok nem hagynak kétséget afelől, hogy a szovjet vezetés a Magyarországon történteket az események legelejétől fogva mélységesen ellenséges jelenségnek minősítette, amit bármi áron is, de likvidálni kell – írta az orosz kutató.
A végcél természetesen csak egy lehetett: bármilyen szükséges eszköz igénybevétele árán is leverni a forradalmat (kremli szóhasználattal: ellenforradalmat), és akármilyen formában is, de visszaállítani egy Moszkvának megfelelő helyzetet. Meg kell jegyeznünk, hogy a szovjet vezetésben a meghatározó irányvonal már a kezdetektől a magyar ügyekbe való fegyveres beavatkozás volt – állította Gibianszkij.
Visszatérve a brioni találkozóra, Hruscsov közölte: elegendő számú csapatot összpontosítottak, és elhatározták: véget vetnek ennek a helyzetnek Magyarországon. Azt is közölte: Münnich Ferencnek és Kádár Jánosnak sikerült elmenekülnie Budapestről, és útban vannak Moszkvába repülőn. Majd azt kérdezte a jugoszlávoktól, tudnak-e valamit Apró Antalról „mert igen fontos lenne, hogy ő is kimásszon a csávából”.
Úgy látszik, hogy Dobrev Klára nagypapája igencsak nagy jelentőséggel bírt a szovjeteknél, ha Hruscsov személyesen szívén viselte a sorsát. Az Apró nagypapa végül megkerült, mert miközben Hruscsov Brionin aggódott miatta, éppen azon a napon, vagyis november 2-án a tököli szovjet parancsnokságra menekült, ahonnan Szolnokra küldték. Aztán tudjuk, hogy a Kádár-rendszerben sokra vitte.
Hruscsov később azt fejtegette, hogy politikai megoldásban is gondolkodnak, vagyis arról is dönteni akarnak, hogy ki legyen az új szovjetbarát miniszterelnök. Egy új magyar kormány Münnich Ferenc vezetésével…, de ott van Kádár is. Mi a véleményük róla, kérdezte Hruscsov a jugoszláv vezetőket.
A tárgyalások alatt azért kiderült, hogy a szovjetek favoritja Münnich, mire Micsunovics megjegyezte: ha azt kell eldönteni, Kádár legyen-e vagy Münnich, egy lényeges különbséget nem szabad elfelejteni. Rákosi alatt Münnich nagykövet volt Moszkvában, Kádár pedig Budapesten raboskodott. Ez minden magyar számára döntő körülmény lesz Kádár javára. Hruscsov nem erősködött, egyetértett.
A vacsora alatt Hruscsov előjött a magyar szempontból talán a legdrámaibb témával, hogy a románok hajlandók csapatokat küldeni Magyarországra, vagyis a szovjetek oldalán katonailag segítettek volna a forradalom leverésében. A jugoszlávok hevesen ellenezték ezt: „...balfogás lenne”, mondták, és Hruscsov nem firtatta tovább a kérdést.
A román álláspont megismeréséhez Carmen Rrijoveanu román kutató tanulmányát hívjuk segítségül. A kutató szerint 1956. november 1-jén Bukarestben sor került a már említett Hruscsov és Gheorghiu Dej, a román kommunista vezető titkos találkozójára, hogy megvitassák a magyar helyzetet. Dej felvetette, hogy hajlandó katonai segítséget nyújtani a szovjeteknek, ha Moszkva katonai műveletet hajt végre Magyarország ellen. Rrijoveanu szerint a román vezetést az is motiválta, hogy a magyar forradalom vezetői Erdély Magyarországhoz való visszacsatolását követelték. December 1-jén Gheorghiu Dej kijelentette: „A kezdetektől fogva szükségesnek tartottam a magyar emberek megsegítését, hogy kiverjük Magyarországról a reakciós erőket… Határozottan az volt az álláspontom, hogy le kell verni az ellenforradalmat a szovjet katonai beavatkozás révén.”
Kétségtelen, hogy a román vezetés határozottan a katonai beavatkozást szorgalmazta a Nagy Imre kormánya ellen – állítja a kutató. Románia viszont a jugoszlávok fenn említett kifejezett tiltakozása miatt nem vehetett részt a Magyarország elleni katonai intervencióban.
