Külföld

Eljött a konzervatív klímapolitika ideje

Litkei Máté: A lokálpatriotizmus és a hazaszeretetszemben áll az internacionalista és szupranacionálisbaloldali környezetvédelmi törekvésekkel

„Ha az átgondolatlan zöldintézkedésekkel túl nagy társadalmi vagy gazdasági kárt okozunk, akkor eltűnik az a társadalmi támogatottság, amely elengedhetetlen a környezetvédelmi célok eléréséhez” – figyelmeztetett Litkei Máté, a Mathias Corvinus Collegium és a Századvég által 2020-ban alapított Klímapolitikai Intézet igazgatója. Szó esett arról is, hogyan viszik félre a klímavédelem ügyét a nyugati zöldpártok.

Eljött a konzervatív klímapolitika ideje
Jól teljesít hazánk a Klímapolitikai Intézet igazgatója szerint
Fotó: MH/Hegedüs Róbert

– A koronavírus-járvány előtt központi téma volt a klímaválság. Hogyan változtatta meg a prioritásokat a járványhelyzet, és hogyan térhet vissza ez a téma?

– Bár ezzel kapcsolatban különböző eredmények láttak napvilágot, a Klímapolitikai Intézet és a Századvég együttműködésében végzett közvélemény-kutatás arra mutatott rá, hogy a járvány ellenére az emberek érdeklődése nem csökkent a klímaváltozás kapcsán. Sőt, az alacsonyabb jövedelmű, vidéki, kistelepülésen élők voltak azok, akik körében leginkább növekedett az aggodalom mértéke.

Ez feltételezhetően annak köszönhető, hogy ezek az emberek közelebbi kapcsolatban állnak a természettel, és például a klímaváltozás mezőgazdaságra gyakorolt hatásai­val közvetlenül is találkozhatnak. A járvány újabb hullámai időlegesen minden bizonnyal el tudták vonni a figyelmet a témáról, de a kérdéskör közbeszédet, politikát és diplomáciát formáló ereje nem szűnt meg.

– Jobb vagy rosszabb lett a helyzet a járvány alatt?

– A világjárványból fakadó gazdasági leállás természetesen az üvegházhatású gázoknak jelentős kibocsátás-csökkenésével járt, azonban a Nemzetközi Energiaügynökség előrejelzése arra mutatott rá nemrég, hogy egy újrainduló, felpörgő világgazdaság miatt az idén nagyobb mennyiségű többlet-szén-dioxidot bocsátunk ki, mint amennyit a tavalyi gazdasági leállás során úgymond megspóroltunk.

– Az európai zöldpártok jellemzően liberálisak, bevándorláspártiak, egy sor olyan ügyet képviselnek, aminek nincs köze a környezetvédelemhez. Miért alakult ez így?

– A zöldpártok jelentős része soha nem állt tisztán szakpolitikai pilléreken, hiszen már az évtizedekkel ezelőtt megalakult mozgalmak esetében is erőteljesen jelen van a kapitalizmusellenesség és globalizmusellenesség. Az azóta eltelt időszakban, a politikai arénában versenyezve, kénytelenek voltak a választói preferenciákhoz igazodni és politikai együttműködéseket kialakítani – amelyben a szociálliberális, szociáldemokrata, majd később az újbaloldali, azaz woke left politikai erőcsoportok váltak természetes szövetségesükké.

Alapvetően közös bennük az a mintázat, hogy miután a hagyományos baloldal felismerte, hogy a munkások érdekképviselete veszített politikai súlyából, a baloldali csoportok új felkarolandó témák után néztek. Előtérbe került az etnikai kisebbségek érdekérvényesítése, szexuá­lis kisebbségek politikai képviselete, vagy épp a harmadik-sokadik hullámos feminista törekvések támogatása.

Ennek a folyamatnak a részeként épültek be az alapvetően zöldcélok a baloldali pártok agendáiba, és hatottak vissza ezek a témák a zöldpártokra is. Sajnos ennek a folyamatnak az eredménye az lett, hogy kevés tiszteletreméltó kivételtől eltekintve a zöldpolitikai programkínálat jelenleg döntően baloldali és liberális ideológiai és nem pusztán szakmai elemeket tartalmaz.

