Nem elfogadható az új brüsszeli migránspaktum

Szeptember 23-án mutatta be Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke az új migrációs és menekültügyi paktumot, amelynek deklarált célja, hogy megoldást kínáljon az Európai Unióra nehezedő migrációs kihívásra, miközben tekintettel van a tagállamok eltérő álláspontjaira annak kezelését illetően. Noha a dokumentumban valóban történt elmozdulás a tagállamok között súlyos politikai vitákhoz vezető kötelező kvótarendszerről, valódi áttörést továbbra sem sikerült elérni. A visegrádi négyek mellett Ausztria és Szlovénia is nyíltan elutasította a tervezetet jelen formájában.

A brüsszeli nagypolitikai küzdelmeken túl érdemes alaposabban megvizsgálni a migrációs és menekültügyi paktum tartalmát abból a szempontból, hogy milyen hatással lenne a kontinens, különösen az Európai Unió és polgárai biztonságára. A javaslatcsomag törekedett arra, hogy minél átfogóbb megközelítést alkalmazzon, és a kibocsájtó államtól kezdve egészen az integrációs feladatokig végigkövesse a bevándorlók és menedékkérők útját.

A migrációkutatás szakkifejezéseivel élve az új paktum egyaránt figyelmet fordított a „push” (toló, taszító) és a „pull” (húzó, vonzó) faktoroknak, azaz a kibocsájtó államok körülményeinek és a célországok vonzó jellegzetességeinek. A javaslatok jelentős hangsúlyeltolódáson mentek keresztül a 2015-ös migrációs válság óta, egyre érezhetőbb a törekvés arra, hogy csak a minden kétséget kizáróan rászorulók, valamint a szakképzett bevándorlók érkezhessenek az unióba, az illetéktelen személyeket pedig küldjék vissza származási országukba. Ennek ellenére az új migrációs paktum továbbra is tartalmaz olyan elemeket (például a kutatási-mentési feladatok fokozását a Földközi-tengeren), amelyek ösztönzőleg hatnak a migrációs folyamatokra, és fokozzák az Európai Unióra helyeződő nyomást.

A javaslatcsomag alapvető jellegzetessége maradt, hogy továbbra is általánosan pozitívan tekint a migráció jelenségére, csupán ellenőrizhetőbbé és szabályozottabbá kívánja tenni azt. A migránsok és menekültek ellenőrzése kapcsán nagyon fontos, hiánypótló intézkedéseket tartalmaz a javaslatcsomag az előéletük, egészségügyi állapotuk vizsgálatára vonatkozóan, különös tekintettel a biztonsági kockázatokra és a későbbi nyomon követésükre. A tervezetcsomag legfontosabb és legnagyobb visszhangot kiváltó része, hogy a kötelező kvótarendszer új elemmel bővült, a migránsok és menekültek elosztása mellett egy adott tagállam részt vállalhat az unió külső határát jelentő országokra helyeződő nyomás csökkentéséből azzal, hogy megadott számú személyt átvesz és vállalja a felelősséget a hazaküldés tekintetében.

A képet árnyalja, hogy a kiutasítandó személyeket is be kell fogadnia valamelyik (ahogyan a dokumentum fogalmaz, „egyéb”) országnak. Ennek a megvalósítását érezhe­tően a legegyszerűbb módon kívánja támogatni az Európai Bizottság: diplomáciai együttműködés útján, gazdasági előnyökkel kecsegtetve a lehetséges befogadó országokat. Sokatmondó azonban, hogy a dokumentum másik deklarált célja a már meglévő visszafogadási egyezmények hatékonyabb végrehajtására való törekvés, ami azt sugallja, hogy a származási országoknak történő pénzügyi utalások önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy megfelelő módon kerüljön végrehajtásra az elutasított kérelemmel bíró személyek hazaküldése. A javaslatcsomag értelmében, amennyiben egy adott tagállam ezen a módon kívánja kivenni a részét a kötelező szolidaritásból, vállalnia kell, hogy teljes mértékben gondoskodik az adott személyek hazatéréséről. A kisebb kiterjedésű és súlyú államok esetében kétséges, hogy rendelkeznek-e megfelelő diplomáciai kapcsolatokkal és képességekkel ahhoz, hogy jogszerűen és hatékonyan végre tudják hajtani a visszaküldési feladatokat.

Mindezzel azonban az Európai Unió továbbra is egy reagáló, passzívabb szerepkörbe helyezkedik, kiszolgáltatva magát a külső államok zsarolási lehetőségeinek – ahogyan az már tapasztalható Törökország esetében, amely az aktuális hatalmi érdekeinek megfelelően, zsilipszerűen enyhíti vagy szigorítja a határellenőrzést, állandó nyomás alatt tartva az Európai Uniót. A török megállapodást, súlyos migrációs nyomás alatt, a kényszer szülte 2016-ban, amely akkor és ott teljesítette a célját, azonban már középtávon láthatóak a hiányosságai, például az, hogy jelentősen gyengíti az unió pozícióit Törökországgal szemben. Az új migrációs paktum gyakorlatilag ilyen és ehhez hasonló megállapodások létrejöttét irányozza elő, ez azonban a rövidtávú előnyök mellett közép- és hosszútávon az Európai Unió mozgásterének a szűkülésével jár együtt.

Az új migrációs és menekültügyi paktum fontos lépést jelent a migrációs kihívás kezelése kapcsán, például a bevándorlók és menedékkérők ellenőrzése és a képzett munkaerő bevándorlása, azaz az agyelszívás („brain-drain”) ösztönzése esetében, bizonyos tekintetben azonban nem képes meghaladni azt az alapvető európai hozzáállást, hogy gazdasági előnyökkel vagy pénzügyi források biztosításával meg lehet oldani a problémát. Ahhoz, hogy a jövőben fokozódó migrációs nyomás során az Európai Unió biztosítani tudja tagállamainak és polgárainak védelmét, meghatározó, a stabilitást biztosítani képes katonai és politikai szereplővé kell válnia a környező térségekben.