Ugyanakkor a Nagy Imre kormánya elleni első szovjet katonai műveletben éppen a Romániában állomásozó szovjet haderő vitte a prímet, amely október 26-án átlépte a magyar határt. A tanulmány leszögezi: a román vezetés volt az első, amelyik üdvözölte november ötödikén a Kádár János vezette új, szovjetbarát kormány megalakulását.
Hruscsov arra kérte Dej-t, írja Rrijoveanu, hogy menjen Budapestre ,és adjon segítséget, hogy újjászervezzék a kommunista pártot. November 21-én Dej és Emil Bodnaras volt védelmi miniszter, aki jó kapcsolatokat ápolt Moszkvával, titkos látogatást tett Magyarországon.
A meglévő feljegyzések szerint a megbeszélések során két fontos kérdés merült fel: a magyar biztonsági szolgálatok átszervezésének támogatása és Nagy Imre ügyének megoldása, vagyis hogyan lehet a törvényesen megválasztott magyar miniszterelnököt a politika „partvonalára” rakni. Így több száz erdélyi magyar hátterű Securitate-ügynök érkezett Budapestre, és Bodnaras elhúzódó magyarországi tartózkodása arra utal, hogy szorosan követte az itt zajló eseményeket.
Egy percig sem gondolhatjuk, hogy bár Belgrád és Bukarest egyetértett a szovjet haderő Magyarországra történő beözönlésével, maradéktalanul örült is neki.
Jugoszlávia ugyanis eredetileg támogatta a magyar forradalmat, de csak addig a pontig, amíg úgy látták, az általuk is gyűlölt Rákosi–Gerő-rezsim helyét egy egypártrendszerű, szocialista ország váltja fel, amely igyekszik távolságot tartani Moszkvától. Ez azt jelentette volna, hogy a Szovjetunió és Jugoszlávia között egy ütközőállam alakul ki, ami megnövelte volna a délszláv államalakulat politikai mozgásterét.
Az már nagyon nem tetszett Belgrádnak, hogy a dolgok erősen a többpártrendszer kialakulásának irányában mozdultak el. Az pedig végképp nem nyerte meg Titóék szimpátiáját, hogy Kádárék teljesen a Kreml vonalát vitték.
A románokat sem vetette fel az öröm a szovjet beavatkozás hallatán, hiába tettek meg mindent, hogy az megtörténjen. De ők is, Jugoszláviához hasonlóan ambivalensen viszonyultak a magyarországi eseményekhez. Egyrészt semmiképpen nem akartak egy többpártrendszerű parlamenti demokráciát a szomszédjukban látni, mert a „jó példa ragadós” alapon féltek, hogy mindez Romániában is megismétlődhet. Másrészt az orosz bevonulást precedens értékűnek ítélték, ahogy az is volt, lásd Csehszlovákia szovjet vezetéssel történő megszállása 1968-ban.
Előzőleg sem volt Moszkva és Bukarest viszonya éppen felhőtlen. A hruscsovi „reformok” nagyon nem tetszettek az ortodox sztálinista Gheorghiu Dej-nek, aki attól félt, hogy Hruscsov elmozdíthatja, és egy „reformista” új román vezetőt ültethet a helyére. Dej volt az, aki letette az alapjait a Szovjetuniótól való „rugalmas” eltávolodásnak – elérte például az orosz csapatok kivonását Romániából –, amit aztán Nicolae Ceausescu tovább tökéletesített. Történetesen Románia 1968-ban nem is vett részt Csehszlovákia szovjet vezetésű megszállásában, vagy például a hidegháború kellős közepén, 1969-ben Bukarestben fogadták Richard Nixon amerikai elnököt.
Ez a két szomszédos ország, mint láttuk, erősen belekeveredett a magyar forradalom eseményeibe, így a végkifejletből sem maradhatott ki. Nagy Imre és társai november 4-én Jugoszlávia budapesti nagykövetségére menekültek. Igaz, előtte a szovjetek nem azt ígérték, hogy ha elhagyják a követség területét, elfogják őket. De így történt, és ezek után azon sem lehet csodálkozni, hogy Romániába vitték Nagy Imrééket, ahonnan később visszahozták őket Budapestre.
A többit már tudjuk.