– Milyennek kell lennie az ezzel szemben felépülő konzervatív klíma- és környezetpolitikának?

– Alapvetően abban kell különböznie az imént felsoroltaktól, hogy az emberekről kell szólnia. Fel kell ismernünk, hogy az emberiség egy nagyobb rendszer, az ökoszisztéma egy alrendszerét alkotja, ezért nem lehetséges önmagunk függetlenítése a természettől. Ugyan az ember számos tevékenységével hozzájárul a természet károsításához, azonban a konzervatív megközelítés a megoldást is az emberen keresztül tudja csak elképzelni.

A politikát emberek csinálják az emberekért. A természetre irányuló szakpolitikai törekvések elsődleges célja ugyanaz, mint bármilyen más szakpolitikáé: a jelen és a jövő generációinak életminőségét igyekszünk javítani – ebben az esetben az ökoszisztéma állapotának megőrzésén keresztül. A konzervatív értelmezés szerint a természet szeretete elválaszthatatlan a táj szeretetétől. A jó gazda féltő gondossága nem más, mint a lokálpatriotizmus és a hazaszeretet érzése, amely élesen szemben áll az internacionalista és szupranacionális baloldali környezetvédelmi törekvésekkel.

– Ezt az utat követik a konzervatív erők?

– Abban nagyjából teljes konszenzus kezd kialakulni, hogy a környezeti problémák kezelése fontos, azonban arról éles viták zajlanak, hogy milyen módon kell megvalósítanunk ezeket. A progresszív oldal a katasztrófa képével riogatva minél radikálisabb intézkedéseket sürget, míg a konzervatív oldal a jól átgondolt, megfontolt haladást támogatja.

Ez utóbbi nem valamiféle restségből fakad, hanem abból a felismerésből, hogy a környezetpolitikai intézkedéseknek illeszkedniük kell az egyéb közpolitikai folyamatokhoz. Ha ugyanis az átgondolatlan zöldintézkedésekkel túl nagy társadalmi vagy gazdasági kárt okozunk, akkor eltűnik az a társadalmi támogatottság, amely elengedhetetlen a környezetvédelmi célok eléréséhez

– Hogyan áll Magyarország a klímavédelemben?

– A teljesítmény szerencsére a klímavédelem esetében számszerűen mérhető. Százalékokban, kilotonnákban. Magyarország már három évvel ezelőtt harminchárom százalékkal csökkentette a szén-dioxid-kibocsátást a kilencvenes évek elejéhez képest, az uniós rangsorban kilencedikek vagyunk e tekintetben. Emellett vállaltuk, hogy kibocsátásunkat kétezer-harmincra ötvenöt százalékkal csökkentjük, valamint energia-előállításunk kilencven százalékban karbonmentes lesz. Kétezer-ötvenig teljes gazdaságunk karbonmentesítése nagy forrásokat fog igényelni, de nem teljesíthetetlen.

– Mi a jellemző az unióban?

– Abban alapvetően nincs különbség, hogy ma már minden EU-tagállam prioritásként kezeli a klímacélok elérését, azonban a terhek megoszlása vita kérdése. Azok az országok, amelyeknek múltbéli törekvései elmaradtak az európai átlagtól értelemszerűen nagyobb anyagi áldozatot kénytelenek hozni.

Portugália, Spanyolország, Írország, Ausztria, Málta, Ciprus növelték kibocsátásaikat a kilencvenes évek elejéhez képest, de természetesen azok, akiknek nagy a relatív vagy abszolút kibocsátása, szintén abban érdekeltek, hogy a saját klímavédelmi intézkedései­ket mással finanszíroztassák meg. Ennek kapcsán nem érdemes elfelejteni, hogy Németország az EU legnagyobb kibocsátója és egyben a klímavédelem zászlóvivője.

Kapcsolódó írásaink