Külföld

„Sokat tanulhatunk Magyarország családpolitikájából”

A baloldal túlságosan lelkesedik a tömeges bevándorlás iránt, az integrációval azonban már nem törődik – véli William Clouston, a brit szociáldemokraták elnöke

Társadalmi kérdésekben konzervatív, a gazdaságpolitikában pedig balközép irányt képvisel a brit Szociáldemokrata Párt (SDP). A párt elnökét, William Cloustont arról kérdeztük, milyen alternatívát tudnak kínálni a brit politikát meghatározó nagy pártokkal szemben, valamint szóba került a bevándorlás és a magyar családpolitika is.

„Sokat tanulhatunk Magyarország családpolitikájából”
A demográfiai problémákra csak a családok támogatása jelenthet megoldást Clouston szerint
Fotó: Az SDP YouTube-csatornája

– Nem sokkal ezelőttig azt hittem, az SDP a nyolcvanas évek pártja, és beleolvadt a Liberális Demokratákba több mint három évtizede. Mi hozta vissza a brit politika harcmezejére?

– Sokan hiszik, hogy az SDP-nek vége lett, amikor összeolvadt a liberálisokkal 1988-ban. Valójában azonban az SDP elnöke, David Owten egykori külügyminiszter ellenezte az összeolvadást, újjáalakította a pártot független erőkén, és még két évig vezette, amikor is a párt visszavonult a helyi szervezeteibe.

Magam az összeolvadás ellen szavaztam, azon egyszerű oknál fogva, hogy a szociáldemokrácia a maga közösségközpontú szemléletével meglehetősen eltér az individualizmust előtérbe helyező liberalizmustól. A történelem minket igazolt. A Liberális Demokratáknak mindig nehezükre esett összeegyeztet­niük a liberalizmust a szociáldemokráciával, s ennek eredményeképp nincs is koherens programjuk.

– Az SDP programja egyedi keveréke a szociális konzervativizmusnak és a balközép gazdaságpolitikának. Ez nem fából vaskarika?

– Nem, épp ellenkezőleg, szerintünk a szociális konzervativizmus nagyon is jól összeillik a balközép gazdaságpolitikával. Mi pél­dául meg akarjuk őrizni és meg akarjuk védeni a családi életet, de úgy látjuk, hogy az elmúlt harminc-negyven év liberális gazdaságpolitikája Nyugaton aláásta a családot és a közösségeket. Az úgynevezett konzervatívok, akik az Egyesült Királyságot irányították, nem őriztek meg semmit, hanem olyan intézkedéseket hoztak, amelyek a nagy multicégeknek kedveznek, ám aláássák iparunkat és az attól függő városokat.

A nyugati liberális politikát nem érdekli, mit, hol és ki gyárt, ennek ára pedig a közösségeink stabilitása, a lakosság biztonsága. Ugyanezeket a hibákat látjuk a lakhatásban is. Mind a Munkáspárt, mind pedig a Konzervatív Párt szabadpiaci, liberális megközelítést tett magáévá, amely elhanyagolja az állami kapacitást és részvételt a lakásépítésekben. Szinte teljesen a piacra hagyták a lakásépítéseket, amely viszont nem teljesít megfelelően.

Ennek eredménye a lakhatási válság: a fiatalok nem tudnak normális életet élni, megtalálni a társukat, megházasodni, venni egy házat, és családot alapítani. A tömeges bevándorlás csak rontott a helyzeten. A magától értetődő megoldás az lenne, hogy több lakást, házat kell építeni, és csökkenteni a bevándorlást – ez pontosan az az úgymond „baljobb” kombináció, amit az SDP képvisel.

– Mindkét nagy pártban vannak olyan érdekvédelmi csoportok, amelyek azt a fajta hagyományos közösségközpontú megközelítést képviselik, amelyet önök is – a konzervatívoknál a Vörös Toryk, a Munkáspártban pedig a Kék Munkáspárt. Figyelembe véve, hogy a brit választási rendszer mennyire előnytelen a kis pártoknak, nem lenne több értelme csatlakozni ezekhez a csoportokhoz és őket erősíteni, ahelyett hogy (újra)indít egy rivális politikai projektet?

– Mindkét csoport hagyományait nagyra tartjuk, de ezek alapvetően intellektuális projektek. Vannak bizonyos különbségek a nézeteinkben, de általánosságban sok a közös. A fontos különbség a gyakorlati dolgokban van. A Vörös Toryk és a Kék Munkáspárt gondolkodói alkalomszerűen befolyásolni tudják a nagy pártok vezetőit, de ha az egész tagságot és a parlamenti képviseletet nézzük, akkor látszik, hogy a nézeteikkel csak egy nagyon szűk kisebbséget jelentenek a liberálisok által uralt két nagy pártban.

