XXI. Század: Ukrajna áll az amerikai-orosz ellentét középpontjában

A kelet-ukrajnai konfliktus megoldásáról papíron már 2015-ben megállapodás született Minszkben, azonban azóta szinte semmilyen előrelépés nem történt a konfliktus befejezését illetően.

A problémát az okozza, hogy a felek eltérően értelmezik a minszki megállapodások tartalmát, olyannyira, hogy még a szembenálló felek kilétét illetően is más az álláspontjuk. Míg Oroszország szerint a Donecki és Luhanszki megyék területén zajló konfliktus Ukrajna belügye, addig Kijev szerint az ország ellen orosz agresszió zajlik, az ún. szakadár népköztársaságok csupán Moszkva proxyjai, hadseregeiket pedig zsoldosok és orosz reguláris egységek alkotják. De másképp értelmezik a felek a szakadár területeknek ukrán fennhatóság alá való esetleges visszatérésüket követően megadandó különleges státuszt is. Az oroszok szerint ennek állandó, alkotmányban rögzített jellegűnek kell lennie, és felmentést kell adnia az Ukrajnában az elmúlt években hozott nyelvi és emlékezetpolitikai jogszabályok, azaz az ukránosítás és a „dekommunizáció” alól. Kijev azonban a különleges státuszt csak ideiglenes jelleggel és erős korlátozásokkal adná meg, többek között az is felmerült, hogy a terület lakóit vagy azok egy részét – az ún. kollaboránsokat – évekre kizárnák az országos választásokon történő részvételből.

Az egyik legnagyobb jelentőséggel bíró nézetkülönbség az ún. Steinmeier-formula körül alakult ki, mivel Moszkva szerint ez azt irányozza elő, hogy az ukrán hadsereg csak a szakadár területeken ukrán törvények szerint megtartott önkormányzati választások után vehetné ellenőrzése alá az érintett orosz–ukrán határszakaszt, míg Kijev szerint éppen ellenkezőleg, a választásokra csak azután kerülhet sor, miután a terület ukrán ellenőrzés alá került. Nehezíti a térség jövendő reintegrációját az a tény is, hogy az orosz vezetés egyre több lépést tesz a Donyec-medence (Donbasz) lakóinak Oroszországhoz való integrációja érdekében. A térség közel 600 ezer lakója kapott már orosz állampolgárságot, akik a tavalyi parlamenti választásokon is részt vehettek, de számos szociális intézkedést is kiterjesztettek a szakadár területeken élő orosz állampolgárokra.

Nem is beszélve arról, hogy jelenleg orosz tőkével zajlik az elmúlt években leállított üzemek újraindítása is – amelyek természetesen elsősorban Oroszországgal üzletelhetnek majd, már csak az Ukrajna részéről fenntartott blokád és a nemzetközi szankciók miatt is. Szintén problémás kérdés a két ország viszonyában a Krím-félsziget ügye.

Oroszország szerint a kérdés le van zárva, és a félsziget az ország szerves részét képezi, ezt azonban sem Ukrajna, sem a nemzetközi közösség nagy része nem ismeri el, Kijev pedig mindent megtesz azért, hogy napirenden tartsa a félsziget kérdését is. Ennek érdekében rendezték meg például 2021 augusztusában, Ukrajna függetlenségének harmincadik évfordulójára időzítve a Krími Platform nevű rendezvényt.

Moszkva azonban elfogadhatatlannak tartja, hogy a Donyec-medence és a Krím-félsziget kérdése bármilyen módon összekapcsolódjon, hiszen az egyiket ukrán, a másikat orosz belügynek tekinti.

Mivel álláspontjából egyik fél sem enged, a békefolyamat gyakorlatilag 2016-ban megtorpant. Bár 2019- ben, a háború egy év alatt való lezárásával kampányoló Volodimir Zelenszkij elnökké választása után úgy tűnt, a tárgyalások kimozdulnak a holtpontról, valójában csupán az orosz–ukrán kapcsolatok mélypontja került közelebb, 2021-re pedig már állandó vált az eszkaláció veszélye.

Előbb tavaly tavasszal, majd ősz végén járta be a világsajtót a hír, miszerint az oroszok csapatösszevonásokba kezdtek az ukrán határ közelében. Bár több ilyen tudósításról kiderült, hogy valójában az ukrán határtól több száz kilométerre történő vagy éppen évente rendszeres jelleggel megismételt gyakorlatokat néztek inváziós készülődésnek, a feszültség így is érezhetően megnőtt Moszkva és Kijev között, ehhez azonban a globális erőviszonyok átalakulása is hozzájárult.

Az 1990-es évek óta a globális hegemón szerepében fellépő Egyesült Államok 2021-re mondhatni világpolitikai zsákutcába kormányozta magát, amely egy új hidegháború kialakulásával fenyeget, amelyből már korántsem biztos, hogy Washington kerülne ki győztesen.

Az Egyesült Államok a hidegháborús beidegződések nyomán és a putyini Oroszország külpolitikájának önállósodását látva a nyomásgyakorlást részesítette előnyben Moszkvával való kapcsolataiban. A grúziai, majd az ukrajnai és szíriai konfliktusokat követően a Nyugat és Oroszország viszonya mélypontra jutott. Ekkorra azonban már világossá vált, hogy az USA valódi kihívója Kína, amely gazdasági növekedése mellett immár nemzetközi politikai befolyásának kiterjesztése tekintetében is felvette a versenyt az amerikaiakkal.

Donald Trump elnöksége idején ennek az új helyzetnek megfelelően próbálta megerősíteni az Egyesült Államok pozícióit, az amerikai establishmenttel szembemenve időnként békülékenyebb hangnemet ütve meg Oroszországgal is, miközben Kínával egyre élesebben konfrontálódott.