Kemény hatalmi harcok a Földközi-tengeren

Választást tartottak október 18-án az Észak-ciprusi Török Köztársaságban. Az eredmény értelmében – amely minden bizonnyal a világ közvéleményének kis hányadát tartotta izgalomban – a Recep Tayyip Erdogan török elnök támogatását bíró eddigi kormányfő, Ersin Tatar kerül a nemzetközileg el nem ismert állam élére – öt évre, államfőként. Tatar a török lakosságú területek függetlenségének erősítésével, valamint a Törökországgal való szorosabb együttműködéssel kampányolt, szemben a görög országrésszel való egyesülést és megbékélést pártoló Mustafa Akincivel, aki az eddigiekben töltötte be az államfői tisztséget.

A választás eredménye apró, de fontos eleme annak a széles körű politikai, gazdasági és napjainkban már katonaivá eszkalálódó vetélkedésnek, amely a Földközi-tenger keleti medencéjében zajlik az európai és a közel-keleti hatalmak között.

A feszültségek forrása a Ciprus szigete körül felfedezett gazdag gázmezők és az azok feletti ellenőrzés megszerzése. A konfliktust belobbantó szikra tavaly pattant ki, amikor Törökország a török ciprióták érdekeire hivatkozva fúróhajókat vezényelt a Ciprus körüli vizekre, kiváltva ezzel az Egyesült Államok és az Európai Unió felháborodását.
A felzúdulás oka az volt, hogy az Észak-ciprusi Török Köztársaságot kizárólag Törökország ismeri el önálló államként, míg a nemzetközi közösség azt a Ciprusi Köztársaság részének tekinti, a fúrásokat pedig ezáltal a Ciprusi Köztársaság szuverenitásának megsértéseként értékelik.

Mindez azonban csak egy szelete egy átfogó geopolitikai vetélkedésnek, amely végső soron Törökország regionális hatalmi ambícióiról, a másik fél részéről pedig annak korlátozásáról szól. A 2010-es évek elején lezajló kutatások és a felfedezett gázmezők által Izrael, Egyiptom és a Ciprusi Köztársaság exportáló országokká váltak az energiahordozók tekintetében, s így megindult egy politikai közeledés is az említett államok között. Ebbe a fejlődő kapcsolatrendszerbe csatlakozott be Görögország is, mint a szállítások szempontjából megkerülhetetlen tényező.

A régiós energetikai együttműködés a 2019-es kairói találkozóban csúcsosodott ki, amelyen Jordániá­val, Olaszországgal és a Palesztin Hatósággal kiegészülve, amerikai támogatással létrehozták az Eastern Mediterranian Gas Forumot energiapolitikájuk koordinálására. Látható, hogy ebből a folyamatból kimaradt Törökország, instabilitásuk okán Líbia, Szíria és Libanon, valamint természetesen a ciprusi török szakadár köztársaság is. Hogy elkerülje az elszigetelődés kockázatát, Törökország a többi mellőzött országgal kereste a kapcsolódási pontokat, így többek között megállapodást kötött a líbiai nemzeti egységkormánnyal (amelyet a török kormány katonai erővel is támogat a líbiai polgárháborúban) egy közös különleges gazdasági zóna létrehozásáról a Földközi-tengeren, amely azonban figyelmen kívül hagyja Kréta szigetét, így pedig Görögország tengeri határait.

Az Európai Unió diplomáciai nyomással és gazdasági szankciók­kal igyekezett Törökországot rábírni magatartásának megváltoztatására, kevés eredménnyel. Mindennek hátterében az is áll, hogy a 2016-os migrációs megállapodással a török kormány kezében vannak az erősebb kártyalapok a területén tartózkodó több millió migránssal, akiknek átengedésével bármikor nyomás alá tudja helyezni az uniót. A konfliktus legnagyobb veszélyét az adja, hogy a felek egyre gyakrabban nyúlnak a katonai elrettentés eszközéhez különböző hadgyakorlatok végrehajtásán keresztül, ez pedig magában hordozza a lehetséges incidensek esélyének növekedését, ahogyan az történt augusztusban is, amikor egy görög és egy török hadihajó ütközött egymással. Jelentős katonai erőt vonultatott fel a térségben Franciaország is Törökország ellenében, ugyanis Emmanuel Macron francia elnök döntő befolyásra kíván szert tenni a Földközi-tenger keleti medencéjében.

Az bizonyos, hogy a kelet-mediterrán gázmezők körüli nemzetközi feszültség az európai kontinens egyik meghatározó konfliktusaként lesz jelen a következendő időszakban, s ennek legnagyobb vesztese az egymással szemben álló feleket tagjai között tudó NATO lesz. Rövid távon még nem látni, hogy Törökország sikerrel jár-e regionális hatalmi ambícióit tekintve vagy sem, arra viszont lehet számítani, hogy a közeljövőben egyre több fegyverbeszerzésről és katonai incidensről szóló hír fog érkezni a Földközi-tenger keleti medencéjéből, ahogyan újabb frontok nyílnak ebben a geopolitikai játszmában.

Még nem tudni, hogy ebben milyen szerepet fog betölteni az Észak-ciprusi Török Köztársaság újonnan megválasztott elnöke, de minden bizonnyal nem a békés megállapodást segíti elő, ami pedig Magyarország érdeke is lenne. Ahogyan Szijjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszter fogalmazott augusztusban: „Az nem jó érzés, ha valakinek a barátai rosszban vannak.

S főleg nem jó, ha mindez a nemzetközi politikában fordul elő. Márpedig nekünk Ciprus, Görögország és Törökország is barátunk.”