Külföld
Ezrek menekülnek nap mint nap a béke földjére
Érkező vonatok, induló buszok, köztük könnyes szemű, szeretteiket váró vagy azoktól keserves aggodalommal búcsúzó nők, férfiak és gyermekek
Napok óta ez a helyzet a határ menti településen. A Kárpátalja felől érkező vonatok órákat késnek. Amikor befut egy szerelvény, rendőrök szállnak fel a vagonokba, ellenőrzik az iratokat. A magyar hatóságok az aktuális jogszabályoknak megfelelően próbálják beléptetni az országba a menekülteket. Akad, aki nem rendelkezik érvényes úti okmánnyal, őket elszállítják a dokumentumok beszerzése érdekében.
Az induló autóbuszoknál könnyek csorognak végig az arcokon, férfiak nyelnek nagyokat, nők ölelik szorosan párjukat, nagymamák búcsúznak unokáiktól, szerelmesek engedik el egymás kezét keserűen. „Ki tudja, mikor és hol találkozunk újra?” – integet szomorúan egy fiatal nő a családját Debrecenbe szállító busz után. A vonatról leszállók bőröndöket húznak maguk után a sínek közötti járdán, mások szatyrokkal a kezükben érkeznek, látszik, hogy hirtelen csak a legszükségesebbeket pakolták be. Anyukák babakocsit tolnak maguk előtt, kisgyermekek kedvenc babájukat szorongatva lépnek egy másik ország földjére. A béke földjére.
Családok egyesülhetnek újra. Vannak, akik már korábban átjutottak a határon, s most találkozhatnak újra szeretteikkel. Mint a két napja a családjára váró Attila mondja, estére érkezhet meg felesége a gyermekeikkel. Korholja magát azért, hogy noha évek óta Magyarországon dolgozik, így neki van már magyar útlevele, még taj-száma is, családjának még nem szerezte be a magyar okmányokat.
Az állomás épületében hangzavar és a háborút még nem értő, kergetőző gyermekek látványa fogad. A Magyar Református Szeretetszolgálat asztalánál és a peronon élelmiszerrel, meleg teával, ásványvízzel és tisztálkodási eszközökkel várja az elcsigázott embereket. A civil szervezet munkatársai igyekeznek minden felmerülő problémára megoldást találni. Patakiné Szopkó Melinda – aki a hétköznapokban a Fókuszban a gyermekprojekt helyi vezetője – állandóan telefonál, intézkedik, hogy senki ne érezhesse azt, az ő gondja nem fontos.
Az önkéntes felajánlásokat ugyancsak a szeretetszolgálat munkatársai összesítik, segítenek a grátisz fuvarok, szállások elosztásában. Igyekeznek mindenkit eljuttatni oda, ahová szeretné, hozzátartozókhoz vagy egy átmeneti szállásra. „Van hová menniük?” – kérdik egy érkező családtól. Hajdúszoboszlótól Cegléden át Kaposvárig számos felajánlás érkezik, ahol várják az Ukrajnából érkezőket.
A vonatról Éva, lányával és két unokájával száll le. Perecsenyből indultak útnak, mert a gyerekek féltek, sokat sírtak, a barátaik már mind átjöttek Magyarországra. Kérlelték nagymamájukat, utazzanak el a debreceni rokonukhoz. A fiát már nem engedték át a határon. Egyre több az ukrán nemzetiségű menekült. Egy idős hölgy tíz éve lakik már itt, most a huszonhat éves unokáját és egyéves dédunokáját várja aggódva.
Helmeczi László, Záhony polgármestere elmondja, az első két napon zömében magyar anyanyelvűek jöttek, szombattól kezdve viszont egyre többen kelnek útra olyanok is, akik ukrán anyanyelvűek. Becsléseik szerint csütörtök délután óta ötezer ember érkezhetett Záhonyba. Hat pár vonat jár a város és Kárpátalja között, egy szerelvényen ötszázan utazhatnak, igaz, a vagonok nincsenek mindig tele. A település rendelkezik védelmi tervvel, bár ilyen helyzettel nem számoltak – folytatja a polgármester. A budapesti csatlakozás majdnem két órával előbb elmegy az utolsó, este háromnegyed tízkor érkező vonatnál, a hajnalban induló első járatig szállást kellett biztosítaniuk a városban rekedt embereknek, mert ötszáz embert méltó körülmények között a váróteremben nem tudtak volna elszállásolni. Rohamtempóban átmeneti szállást alakítottak ki a Városi Szabadidő Központban, meghirdették a Facebookon, hogy szükségük lenne takaróra, párnára, élelmiszerre. Néhány órán belül a lakosság adakozása révén minden szükséges összegyűlt.
