Külföld
Ez a harc nem a birtok visszaszerzéséről szólt
Nagyapja, báró Kemény János nevének tisztázása volt a célja Nagy Kemény Gézának, amikor másodszor is perre ment a román állammal az elrabolt erdőért – és győzött
Múlt csütörtökön járta be a hír a magyar nyelvű sajtót: igenis lehet a román állammal szemben pert nyerni, és még az is elképzelhető, hogy minden áskálódás ellenére másodszor, véglegesen is visszakaphatja valaki a családjától jogtalanul elvett birtokokat. Ezúttal Nagy Kemény Gézának és unokatestvéreinek sikerült az a bravúr, ami keveseknek, a marosvécsi kastély után most egy mintegy hatvanhektáros erdőbirtok visszaadásáról döntött a Prahova Megyei Törvényszék.
Minderre roppant hercehurca után került sor. Emlékezetes, a bíróság egyszer már jogerős ítéletben szolgáltatta vissza a mostani per tárgyát képező erdőt, azonban a Maros megyei földosztó bizottság perújrafelvételt ért el arra hivatkozva, hogy a földek már a nagy, 1948-as államosítás előtt az Ellenséges Vagyonokat Ellenőrző és Kezelő Pénztár tulajdonába kerültek a Kemény családtól. Emiatt aztán újrakezdődött az eljárás, az örökösök azonban bizonyítani tudták, hogy még az új román államhatalom sem tekintette „fasisztának” a Kemény családot. Erről lapunknak Nagy Kemény Géza úgy fogalmazott, román részről mindent bevetettek, hogy megpróbálják megállítani a visszaszolgáltatási folyamatot, s hogy egy politikai elit be akarta mocskolni Kemény János nevét a háborús bűnösség vádjával, amit semmiképpen nem lehetett tűrni.
Mint mondta, emellett gyakorlati szempontból is fontos volt, hogy tisztázzák a báró nevét, hiszen ha a bíróság háborús bűnösnek mondja ki, az nem csak a szintén visszakövetelt, jóval nagyobb, háromezer hektáros erdőbirtok sorsát pecsételte volna meg, de a már visszaszolgáltatott javak elvételére is jogalapot szolgáltatott volna – ami az egész közösség számára járt volna súlyos következményekkel, hiszen például a 2014-ben visszaszerzett marosvécsi kastély nemcsak Kemény János idején, 1926 és 1944 volt pezsgő kulturális központ, de az örökösöknek köszönhetően ma is ilyen szerepet tölt be a helyi magyarság életében.
Persze a román oldal mindent megtett azért, hogy ne kelljen visszaadni magyar kézre, ami egyszer azon volt – avatott be minket Nagy Kemény, aki optimistán úgy vélte, hogy az efféle szélsőséges román nacionalizmus visszaszorulóban van, „már legfeljebb akkora százalék vallja ezeket az eszméket, mint amennyien Magyarországon mondjuk az MSZP hívei” – mondta.
A Prahova Megyei Törvényszék ötszöri halasztás után közzétett ítélete tehát végül pontot tett az ügy végére, egyszersmind hozzájárult a filantróp báró nevének tisztázásához is. A halogatás ezúttal nem csak a bürokratikus köntösbe bújt nacionalizmusnak volt köszönhető, Nagy Kemény elmondta, ők is számos dokumentumot nyújtottak be, „ők próbáltak minden módon harcolni, mi is védekeztünk keményen”. Mint kifejtette, igazolták iratokkal nagyapja pozitív kapcsolatát a zsidó közösséggel, például a vészkorszak alatti zsidómentéseiről, erkölcsi bizonyítványt és egyebeket vittek a bíróság elé, cáfolva azt a vádat is, hogy Kemény valaha elhagyta volna Erdélyt ezalatt az időszak alatt, ami akkoriban a hazaárulással ért fel a korabeli restaurált román impérium alatt.
Ami a háromezer hektárt illeti, Nagy Keménynek megvannak a tervei arra is, ha visszakapják: maga a birtok megfelelő megélhetést biztosítana a hányatott évtizedek után az egész családnak, felújíthatnák a kulturális központként üzemelő kastélyt is, de mégsem tartanák meg jelenlegi formájában: eladnák és vennének máshol birtokot, hogy a román állam soha többé ne tehesse rá a kezét.
Nagy Kemény hozzáteszi: jól lehet tudni, hogy Románia nem csak kisebbségi kérdésekben nem jogállam: amióta a kastéllyal foglalkozik, rá kellett döbbennie, hogy a regáti román bojárokkal ugyanúgy elbánt az állam, mint a magyar nemesekkel, hiába jönnének haza külföldről az örökösök és virágoztatnák fel az egykori kastélyaikat, palotáikat. Amire egyszer Bukarest rátenyerelt, azt éppúgy nem akarja visszaadni sem magyarnak, sem románnak.