A lakosság széles körben támogatja a „baljobb” politikát, különösen a balközép gazdaságpolitika összekapcsolását a hazafiassággal, a kulturális hagyományaink tiszteletével. Ha erre akarunk építeni, akkor olyan pártot kell építenünk, ami valóban hisz ebben a politikában és – szemben egy think tankkel vagy nyomásgyakorló csoporttal – ténylegesen részt is tud venni a választásokon. A Kék Munkáspárt és a Vörös Toryk a busz végéből kiabálják, merre kellene menni. Az SDP egy kisebb autó, de mi vezetjük és a választóink.

– Igaz, hogy korábban a Konzervatív Párt tagja volt? Ha ez így van, miért hagyta ott a torykat?

– Aktív tagja voltam az SDP-nek a nyolcvanas években, és amikor David Owen lelépett a politika színpadáról 1990-ben, a párt pedig hanyatlásnak indult – sok szociáldemokratával egyetemben – hagytam lejárni a tagságom. Éveken át semmilyen párt tagja sem voltam.

A kilencvenes évek végén egy barátom, a toryk egyik helyi vezetője, beléptetett a Konzervatív Pártba, amelynek négy évig tagja voltam. Megválasztottak kerületi tanácsnoknak, és kiharcoltam egy parlamenti mandátumot a konzervatívoknak a 2001-es választásokon. Sokat tanultam, sok barátot szereztem, és élveztem ezt a tapasztalatot, de sosem voltam igazán otthon a pártban.

Valószínűleg társadalmilag konzervatívabb, gazdaságilag intervencionalistább voltam a többségnél, és – sajátos módon – szkeptikusabb az Európai Unióval szemben. A toryk lényegében egy liberális párt.

– Pártjuk  programja a közszféra és a szabadpiac kölcsönösen előnyös együttélését vázolja fel, ugyanakkor szerepel a javaslatok között a vasút és a közművek államosítása is. A posztkommunista országokban, mint Magyarország, ez a kifejezés megkongatja a vészharangokat. Okkal?

– Ezt teljességgel meg tudom érteni, de komoly érvek szólnak az állami beavatkozás mellett például a vasút esetében. Lényegében egyetlen átfogó vasúti rendszer sem működik profitorientáltan. A vasút a közjót szolgálja. Az Egyesült Királyságban a nagyobb terhet a vasúti sínek karbantartásában és a befektetésben továbbra is az állam viseli.

A szolgáltatások ezeken az útvonalakon különböző magáncégek kezében vannak, ezért az egész rendszer nagyon töredezett. Amikor szabadpiacpárti torykkal vitatkozom erről a kérdésről, mindig rámutatok, hogy a vasúti rendszerünk lehetne a brit tervezés, irányítás és büszkeség szimbóluma, ehelyett külföldi szolgáltatók működtetik az útvonalakat, a szolgáltatás pedig gyakran rossz. Ahogy sok más területen is, a szabadpiacpárti liberálisok azt gondolják, ez nem számít. Szerintünk viszont igen.

– Mindeközben az SDP szlogenjei a család, a közösség és a nemzet, ha pedig átolvassuk a programjukat, az is kiderül, hogy elkötelezett támogatói a nemzetállamnak, elutasítják a multikulturalizmust, az identitáspolitikát és a kontrollálatlan bevándorlást. William Clouston nem Orbán Viktor óvatosabban fogalmazó, brit változata?

– Nehéz politikai összehasonlításokat tenni különböző kultúrák között. Ugyanakkor érdeklődéssel követem a magyar politikát, és különösen tetszett Frank Furedi négy évvel ezelőtti könyve a Magyarország és az EU közti értékütközésekről. Tanulmányoztam Magyarország gyermekvállalást ösztönző, családbarát lakhatási politikáját és támogató intézkedéseit, sokat tanulhatunk belőlük.

A csökkenő születésszámokra Nyugaton sok liberális politikus reakciója a teljes érdektelenség, vagy az, hogy fokozni akarják a bevándorlást. Magyarország ezzel szemben az otthonteremtést, a családalapítást támogatja, ez pedig nagyon pozitív.

Igaza van abban, hogy az SDP a demokrácia legfelső fokának a nemzetállamot tartja, ebben pedig alighanem van különbség köztünk és a magyar kormány közt, hiszen mi nem gondoljuk, hogy az Európai Unió keretein belül megfelelően működhetnek demokratikus nemzetállamok. Lehetünk tagállamok, de azzal sok kulcspolitikánkban szándékosan átadjuk a hatásköröket.