A költségvetés tervezésekor a város értelemszerűen nem számolt egy a szomszéd országban kitörő háborúval, menekültek ellátásával, de a lakossági támogatásoknak köszönhetően sok mindenre futotta eddig. Az ország minden pontjáról érkeznek az adományok. Záhony lakói is összefogtak, önkéntesek segítik a szeretetszolgálat munkatársainak munkáját. Fáradhatatlanul teszik a dolgukat, reggeltől estig, a csípős hidegben, majd a következő nap kezdik elölről. Aki ráér, az a vasútállomáson vagy a Szabadidő Központban segít. Itt egy raktárt is kialakítottak, ahová szinte megállás nélkül érkeznek az országból magánszemélyek, civil szervezetek adományai, tartós élelmiszer, meleg ruha, matrac, higiéniai áru. Minden reggel fertőtlenítik az központot, hogy estére újra rendezett körülmények fogadhassák a menekülteket. Akik reggel nyolckor kikerülnek a központból, és (még) nincs hová menniük, visszatérnek a vasútállomásra.
Az ukrán nemzetiségű Vitalinának két iskolás gyermekével nem kell ennyit várnia. Ungvárról érkeztek, a Budapestre tartó vonat indulására várnak. A könyvelő hölgy Székesfehérvárra tart a férje testvéréhez. Házastársa nem tartott velük, a hatóságok úgysem engednék át a határon. Ennek ellenére azt gondolja, pár nap múlva minden rendben lesz, és hazatérhet otthonába.
Sokaknak már elment a csatlakozásuk, mások vonatjegyet váltanak a továbbutazáshoz, akadnak azonban olyanok is, akik még nem tudják, hogyan jutnak el Budapestre vagy onnan tovább. Szerencsére sokan érkeznek a környékről, a fővárosból is, hogy elvigyék őket.
Máté Gödöllőről indult el, egy táblát tart maga előtt, rajta a felirat, négy embert tud Budapestre vinni. A közösségi médiából értesült arról, hogyan lehet segíteni az Ukrajnából menekülőkön. Körbetelefonálta a Gödöllő környékén található segélypontokat, tudna-e hozni valamilyen adományt, de addigra mások már megelőzték. Jönni viszont mindenképpen akart. Azt mondja, hálás azért, hogy jó körülmények között élhet, amiért nem tett semmit, beleszületett… Úgy érezte, mindenképpen vissza kell adnia valamit az életnek, nem volt kérdés számára, hogy elindul Záhonyba. „Jó adni” – összegez egyszerűen.
Egy férfi Budapestre visz el két ukrán hölgyet és egy gyermeket, problémát jelent, hogy a kisfiúnak szüksége lenne gyermekülésre. Nem telik el tíz perc, megjelenik egy helyi férfi, kezében az üléssel. Csak jó utat kíván…
Nem mindenki tart Magyarország belseje felé. A Szabolcsban kőművesként dolgozó Bogár Gyula félti a családját, három lányát, tizenhárom unokáját, ezért inkább hazamegy Nagydobronyba. Kérdezzük, nem tart-e attól, hogy besorozzák, mire azt válaszolja, nem fél. „Mit csinálnak velem? Úgysem megyek katonának. Ki akarna a halál torkába menni? Induljak magamat lelövetni a politika miatt?” – kérdez vissza kissé méltatlankodva. Hozzáteszi, ha úgy alakul a helyzet, hogy el kell hagyniuk a falujukat, azonnal felülnek egy vonatra.
A nyüzsgés estére sem szűnik meg a váróteremben és a peronon. A zsibongó agorává változott vasútállomásról este hat után a Szabadidő Központba viszik át az embereket, hogy pihenni tudjanak. Az üres matracokkal teli intézmény úgy fest, mint egy szürreális múzeum. Az egyik önkormányzati dolgozótól megtudjuk, a központ felújításával nemrégen készültek el, nem hitték volna, hogy egy ilyen „eseménnyel” nyitják meg a kulturális intézményt.
Az egyik teremben az Ungvárról érkező Mariann és családja ül le a matracokra. Két napja indult el hat gyermekével és tizenhét éves vejével. Csak ukrán papírjaik vannak. Kecskemétre szeretnének eljutni a férjéhez, aki ott dolgozik. „A háború miatt indultunk útnak, egyre közeledett felénk. Féltettem a gyermekeimet” – fogalmazza meg ezrek sóhaját.
