Hetvenöt éve érvényes a beneši gyalázat

„Arra gondoltunk, hogy úgy visznek bennünket, mint korábban a zsidókat” – merengett vissza az 1933-as születésű Kreftné Szovics Gabriella A szlovákiai magyarok kitelepítésének emlékezete című kötetben. Őt családjával – és több tízezer honfitársával – egyetemben 1946-ban kényszerrel indították útnak csekély elvihető ingóságaival Magyarország felé, hogy gazdaságukat Magyarországról önként jelentkező szlovákok vehessék át.

A dolgok előzménye, hogy Csehszlovákia – dacára annak, hogy a szlovák rész Josef Tiso vezetésével önálló náci csatlós államként az első perctől hozzájárult a tengelyhatalmak hadi erőfeszítéseihez, amikor a Lengyelország elleni német támadáshoz átengedte az ország vasúti hálózatát – Edvard Beneš emigráns elnökként végzett nem csekély aknamunkája hatására az ország a győztesek közé számíttatott. Emlékezetes, az első Csehszlovák Köztársaság 1918–1920-as megalakulásakor abban a kellemetlen helyzetben találta magát, hogy több német nemzetiségű élt az új államban, mint szlovák, éppen ezért Beneš Potsdamban kicsikarta a nagyhatalmak engedélyét a németek kitelepítésére, és a magyaroknak is hasonló sorsot szánt, már 1945. február 16-ai rádióbeszédében kijelentette, hogy az új csehszlovák köztársaság nemzetállam lesz, ezért elő kell készíteni a németek és magyarok ügyének „végleges megoldását”.

Az április 5-én meghirdetett kassai kormányprogramban már kijelentette, hogy a magyarok – az igazolható „antifasiszta élharcosok” kivételével – mind háborús bűnösök, a hónap végén pedig megkezdték a magyarok és németek internálását Pozsonyban: a kitelepítettek teljes vagyonukból 20 kilogrammos csomagokat vihettek magukkal, minden másukat elkobozták – mindezt még a dekrétumok előtt. A mintegy százötven rendelet kibocsátása – amiből tizenhárom érintette a magyar kisebbséget – májusban kezdődött meg, a magyarokat érintő legkegyetlenebb törvényt éppen hetvenöt éve, 1945. augusztus 2-án adták ki. Ez volt a 33. számú dekrétum, amely automatikusan megfosztotta a magyarok 97 százalékát állampolgárságuktól, ezzel nyugdíjuktól, járandóságaiktól, munkahelyeiktől, betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok bankbetétjeit. Elkobozták, s csehek és szlovákok között osztották szét a németek és magyarok földjeit. Emellett 44 ezer magyart Csehország legtávolabbi részébe, az egykor németek által lakott Szudéta-vidékre vittek kényszermunkára.

A teljes kitelepítés ötletét végül nyugati és szovjet nyomásra Beneš kénytelen volt feladni, ugyanakkor ez a nyomás kényszerítette ki az 1946. február 27-én aláírt csehszlovák–magyar lakosságcserét, amelynek eredményeképpen magyarországi szegény szlovákokat toboroztak, akiknek a felvidéki jómódúbb magyarok portáit adták. A magyarok tizedannyi vagyonhoz jutottak, mint amit hátrahagytak, s 20–40 kilogrammos csomagokkal marhavagonokban, olykor gyalog hajtották őket a határhoz.

A lakosságcsere 70 ezer magyar ember kitelepítéséhez és kisemmizéséhez vezetett, s bár később a Felvidéken maradottak 1948-ban nemzetiségük megalázó megtagadása mellett „reszlovakizációval”, 1954-től pedig már anélkül is visszakapták állampolgárságukat, kártérítésről azóta szó sem esett. S hiába történt meg a rendszerváltozás, sőt szűnt meg Csehszlovákia, a beneši dekrétumok a mai napig érvényben vannak mindkét utódállamban.

A két utódállam még azt is elérte, hogy bár többek között Orbán Viktor miniszterelnök 2002 márciusában követelte a kollektív bűnösséget kimondó dekrétumok eltörlését, az Európai Unióhoz való csatlakozáskor az Európai Parlament úgy látta, ez nem jelent akadályt az uniós jogharmonizáció terén. Prága 2006-ban ha mást nem is tett, legalább bocsánatot kért a német és a magyar áldozatoktól. Pozsonyi magyar képviselők követelték 2007-ben a dekrétumok eltörlését, válaszként a hungarofób Szlovák Nemzeti Párt kezdeményezésére a szlovák pártok megszavazták a dekrétumok sérthetetlenségéről szóló határozatot.

Ami a helyzet súlyos voltát mutatja, az az, hogy még 2020-ban is a Beneš-dekrétumok alapján akarnak elkobozni a szlovák hatóságok földeket magyar örökösöktől, akiktől Benešék idején „elfelejtették” elvenni azt, nemrég egy precedensértékű perben Strasbourg küldte vissza egy ilyen megkésett rablás jogesetét alapfokra a szlovák bíróságokra – a szóban forgó erdőrész jogos tulajdonosa, B. M. exkluzív interjút is adott akkor lapunknak.

Magyar oldalról történtek legalább valamelyest szimbolikus lépések, 2012 óta április 12-e a kitelepített felvidéki magyarok emléknapja, amelyen rendszeresek az állami megemlékezések, és a szlovák politikum is egy fokkal megértőbbnek tűnik a kérdésben, mint az elmúlt évtizedekben. Erről, és arról, hogy a dekrétumok eltörlése miért ennyire nehézkes, Nagy Tibor kisebbségvédelemre szakosodott ügyvéd beszélt lapunknak. Nagy úgy fogalmazott, óriási vagyonok lettek elkobozva a magyaroktól és a németektől, amelyek visszaadása bizonyára komoly érvágás lenne a szlovák államnak: földek, gyárépületek, házak, de volt rengeteg részvény és bankbetét is – sorolta az ügyvéd.

Nagy aláhúzta: a trianoni évforduló és az MKP ekkor átadott memoranduma – amelyben a dekrétumok eltörlését követelte a magyarok iránt nyitottabbnak tűnő Igor Matovič miniszterelnöktől – valamelyest felkavarta az állóvizet, sőt odáig jutott a helyzet, hogy egy bizottság felállításáról is szó esett, amely egyes eseteket megvizsgálhatna, de mindez még nagyon kezdetleges, esetleges – mondta lapunknak az ügyvéd. Ő maga mindenesetre úgy látja, hogy ha a Matovič-kormány komolyan gondolja a viszony rendezését a két ország között, akkor van esély rá, hogy pozitív irányba mozdul el a helyzet a holtpontról. De ehhez politikai akarat kell – vélekedett.