XXI. Század Intézet: Személyi és intézményi kapcsolatok a „színes forradalmak" kulcsfigurái között

Az elmúlt húsz évben a posztszovjet térségben számos olyan sikeres és sikertelen tömegmegmozdulás történt, amelyeket „színes forradalmak” gyűjtőnéven ismert meg a világ, emlékeztet elemzésének összefoglalójában a XXI. Század Intézet, hozzátéve: ezek a hasonló forgatókönyv alapján zajló, az alkalmazott szimbólumok színe alapján elkülönített, manipulatív technikákkal elért rezsimváltások gyakran nem kis részben külső (állami, nemzetközi, nagyvállalati) érdekeket is szolgáltak, így egyáltalán nem meglepő, hogy végrehajtóik közül sokan egyetlen nemzetközi hálózatba ágyazódtak be, mondhatni, egy „színes forradalmi internacionálét” alkottak, sőt alkotnak mai napig.

Az első „színes forradalomnak” hagyományosan a 2000-es jugoszláviai rezsimváltást, az úgynevezett buldózeres forradalmat tekintik. Ebben játszott fontos szerepet az Otpor!, azaz Ellenállás névre hallgató ifjúsági mozgalom, amely az elkövetkező években a Belgrádban alkalmazott módszerek nemzetközi terjesztőjévé vált. Ebben Szrgya Popovics vállalt kulcsszerepet, aki Blueprint for revolution (magyarul Útmutató a forradalomhoz. 2017) címmel kézikönyvet is írt a „színes”, elvileg békés politikai fordulatok módszereiről, és aki valamivel később, 2005-ben Centre for Applied Nonviolent Action and Strategies (CANVAS) néven kiképző központot is alapított a „színes forradalmak” elméletének és gyakorlatának népszerűsítése céljából.

A CANVAS ötvenkét országban van jelen, többek között a posztszovjet térség számos államában (a szervezet hivatalos honlapján szereplő térkép szerint Azerbajdzsánban, Belaruszban, Grúziában, Kazahsztánban, Kirgizisztánban, Ukrajnában és Üzbegisztánban), alapításához pedig vélhetően hozzájárulhattak azok a sikerek, amelyeket a posztszovjet térség államaiban a 2000-es évek elején az Otpor! aktivistái arattak.

Az Otpor! aktivistáit ugyanis ott találjuk a grúziai „rózsás forradalom” és az ukrajnai „narancsos forradalom” mögött is, hiszen mindkét országban tanácsokkal és képzésekkel segítették a mozgalom helyi klónjait: a grúz Kmara (elég) és az ukrán Pora (itt az idő) szerveződéseket.

Mindegyik mozgalom nagyjából hasonló minta alapján szerveződött: elsősorban fiatalokra, egyetemistákra épült a tagságuk, kritizálták a hatalmon lévők korrupcióját, politikai generációváltást, több demokráciát és euroatlanti integrációt, gazdasági és társadalmi liberalizációt követeltek, és általában egy-egy elnök- vagy parlamenti választás után léptek akcióba, amelyet már előzetesen illegitimként vagy elcsaltként könyveltek el.

űÍgy Grúziában is a 2003 novemberében megrendezett parlamenti választásokat követően kezdődtek a tiltakozó akciók, amelyek végül Eduard Sevardnadze elnök lemondásához vezettek. Az előzmények közé tartozik, hogy 2003 februárjában előbb egy fiatal ellenzéki aktivista, Giga Bokeria utazott Belgrádba, hogy megismerkedjen az Otpor! tapasztalataival, nyáron pedig már szerb instruktorok csapata érkezett Grúziába, hogy kiképzést nyújtson a Kmara tagjainak.

A grúz rendszerellenes fiatalok még a logójukat is az Otpor-tól kölcsönözték, az oda-vissza szervezett „tanulmányutakat” pedig Soros György és alapítványai szponzorálták. A „rózsák forradalmát” követően az elnöki székbe egyébként Miheil Szaakasvili került, a miniszterelnök pedig Zurab Zsvanija lett. 2002-ben ők ketten kapták meg Soros Györgytől a Nyílt Társadalom-díjat Budapesten, a Közép-európai Egyetem (CEU) épületében.

Soros persze nem 2003-ban kezdett „színes forradalmakba” invesztálni, az Otpor! tevékenységét is támogatta (Soroson kívül volt egy másik kapocs is: Richard Miles, aki előbb Belgrádban, majd Tbilisziben volt az Egyesült Államok nagykövete), a szerbiai és grúziai mozgalmak sikere azonban további hasonló kísérletekre ösztönözte. 2004-ben ki is jelentette, hogy szívesen látna a „rózsák forradalmához” hasonló történéseket a közép-ázsiai országokban is.

