Az orosz kém, aki az amerikaiaknak dolgozott

„Hruscsov (szovjet pártvezető) blöfföl, nincsenek olyan képességei, hogy nukleáris robbanófejjel ellátott rakétákkal az Egyesült Államok stratégiailag fontos területeit elérje. Talán három ilyen rakéta áll rendelkezésére, azok is csak rövidebb hatótávolságúak, és kizárólag kisebb tölteteket képesek célba juttatni” – ez állt abban a titkos üzenetben, amelyet Oleg Penkovszkij még a kubai rakétaválság kirobbanása előtt, 1962-ben juttatott el Washingtonba. De ki volt Oleg Penkovszkij, aki a Szovjetunó legféltettebb titkairól értesítette az amerikai vezetést, és miért döntött úgy a szovjet katonai hírszerzés (GRU) ezredeseként, hogy mindent maga mögött hagyva, a kettős életet választva, a hazája ellen fog kémkedni?

Az ötvenes évek végén Penkovszkij Ankarában mint katonai attasé a szovjet nagykövetségen szolgált. És nem véletlenül. Moszkvát ugyanis nagyon érdekelték azok az amerikai, Jupiter típusú, közepes hatótávolságú ballisztikus rakéták, amelyeket közvetlenül tőszomszédságába, a török határra telepítettek. Ezzel ugyanis Amerika stratégiai előnyhöz jutott, mert ezek az eszközök perceken belül létfontosságú szovjet célpontokra voltak képesek csapást mérni. Moszkvának nem lett volna reakcióideje, hiszen egy nagy hatótávolságú rakéta csak órákkal később érte volna el az Egyesült Államok területét, már ha voltak ilyen fegyverei akkortájt a Szovjetuniónak.

Azt nem tudni, hogy Penkovszkij tudott-e egyáltalán bármilyen információhoz jutni, mert abban az időben minden Ankarában szolgáló nagykövet szobájának a falán ott lógott az a térkép, amely zárt katonai területnek nyilvánította Törökországnak a Szovjetunióval határos vidékét, oda külföldi diplomata a lábát sem tehette be. A hithű bolsevista Penkovszkij, aki hitt a Szovjetunióban, a proletár világforradalomban, túlzásba vitte a lojalitást: sikkasztás gyanújával feljelentette Moszkvában isztambuli főnökét. Nagy hiba volt. Az ilyesmit nem szerették a GRU központjában, megorroltak az ezredesre, és visszahívták.

Elővették az életrajzát, hátha fogást találnak a feljelentőn. És találtak is. Életrajzában ugyanis az szerepelt, hogy édesapja a polgárháborús harcokban 1921-ben elhunyt, két évvel azután, hogy Penkovszkij megszületett. Az ezredes éppen csak azt „felejtette el” megemlíteni, hogy édesapja a Fehér Gárda tisztjeként a vörösök elleni harcban esett el. Penkovszkij gondosan felépített karrierjének vége szakadt, pedig amúgy szovjet módra „építkezett”. Még a második világháború alatt jó kapcsolatokat alakított ki Szergej Varencov vezérezredessel, az első ukrán front tüzérségi parancsnokával, és amolyan dinasztikus házasságot kötött Dmitrij Gapanovics altábornagy tinédzser korú lányával. Ilyen hátszéllel vették fel a második világháború végén a Frunze Katonai Akadémiára. Ezek után belépett a GRU-ba, és 1955-ben már Ankarában volt.

Az életrajzában lévő „fekete folt” viszont azt jelentette, hogy soha nem lehetett volna GRU-tábornok, elesve minden olyan előnytől és juttatástól, amely akkoriban ezeknek a bizalmi embereknek járt, és persze külföldre sem mehetett szolgálni. Vigaszt nyújthatott számára az, hogy nem rúgták ki, nem fokozták le, sőt még tudományos munkát is végezhetett, és nem vették el azokat a jogosítványait sem, amelyekkel hozzáférhetett a legbizalmasabb államtitkokhoz, többek között a rakétafejlesztési programhoz. Penkovszkij azonban vérig volt sértve, tombolt benne a bosszúvágy.

Amerikai szakértők tanulmányt készítettek arról, hogy mi késztethet egy embert arra, hogy hazája ellen kémkedjen. Természetesen a sorban előkelő helyet foglalt el a pénz, a zsarolás és az ideológia. De az inspirációk között az első helyen az ego állt. Egy önérzetében megsértett embert gyakran nem is kell beszerveznie egy ellenséges titkosszolgálatnak, jelentkezik az magától. Ez történt Penkovszkijjal is. Egy csendes júliusi estén 1960-ban a moszkvai amerikai nagykövetség két fiatal gyakornoka a Bolsoj Moszkvoretszkij hídon sétált, amikor az ezredes odalépett hozzájuk, és tüzet kért. A cigarettára gyújtás közben odahajolt az egyikhez, egy csomagot csúsztatott a kezébe, és közben felajánlotta szolgálatait az amerikaiaknak.

