„A magyar jobboldal mintateremtő politikája jó példával jár elöl a világ konzervatívjai számára”

Szánthó cikke elején rávilágít arra, hogy a kontinentális és tengerentúli konzervatívok között hosszú ideig viszonylag nagy volt az ideológiai távolság. Bár a jobboldal mindenhol arra törekszik, hogy a társadalom idővel elkerülhetetlen változásai, átalakulásai békés körülmények között, organikus módon mehessenek végbe, „az amerikai és angolszász konzervatívok a liberalizmust és az egyéni szabadságot fogadták el vezérlő ideológiaként, míg a kontinentális konzervatívok a kereszténydemokrácia felé hajlottak, amely az egyének közötti szolidaritást hangsúlyozza, és azt, hogy a közösség egészének kell boldogulnia, így a közjó elsőbbséget élvez az egyén mozgásterével szemben. Nem csoda, hogy az amerikai és az európai konzervatívok nem bíztak egymásban tökéletesen, hiszen a liberálisoknak és a keresztény konzervatívoknak kevés okuk van bízni egymásban,” – magyarázza az Alapjogokért Központ igazgatója.

E helyzetben akkor állt be változás, amikor egy új, fenyegető közös ellenfél jelent meg a horizonton: „a modern identitáspolitika - a woke, felsötétült progresszió, a kritikai fajelmélet (és még sorolhatnám) - a nyugati civilizáció alapvető pilléreinek lebontásával vagy dekonstruálásával fenyeget: azzal, hogy a hagyományos vallást, különösen a kereszténységet; a nemzeti emlékezetet, a történelmet támadja, sőt még a család társadalmi intézményét is, azáltal hogy a szexuális erkölcs és a nemi szerepek aláásására tör. Ezeken a pilléreken nyugszik a társadalmi béke, és következésképpen a posztmodern baloldal célja, hogy a konzervativizmus lényegét támadja,” – írja Szánthó.

A közös ellenség ellen tehát összefog a két eltérő jobboldali hagyomány, de vajon miért inkább az amerikaiak közelednek hozzánk, mintsem fordítva? „Az identitáspolitika ösztönzi a társadalmon belüli különálló csoportok létrehozását, amelyek a szélesebb közösségen belüli ideiglenes szövetségek, árulások, súrlódások és nyílt konfliktusok dinamikus formájába bocsátkoznak,” – világít rá az Alapjogokért Központ vezetője – „A társadalmi széttöredezettség folyamatának ellenszere az, ha emlékeztetjük az embereket arra, hogy elsősorban a nemzet tágabb közösségéhez tartoznak. Ez a nézet, amelyet egyre több amerikai fogad el az identitáspolitikára és az abból fakadó társadalmi feszültségekre adott válaszként, nagyon közel áll az európai (különösen a közép-európai) konzervativizmus alapelveihez.”

Mindennek tükrében könnyű megérteni miért éppen Magyarországba érkezik a CPAC. Hiszen, mint Szánthó Miklós írja: „A magyar konzervatívok alig várták, hogy megrendezzék ezt a jelentős eseményt a döntő fontosságú választások után, ahol a jobboldal elsöprő demokratikus felhatalmazást szerzett, és ahol a gyermekvédelemről szóló népszavazás több voksot kapott, mint bármely korábbi referendumra bocsátott javaslat, beleértve a NATO- és EU-tagságot is. De a helyszín az amerikai konzervatívok haditervébe is beleillik. A világ szeme idén tavasszal Magyarországra szegeződik. A baloldal azon vágya, hogy leválthatják Orbán Viktort keserű csalódással végződött. A jobboldal egy olyan vezető újabb sikerét ünnepli, akit az egyik bajnokának tekint.”

Szánthó Miklós konklúziója szerint a magyar jobboldal mintateremtő politikája jó példával jár elöl a világ konzervatívjai számára, akik a CPAC Hungary-n „dolgozhatnak ki stratégiát arra, hogyan alkalmazhatják a magyar modellt saját hazájuk politikai versenyében. A magyar jobboldal felismerte, hogy a demokrácia nem csak liberális lehet, és erre a felismerésre egyre többen kíváncsiak a Nyugaton.”

A cikket teljes egészében, angol nyelven a Newsweek-en olvashatják ide kattintva