Külföld

Visszaütni tilos

Egész Székelyföld megindult a marosvásárhelyi magyarellenes román pogrom hírére harminc évvel ezelőtt, hajszálnyira volt csak a polgárháború

Harminc éve ezen a napon, 1990. március 21-ére virradóra állt helyre a nyugalom Marosvásárhelyen a brutális magyarellenes román pogrom és az arra adott magyar válaszcsapás után. A konfliktus bélyegét azóta is viseli Székelyföld elrománosodó fővárosa, csakúgy, mint az elmaradt igazságszolgáltatás emlékét.

Visszaütni tilos
Jogaikért békésen tüntető magyarok Marosvásárhelyen
Fotó: Azopan/Török Gáspár

A marosvásárhelyi fekete március közvetett oka a magyar és a román nemzetépítés szembenállása Erdélyben a 19. század óta – mondta lapunknak Novák Csaba Zoltán történész, az RMDSZ szenátora, kiemelve a román nemzeti kommunizmus Ceaușescu által fémjelzett időszakát, amikor a korábbi enyhe kisebbségpolitika után erőteljesebb elnyomás kezdődött. Marosvásárhelyen, ahogy másutt is, a román lakosság betelepítésével párhuzamosan a még mindig enyhe többséget adó magyarokat kiszorították a gazdasági és politikai vezető pozíciókból.

Ebben a helyzetben jött a rendszerváltás zűrzavara, amikor januárban–februárban a Nemzeti Megmentési Front az előző nómenklatúra kádereinek helyzetét próbálta menteni – mondta a történész. Ezzel erőteljesen szembement az, ahogy a vegyes lakosságú területeken a magyarság gyorsan megszervezve magát, korábbi elvesztett jogait kezdte visszakövetelni: magyar feliratokat, anyanyelvi oktatást, arányos képviseletet – ez a pozíciók újraosztását jelentette volna, ami jelentős érdeksérelem lett volna a román vezető réteg Vásárhelyre nemrég betelepített részének, ezért ez a réteg Bukarest és a román lakosság irányába mindezt nacionalista törekvésekként továbbította. A kölcsönös bizalmatlanság légköre különösen erős volt tehát Vásárhelyen, közvetítő szervként az állam 1990 telén csődöt mondott, a két fél pedig tömegeket megmozgatva próbálta hangsúlyozni igényeit – sorolta Novák.

A folytatás közismert: 1990. március 19-én – a 15-ei békés gyertyás-könyves magyar tüntetésre reakcióképpen – megérkeztek a pópák és szekusok által feltüzelt, leitatott, felfegyverzett román tömegek, amelyek előbb lemondásra kényszerítették a megyei alelnököt, Kincses Elődöt, megostromolták az RMDSZ helyi székházát – itt verték meg úgy Sütő András írót, hogy fél szemét elvesztette, mindezt a román hadsereg helyi egységei tétlensége mellett. Erre válaszként érkezett 20-án az a magyar tömegtüntetés, amelyre a Görgény völgyéből érkezett román parasztok fegyveresen rárontottak. A magyarok sebtében szétszedett padokkal védekeztek, majd a környékbeli falvak székelyei és magyar nyelvű cigányok segítségével visszafoglalták a várost, a harcok március 21-re virradóra ültek el, öt halottat, számos sebesültet hagyva.

A történész kifejtette: a sebesültek listáját látva világos, hogy a fizikai agressziót a román fél kezdte. A felelősségre vonás később mégis csak a magyarokat érte el börtönévek és kártérítés formájában – beszédes, hogy bár lapunk több embert elért, aki átélte a pogromot, ők nem szívesen nyilatkoztak volna névvel. Egyben azonban egyetértettek: hogy a bűnösök felelősségre vonása, az áldozatok rehabilitálása elmaradt. Utóbbi kapcsán Szili Katalin miniszterelnöki megbízott pénteken közleményében úgy fogalmazott: fejet kell hajtanunk azok előtt, akik küzdöttek azokban a napokban a magyarok elleni provokációval szemben.

A történtek után a városban két párhuzamos társadalom alakult ki, ami a gazdasági fejlődést is visszavetette – véli Novák, hozzátéve, bár a magyar követelések egy része azóta teljesült, így a kétnyelvű feliratok vagy a magyar nyelvű oktatás terén, vagy példaértékű a multikulturalizmus a vásárhelyi színművészeti egyetemen is, az orvosi és gyógyszerészeti egyetem kapcsán ez egyáltalán nem igaz, a mai napig vannak támadások, például legutóbb a II. Rákóczi Ferenc nevét viselő katolikus líceum ellen.

Egész Székelyföld is megmozdult akkor – tette hozzá lapunknak Csíky Csengele, az említett líceum védelmében létrejött Magyar Szülők Szövetségének elnöke, aki egyébként személyes emlékeket is őriz ebből az időből. Mint mondta, a táblákkal, gyertyákkal, könyvekkel felvonulók a magyar többségű megyékben az anyanyelvi oktatást tűzték zászlajukra, ő pedig szüleivel éppen Sepsiszentgyörgyön lakott ekkor, ahol a Székely Mikó Kollégium visszaszerzéséért folyt a harc. Mint Csíky mondta, Vásárhelyen érezhetően izzott a levegő, égtek a telefonvonalak Székelyföld-szerte, a konfliktus hírére pedig felkerekedtek a székelyek, buszokkal, vonatokkal, konvojba szervezett autókkal indultak volna a vásárhelyiek megsegítésére – ezt a székely értelmiség azonban nem hagyta, mint Csíky mondta, az ő édesanyja például egy autóbusz elé feküdt, de volt, aki a vonat elé állt ki. Tudták, hogyha a magyar bevonulásra válaszul a józanabb románság is elveszti a fejét, polgárháború következik, ami tizennyolc a kétmillió ellen, semmi jóval nem kecsegtetett volna.

Hozzátette: mindennek utóhatása ma is érezhető, hiszen „lábujjhegyen jár” mind a két nemzet, és igaz, hogy a harminc éve régiós elsőségért vetekedő Vásárhely szinte lépést sem haladt előre gazdaságilag, ugyanakkor talán éppen a konfliktusból tanulva itt nem is történt olyan román túlnépesítés, mint Kolozsvárott, Nagyváradon vagy Temesvárott. A fő mégiscsak az, hogy a két nemzet békében él egymás mellett – vélte.

Kapcsolódó írásaink