A két gyakornok közül az egyiknek inába szállt a bátorság, provokációtól tartott, és az amerikai külügy protokollja szerint taxival gyorsan távozott a helyszínről. A másik gyakornok viszont hazavitte a csomagot, és másnap átadta követsége biztonsági tisztjének. És a csomagban a Kreml legféltettebb katonai titkai lapultak. A dokumentumok a Központi Hírszerző Ügynökséghez (CIA) kerültek, viszont a moszkvai amerikai nagykövetség megtagadta az együttműködést a hírszerzéssel, mert nemzetközi bonyodalmaktól tartott. A CIA a brit titkosszolgálathoz, az MI6-hez fordult segítségért, azon keresztül sikerült Penkovszkijt 1961-ben beazonosítani.

Ettől kezdve Penkovszkij a következő másfél évben hatalmas mennyiségű információt adott át a CIA-nak. Többek között ő volt az, aki 1962-ben tudatta az amerikaiakkal, hogy Moszkva Kubában közepes hatótávolságú rakétákat készül telepíteni, és ezek első szállítmányai már meg is érkeztek a szigetországba. „Sündisznót teszünk az amerikaiak segge alá” – így kommentálta Hruscsov a maga „népies” módján a szovjet tervet. Az amerikai U–2-es kémrepülőgépek fényképei minden kétséget kizáróan megerősítették Penkovszkij állításait. Moszkva ezzel akarta kiegyenlíteni azt a stratégiai hátrányt, amit a törökországi amerikai rakétatelepítés okozott neki, így már ő is gyorsan el tudta volna érni az Egyesült Államok létfontosságú létesítményeit.

Legalább ennyire fontos információ volt az is, hogy a szovjet nukleáris arzenál jóval kisebb, mint ahogy Nyikita Hruscsov állította vagy a CIA gondolta, és hogy a szovjetek még nem álltak készen nagyszámú interkontinentális rakéta gyártására. Ez az információ felbecsülhetetlen értékű volt John F. Kennedy amerikai elnök számára, amikor Hruscsovval tárgyalt a szovjet közepes hatótávolságú rakéták Kubából való eltávolításáról. Az amerikai elnök akkor már tudta, hogy a szovjet pártvezér blöffölt, amikor országát atomcsapással fenyegette meg, nem voltak meg hozzá az eszközei, ezért keménykedni tudott a szovjet pártvezetővel.

Kennedy elnök 1962. október 22-én televíziós beszédben jelentette be a nyilvánosságnak a Kubába telepített rakéták létét, és kijelentette, hogy az onnan induló támadást úgy fogják értelmezni, mintha az a Szovjetunióból történt volna, és ennek megfelelően fognak válaszolni is. Emellett Kuba szigetét haditengerészeti karantén alá vonták, megelőzendő a további szovjet fegyverszállításokat. A beszéd elhangzásakor Penkovszkij már őrizetben volt, ugyanaznap, mindössze néhány órával az elnöki nyilatkozat előtt letartóztatták. Kennedy nyilvános bejelentését megelőzően már legalább két hete kiszivárgott Moszkva terve, amelytől több mint idegesek lettek a Kremlben, hiszen a rakéták kubai meglétét meglepetésnek szánták, és későbbre időzítették. Gyors kutakodásba kezdtek a saját házuk táján, mert az nem is volt akkor már kétséges, hogy „tégla” van a csapatban. És Penkovszkij horogra akadt.

Kennedy ugyan elvesztette legfontosabb moszkvai informátorát, bár addigra már sokat tudott az oroszok terveiről, de Hruscsov nagyobb bajba került. Tudatosodott a Szovjetunió vezetésében, hogy az amerikaiak tisztában vannak azzal, hogy nem rendelkeznek olyan interkontinentális erővel, amellyel komoly csapást mérhetnének az Egyesült Államok területére. Ez felpuhította a moszkvai titkos tárgyalási taktikát, amelynek végén gyors megállapodás született.

A közvélemény a mai napig úgy tudja, hogy Moszkva az amerikai fenyegetés hatására szállította el rakétáit Kubából, és cserébe semmit sem kapott. De kapott! A Törökországban és más európai államokban lévő közepes hatótávolságú amerikai rakétákat ugyancsak hazavitte az Egyesült Államok, csak éppen a titkos tárgyalások eredményeként ezt nyilvánosan nem jelentették be. Tehát végül is win-win megállapodás született, de kívülről nézve Hruscsov vereséget szenvedett, ezért rövidesen meg is buktatta saját pártja, leváltották a Szovjetunió vezetéséről.

Penkovszkijnak köszönhetően ment bele Hruscsov az arcvesztésbe, mert felismerte: jobb megállapodást nem tud kicsikarni az amerikaiaktól, hiszen tudják, hogy fenyegetései mögött nincs igazi erő. Kennedy pedig el tudta hitetni az egész világgal, hogy ő győzött. Mindez elég volt arra, hogy a kubai válság véget érjen. Penkovszkijt 1963 tavaszán Moszkvában bíróság elé állították hazaárulás és kémkedés vádjával, május 11-én halálra ítélték, és öt nap múlva kivégezték.