Ítélkezés helyett párbeszéd

– Miért fontos a mai Europe Uncensored konferencia, ahol megnyitó beszédet tart?

– Fent kell tartani a párbeszédet kelet-közép-európai barátainkkal. Amióta az Európai Parlament tagja vagyok, úgy érzem, hogy nagy veszélyt jelent Európára a megosztottság, amit rengeteg félreértés, sőt gyakran téves információ táplál. Minden korábbinál nagyobb szükségünk van arra, hogy erősítsük a párbeszédet. Normális, hogy vannak véleménykülönbségek az EU-n, vagy éppen egy pártcsaládon belül. Ilyenkor párbeszédre van szükség, nem pedig ítélkezésre és bírálatra.

– A párbeszédre való törekvés hozzájárulhat a Fidesz körüli vita rendezéséhez az Európai Néppártban?

– Igen, ha ugyanis közelebbről nézzük, nem olyan nagy a szakadék a vélemények között. Nem oldunk meg semmit azzal, ha akadályozzuk a párbeszédet, akkor ugyanis csak a politikai ellenfeleink kedvére teszünk, akik egy megosztott Néppártot akarnak látni. Sajátos módon, amikor az ő tagjaikról van szó, nem sietnek fellépni ellene. Senki sem beszélt például arról a szociáldemokratáknál az oknyomozó újságíró Daphne Caruana Galizia meggyilkolását követő botrányban, hogy ki kellene zárni a pártcsaládból Joseph Muscat máltai miniszterelnököt. A Néppártot viszont meg akarják osztani, de ha ezen az úton megyünk, az sem a pártcsaládnak, sem Európának nem jó. A személyes véleményem az, hogy egy Európát is megosztó törésvonal jöhet így létre. Ne feledjük, a brit konzervatívok 2009-ben elhagyták az Európai Néppártot, és szerintem az a vita is egy lépés volt a Brexithez vezető úton.

– Egyetért azzal a véleménnyel, hogy az Európai Néppártnak nem a balliberális oldalon, hanem jobbra kellene keresnie a szövetségeseit?

– A Néppártnak először saját magát kellene meghatároznia. Mindig másokhoz hasonlítjuk, és a különbségekkel definiáljuk magunkat. Túl gyakran veszünk el a kompromisszumokban, mert nem tudjuk melyek a mi saját politikai prioritásaink. Zöldek vagyunk, de nem annyira, mint a Zöldek. Szociálisak, de nem annyira, mint a szocialisták. Szerintünk is gond a migráció, de azért nem annyira, mint a szélsőjobb szerint. Hol a mi saját identitásunk? Ezért is örültem annyira annak, hogy a frakcióvezetőnk, Manfred Weber kezdeményezte, hogy vizsgáljuk meg, mi a kereszténydemokrácia a huszonegyedik században, és mi a mi politikai csoportunk identitása. Ezt a munkát én vezetem. Meg kell nyitnunk a vitát minden olyan kérdésről, amit az elmúlt években nem mertünk feltenni, amivel nem mertünk szembenézni. Először tehát a kérdés az, hogy egyáltalán kik vagyunk mi, és mit akarunk.

– Milyen változtatást javasolna a saját pártjának, hogy újra emelkedő pályára álljon?

– Ugyanezt a munkát kell elvégeznünk Franciaországban is. Nagy felelősségünk van, mert Emmanuel Macron mozgalmáról az önkormányzati választásokon végképp kiderült, hogy csupán egy illúzió, hiszen egyetlen jelentősebb városban sem győztek. Nem a magunk kedvéért kell újraépítenünk a pártot, hiszen a pártok csak eszközök – Franciaország érdekében kell megtennünk.

– A francia politikát leginkább két pólus határozza meg: Emmanuel Macron elnök és Marine Le Pen, a jobboldali Nemzeti Tömörülés elnöke. Meg tudják törni ezt a felállást a Republikánusok?

– Marine Le Penre rendre sokan szavaznak, hiszen sokan dühösek a politikai helyzet miatt. De nem tudja megnyerni az elnökválasztásokat, nem is kelti azt a benyomást, hogy kész lenne az elnökségre. Emmanuel Macron pedig csak úgy tud nyerni, ha Le Pen az ellenfele. Szóval, hiába támadja, szüksége van rá. Nekünk meg kell törnünk ezt az ördögi kört, ehhez pedig nyíltan kell beszélnünk mindarról, ami az embereket aggasztja. Meg kell védenünk mindazt, ami érdemes arra, hogy megőrizzük a következő generációknak. Végül is ez a jobboldali tradíció lényege: a baloldal mindig meg akarja változtatni a világot, a jobboldal pedig tudja, hogy van ebben a világban jó, amit meg kell védenünk és meg kell őriznünk. Amennyiben a Macron-féle En Marche a megtestesülése a baloldal állandó törekvésének a változásra, akkor nekünk meg kell mutatnunk, hogy a jobboldal politikai felelőssége a folytonosságra való törekvés.

Vajúdtak a hegyek

A gazdaság ösztönzése, a szociális kérdések újragondolása, a környezetvédelem, a köztársasági rend helyreállítása, és az európai szuverenitás védelme lenne az új francia kabinet dolga Emmanuel Macron elnök szándékai szerint, aki múlt héten Édouard Philippe miniszterelnök és kormánya lecserélése mellett döntött, s a közepesen ismeretlen jobboldali politikust, Jean Castexet (képünkön) bízta meg kormányalakítással. Soós Eszter Petronella Franciaország-szakértő lapunknak felvetette, a csere egyik oka lehetett, hogy Édouard Philippe népszerűsége megelőzte Macronét, aki inkább szabadult volna a konkurenciától. Emellett – a helyhatósági választásokon született zöldpárti áttörés nyomán, órákkal a voksolás végét követően – határozott beszédben állt ki a környezetvédelem fontossága mellett. Ugyanakkor nem csak Castex személyében maradt el az egyesek által reménykedve várt zöldfordulat, ami a hétfőn este ismertetett kormánynévsort illeti. Az új miniszterek személye alapján sem érdemes méregzöld stratégiaváltást várni az új kabinettől: a harmincegy kormánytagból huszonketten már az előző kormányban is miniszterkedtek, inkább csak a székeket cserélgették most egymás között. Például a jobbközép Gérarld Darmanin volt költségvetési miniszter váltja a szocialista Christophe Castanert a belügyminiszteri tisztségben. A 37 éves Gérald Darmanin személyében a modern Franciaország legfiatalabb belügyminisztere, a hírek szerint Nicolas Sarkozy embere, aki ellen egyébként egy állítólagos 2009-es nemi erőszak miatt nemrég újraindult az eljárás. A szocialista Jean-Yves Le Drian maradt a külügyminiszter, a jobboldali Bruno Le Maire-é a gazdasági tárca, a környezetvédelemért Barbara Pompili felel majd. Az igaz­ságügyi miniszter személye még megosztóbb.
(VZ)