Egyesek magukra vették az állítását, így Üzbegisztánból kiszorították az alapítványát és Kazahsztánban is összeütközésbe került a hatóságokkal. De Ukrajnában is megsejtettek valamit, ugyanis szabályos médiakampány indult ellene, sőt az országban tett látogatása során meg is dobálták, ezekkel az akciókkal pedig az amerikai milliárdos az ukrán elnöki adminisztráció akkori vezetőjét, Viktor Medvedcsukot vádolta meg. 2004 végén pedig az elnökválasztás során elkövetett csalásokra hivatkozva tiltakozások kezdődtek Kijevben, az események „narancsos forradalom” néven kerültek a köztudatba, és a Nyugat-barát Viktor Juscsenko megválasztásához vezettek.

A tüntetésekben jelentős szerepet játszó Pora mozgalom tíz tagja szintén szerbiai látogatást tett az eseményeket megelőzően (állításuk szerint önköltségen), a mozgalom ukrajnai sikerét követően pedig Oroszország és Belarusz felé terjesztették volna a „forradalom” lángját. Ugyanezekben az években Belaruszban is létrejött egy hasonló szerveződés, a Zubr (bölény), amelynek 2006-os „farmerforradalma” azonban kudarcot vallott, ahogy sikertelenség lett az orosz Oborona (védelem) osztályrésze is. 2005 augusztusában egy tüntetés során két grúz aktivistát, Giorgi Kandelakit és Luka Culadzét is elfogták a belarusz hatóságok, akik mindketten a Kmara tagjai voltak, és a „testvérszervezet” támogatása céljából érkeztek az országba. Igaz, Kandelaki egy interjúban nem sokkal szabadon engedése után azt állította, valójában a „rózsák forradalma” idején a Kmara is a Zubr által készített segédanyagokat használta.

Mindez azonban nem látszott meg a Zubr teljesítményén, amely a 2006-os elnökválasztást követő tüntetések bukása után felbomlott. Kirgizisztánban is alakultak rendszerellenes ifjúsági szervezetek, például a Kel-Kel (újjászületés) vagy a Birge (együtt), ezek azonban nem játszottak olyan jelentős szerepet az egyébként szintén sikerrel végződő, 2005-ös „tulipános forradalom” során, mint grúziai vagy ukrajnai társaik.

A know-how átadására itt is volt példa azonban, a tüntetésekben részt vevő egyik szervezet, a Koalíció a Demokráciáért és Civilt Társadalomért nevű szervezet elnöke, a „forradalom” aktív résztvevője, Edil Bajszalov megfigyelőként részt vehetett a 2004-es ukrajnai elnökválasztáson, és elsőkézből szerezhetett tapasztalatokat a „narancsos forradalomról”.

Bajszalov egyébként a Soros által alapított American University of Central Asia-n végezte tanulmányait.

A „színes forradalmak” első hulláma tehát mondhatni egy belgrádi „civil” mozgalomból nőtte ki magát, az amerikai demokrácia-export kormányzati és nem-kormányzati struktúráinak gondoskodása mellett, és azonos mintát használva igyekezett meghonosodni egy sor államban. Idegenlégiósok A „színes forradalmak” és az azokat kirobbantani próbáló aktivista hálózatok eredményei felemásak voltak. Belaruszban és Oroszországban a megdönteni kívánt rendszerek tulajdonképpen csak egyre erősebbekké váltak, és egyre szigorúbban léptek fel minden, külföldről támogatott ellenzéki mozgolódás ellen. Kirgizisztánban 2010-ben egy újabb „forradalom” döntötte meg az előző által hatalomra juttatott elnököt – az említett Bajszalov persze ebben is részt vett –, hogy aztán az ezután megválasztott elnököt mandátuma lejártát követően utódja letartóztassa, majd pár évvel később ő is megbukjon egy újabb tüntetéshullám eredményeként. Vélhetően ez a legutóbbi „forradalom” sem hozza el a várva-várt nyugati típusú demokráciát, a hatalomba emelt Szadir Dzsaparov egyik első intézkedése ugyanis egy, a saját elnöki jogköreit jelentősen kibővítő alkotmánymódosítás népszavazásra bocsátása volt. A győztes „forradalmak” országai közül Ukrajnában a 2004-ben az elnöki címtől távol

A teljes elemzés a XXI. Század Intézet honlapján érhető el.