– A Brexit-vitában a politikusok, de különösen a választók legalább annyit beszéltek a bevándorlásról, mint a nemzeti szuverenitásról. Az európai baloldal jellemzően támogatja a bevándorlást, politikai univerzalizmusból vagy humanitárius okokból – az SDP ezzel a trenddel is szembemegy. Az indiai orvosok vagy a magyar pincérek valóban fenyegetik a brit életmódot?

– Az SDP mindenekelőtt azért érvel a bevándorlás csökkentése mellett, hogy a hangsúly a globális nyitott határokkal jellemezhető gazdaság modelljéről átkerüljön egy hazaibb szintre. A munkaerő szabad mozgása kétségkívül szolgálja a nagyvállalatok és a munkáltatók érdekeit, de két olyan hatása is van, ami rosszul érinti a baloldal hagyományos szavazóbázisát. Először is lenyomja a béreket, másodszor pedig gátolja a belföldi képzést. Miért képezzük a saját állampolgárainkat, ha importálhatunk új embereket?

Sokan, akik a kilencvenes évektől kezdve vándoroltak be az Egyesült Királyságba az Európai Unió más országaiból, választott országuk javára váltak. Ugyanakkor, mint általában a globalizáció, ez is sokakat az út szélén hagyott. Mi értük állunk ki. A bevándorlás csökkentése kulturális szempontból is fontos. Az olyan városok, mint London óriási demográfiai változásokat éltek át az elmúlt hatvan évben.

Sokan tisztán pozitívnak tartják ezt a változást, mások azonban kulturális veszteségnek. Általánosságban szerintem a baloldal túlságosan lelkesedik a tömeges bevándorlás iránt, és nagyon keveset törődik az integrációval. Kulturális értelemben előnyünkre válna egy hosszú, húsz évnél is hosszabb szünet a tömeges bevándorlásban.

– Alighanem az öné az egyetlen politikai párt az Egyesült Királyságban, amely kiadta a saját chartáját a kutatás szabadságáról. Mennyire komoly a szólás- és a kutatás szabadságát érő fenyegetés az országban?

– A kutatás szabadsága központi téma az iskolákban és az egyetemeken. A probléma abból fakad, hogy az akadémiai világban nincs sokszínűség a nézetekben. Ha az egyetemi dolgozók kilencven százaléka balliberális bizonyos tanszékeken, az elrettentő hatással bír azokra, akik eltérő nézeteket vallanak.

Azok, akiknek társadalmilag konzervatív nézeteik vannak, nagyobb arányban tartják magukban a véleményüket, nem állnak ki mellette az eseményeken vagy szemináriumokon. A progresszívok azonban természetesnek tekintik, hogy ők adják meg az alaphangot, gyakran kirekesztik, elhallgattatják azokat, akik máshogy gondolkodnak.

Megjelent az a gyakorlat, hogy szabályozzák a szóhasználatot például a transzgender jogok vagy a bevándorlás témájában, ez elnyomja a szólás, a kutatás és a gondolkodás szabadságát, pedig az egyetemeknek pont ezen értékek mellett kellene kiállniuk. Ha valaki meg akarja tagadni a szólás jogát az ellenfelétől, az csak azt mutatja, hogy valójában nem biztos a saját álláspontjában. A nézőpontok és vélemények ütköztetésére lenne szükség.

– Az SDP mindenképpen sokat hozzátesz a nézőpontok sokszínűségéhez. Miközben a legtöbb nagy párt elfogadta az országos lezárásokat (lockdown), önök határozottan bírálták a szigorú intézkedéseket. De volt ezeknek egyáltalán alternatívája?

– Az SDP támogatta az első lezárást, amit a kormány azzal magyarázott, hogy időre van szüksége az egészségügyi kapacitások kiépítéséhez. Azóta azonban egyre kritikusabbak vagyunk ezzel a politikával szemben, két okból is. Egyrészt a kormány nem hajlandó beismerni a lezárások és más, a társadalmat és a gazdaságot korlátozó intézkedések azonnali és hosszú távú költségeit.

Értjük, miért tesznek így, hiszen ha elismerik a kompromisszumokat, a lezárások igazolása is gyengébb lesz. Beszélni kell arról, mi az ára a lezárásoknak. Másodszor pedig a kormány által elrendelt lezárások gyakorlati igazolása is gyenge lábakon áll. A kormány saját adata szerint a három hullám gyengülőben volt a lezárások elrendelése előtt is, tehát a korábbi megközelítések bizonyos fokig eredményesek voltak.

Kapcsolódó írásaink