Külföld

Kell-e félnünk egy orosz atomcsapástól?

Így változott a szovjet–orosz nukleáris doktrína a második világháború óta

Oroszország nukleáris doktrínája szerint csak megtorlásra, illetve az állami létét veszélyeztető támadás visszaverésére vethet be atombombát. Ez nagyobb mozgásteret ad Moszkvának, mint amekkorával a Szovjetunió fennállása idején elvileg rendelkezett, de még mindig szűkebbet annál, amilyen Washingtoné.

Kell-e félnünk egy orosz atomcsapástól?
Atomrobbanás
Fotó: pexels-photo

Általában Andropovnak tulajdonítják azt a kijelentést, miszerint „nem várhatjuk meg az első csapást”, vagyis a Szovjetuniónak készen kell állnia arra, hogy a NATO-t megelőzve dobja le, lője ki atombombáit az észak-atlanti szövetség tagállamainak stratégiai szempontból kiemelt jelentőségű városaira. Egy másik változat szerint, amit az Egyesült Államok kongresszusának egyik törvényelőkészítő intézete említ az idei, a szovjet–orosz nukleáris doktrínáról szóló tanulmányában, az inkriminált mondat jóval későbbi, csak 2009-ben hangzott el Nyikoláj Patrusev szájából, aki az idő tájt az Orosz Föderáció Biztonsági Tanácsának elnöke volt.

A jelen helyzetben, amikor Moszkva éppen magához csatolja Donyecket, Luhanszkot, Herszont és Zaporozsjét, tulajdonképpen mindegy, kié az elsőbbség – a lényeg, hogy meddig mehetnek el az oroszok Ukrajnában.

Aligha köztudott, az Egyesült Államok nukleáris doktrínája nyolc, a Szovjetunióé egy, Oroszországé pedig mindössze két lehetőséget „kínált”, illetve „kínál” a nukleáris arzenál bevetésére. De kezdjük a történetet a kályhától!

Truman elnök a naplója szerint 1945 júliusának elején tájékoztatta Sztálint arról, hogy olyan rendkívüli pusztító erővel bíró bombát alkottak, amilyet még nem látott a világ. A szovjet diktátor annak ellenére hitetlenkedve fogadta a hírt, hogy bizonyosan tudott a nácik atomkísérleteiről, a brit kommandósok által megsemmisített nehézvízkészletekről, talán a Manhattan-tervről is, és a szovjet tudósokat ugyancsak foglalkoztatták a nukleáris energia kiaknázásában rejlő civil és katonai lehetőségek.

Washington arra akarta rávenni a szovjeteket, hogy nyissanak egy második frontot Japánnal szemben. Sztálin azonban vonakodott, a Szovjetunió addigra már 20-25 millió embert veszített, és teljesen kimerült a háborúban. Aztán jött Hirosima és Nagaszaki, a Kreml pedig ráébredt, hogy hiába vették be Berlint, a békét elvesztették: az atombomba birtokában az Egyesült Államok fogja diktálni az új világrend szabályait, és ezen a Mandzsúria és Korea elleni villámháborújuk sem fog már változtatni.

Moszkva tehát eldöntötte, hogy bármi áron megszerzi a „csodafegyver” terveit és egy védelmi zónát alakít ki a határai körül szövetséges, független és csatlós államokból. A Kreml katonapolitikája ezzel együtt reaktív volt: például az NDK néphadseregét az NSZK NATO általi felfegyverzésére, valamint a Thor rakéták britanniai, török- és olaszországi telepítésére válaszul rendelték el, s ugyanez vezetett a kubai rakétaválsághoz: Hruscsov úgy gondolta, ha az USA atomfegyvereket telepíthet a Szovjetunió előszobájába, akkor ő is megteheti ugyanezt.

A rendszerváltozásokig a szovjet nukleáris doktrína szerint az atomarzenált kizárólag megtorló jelleggel lehetett volna bevetni – persze, ez csak a papírforma. Szerencsére sosem kellett megtudnunk, hogy Moszkva vezetői mennyire vették komolyan az írott jogot.

Ami a későbbieket illeti, tényszerűen megállapítható, hogy nukleáris téren Oroszország nem játszott kezdeményező vagy provokatív szerepet. A NATO keleti bővítéséről 1997-ben döntöttek és az új tagállamok, Magyarország, Csehország és Lengyelország 2000-ben csatlakoztak az észak-atlanti szövetséghez. Az orosz biztonságpolitikai irányelveket is ezekben az években, a referendumok és a tagság realizálása után vizsgálták felül először, majd másodjára a Szovjetunió bukása óta. Az újabb revízióra 2009-ben, Horvátország és Albánia csatlakozásának évében, valamint Grúzia tagjelöltsége, a dél-oszétiai és abháziai háború után egy esztendővel került sor, a tervezetet pedig 2010-ben véglegesítették. A legfrissebb verzió 2020-as – válaszul Észak-Macedónia az évi és Montenegró 2017-es NATO-csatlakozására.

A doktrína a vasfüggöny leomlása óta annyit változott, hogy a megtorlás (válaszcsapás) mellett belekerült még egy szempont: a nukleáris fegyverek akkor is bevethetők, ha Oroszországot vagy bármely szövetségesét olyan erejű támadás éri – akár tömegpusztító-, akár konvencionális fegyverekkel, amely az állam létét fenyegeti. Erre tekintettel a népszavazások és a szakadár területek egyesülése Oroszországgal nem növeli érdemben egy atomháború kockázatát. Elvileg – és az emberiség érdekében reméljük, hogy gyakorlatilag sem.

Kapcsolódó írásaink