Külföld
Folytatódhat Kína hosszú menetelése
A kommunista párt 20. kongresszusa évtizedekre megszabhatja az ázsiai ország és a világ fejlődésének irányát
Bármerre járunk Kína-szerte csili-vili molinók és vörös zászlók tömegei jelzik, hogy az ország az állampárt 20. kongresszusára készül. Az öröm nem megjátszott: a Kínai Népköztársaság 1949-es megalapítása óta a világ második legnagyobb gazdaságává nőtte ki magát, az út nagy részét pedig az elmúlt 45 évben tette meg; azután, hogy Teng Hsziao-ping kiadta a hsziaokang jelszavát. Ez a magyarra nehezen lefordítható fogalom egy olyan gazdaságpolitikát jelöl, amelynek célja a fokozatos felzárkóztatás. Kína egy főre jutó GDP-je 1949-ben mindössze 23 dollár volt, míg az USA-ban csaknem 1800 dollár.
A hsziaokang azt a célt tűzte ki, hogy az ezredfordulóra a kínai gazdaságnak el kell érnie az egy főre jutó 800 dolláros GDP-t – az eredmény 960 dollár lett. És a lendület nem állt meg. Egy évtizeddel később már 4500 dollárnál jártak (tavaly pedig 12.500 dollár fölött), a teljes nemzeti össztermék tekintetében pedig megelőzték az EU-t, és elfoglalták azóta is őrzött második helyüket az Egyesült Államok mögött. Kína több mint egy évtizede stabilan a világ második legnagyobb gazdasága, amely jelenleg is 6 százalék fölötti bővüléssel számol – az USA mindössze 2, 2-5 százalékkal.
Egy másik érdekesség: 1979-ben még kizárólag Pekingből és Sanghajból lehetett nemzetközi hívásokat kezdeményezni. Alig egy évtized múlva viszont megalakult a Huawei, amelyről 2009-ben már úgy nyilatkozott a telekommunikáció területén 100 éves múlttal és tapasztalattal rendelkező Ericsson egyik vezetője, hogy a legfélelmetesebb vetélytárs lehet belőle a globális piacon. A jóslat bevált: a kínai cég az 5G piacon 2020-ra 31 százalékos világpiaci részesedéssel bírt, és a további növekedést csak az amerikai–kínai gazdasági háború törte meg.
Ha gazdasági szemszögből nézzük, Hszi Csin-pingnek nem kell aggódnia a kongresszus miatt, a harmadik újraválasztása – ami egyébként Mao Ce-tung óta példátlan – borítékolható. A nagy kérdés inkább az: a következő ötéves ciklusában is képes lesz-e megőrizni az országa eredményeit, növelni az életszínvonalat, miközben egyre többet kell költenie a honvédelemre.
A Csendes-óceánt hagyományosan ellenőrző angolszász hatalmak (Nagy-Britannia, Ausztráli, Új-Zéland, Egyesült Államok, Kanada) évek óta dolgoznak egy, a NATO mintájára felálló katonai szövetség megalapításán, amelynek tagja lehetne többek között Japán és Dél-Korea. Részben ezzel függhet össze, hogy a nemrégiben meggyilkolt Abe Sinzó japán miniszterelnök korábban keresztülvert a törvényhozáson egy jogszabályt, amely szövetségesei kérésére a szigetország területén kívül is engedélyezi a haderő bevetését.
Peking ugyancsak Kína-ellenes lépésként értékelte az „Öt szem” megalakulását, amely a fent említett országok tikosszolgálatainak szorosabb együttműködését hivatott koordinálni. A Biden-adminisztráció egyre szorosabbá váló kapcsolata Tajvannal szintén szálka Hszi Csin-ping és a kínai vezetés szemében. Az elnök többször utalt is rá, hogy ezt a kérdést néhány éven belül le kell zárni. A lezárás pedig könnyen lehet egy megszállás: a térségben Kína rendelkezik a legnagyobb létszámú hadsereggel, jelenleg három anyahajója van, de az évtized végére a számuk megduplázódik.
A Kínai Kommunista Párt úgy tartotta, hogy az 1949-ig terjedő idő volt a szégyen évszázada. Hszi Csin-ping pedig számos beszédében utalt rá, hogy az azt követő időszak a nemzeti újjáépítésé. Ebből hátra van még 27 esztendő, amit az elnök szerint egy aranykornak kell követnie. Egyszerre szép – és a világ többi részére számára fenyegető elvárás ez.
