„A szerkesztők érzékeltették: több kormánykritikát várnak”

– Két írást olvastam Öntől: egy szikárabb, rövidebb cikk az egyetemi feljelentések gyakorlatáról, és itt van egy másik, amely az International Journal of Media & Cultural Politics című lapban jelent meg, jóval hosszabb és témájában is szerteágazóbb.

– Valóban. Az első az én eredeti kéziratom, a második a szerkesztői ajánlások nyomán formálódott belőle, és végül meg is jelent. Egy, a magyar egyetemi életet negatívan érintő jelenséget szerettem volna bemutatni, a bírálók „ajánlásai” nyomán viszont egy sor olyan dolgot kellett érintenem benne, amivel eredetileg nem is akartam foglalkozni.

– Mi volt az eredeti elképzelése?

– Zelenka Dórának a 888.hu-n tavaly decemberben megjelent cikkére akartam reflektálni: ebben a szerző kikelt az ELTE-n zajló „kéretlen baloldali politizálás” ellen, és arra biztatta a hallgatókat, hogy egy megadott e-mail-címen jelentsék fel a „liberális propagandát” folytató tanáraikat. Az elképzelést problémásnak láttam az egyetemi autonómia szempontjából is, ezért írtam róla egy angol lapnak, gondolván, talán nem várnak el tőlem részrehajlást se ebbe, se abba az irányba; gondoltam.

– Mégis ennek az ellenkezőjét tapasztalta.

– Igen. Kaptam persze több jogos észrevételt is, de alapvetően a narratívával volt probléma; a cikkben nem voltak hangsúlyosak azok a kormánykritikus panelek, amelyeket, ha külföldről Magyarországra néznek, el szokás puffogtatni. Tehát például az akadémiai szabadság elnyomása, amin belül beszélhetünk a genderszak betiltásáról, a CEU elüldözéséről, ilyesmikről. Ezeknek van igazságtartalmuk, de a történetválasztással, szóhasználattal sokat lehet terelni, hiszen például a genderszakot sem betiltották, hanem a finanszírozását szüntette be az állam. Ez a fajta hangulatkeltés nem idegen más politikailag érzékeny témáknál sem; Soros Györgynél sem mindegy, hogy következetesen filantrópnak, befektetőnek vagy spekulánsnak nevezzük. A hangsúly itt a választáson és a választón van; a szerző vállal véleményt, amit a hatalmi helyzetben lévő szerkesztő jó, ha nem próbál alakítani. Ha mégis ez történik, mint itt az én esetemben, azt különösen azért látom problémásnak, mert épp az akadémiai szabadság legnagyobb pártolói irányából érik rendszeresen kritikák a kormányközeli tudományos silókat az ellenvélemények elhallgatása, a tények elferdítése és a hatalom kiszolgálása miatt.

– Hogy néztek ki ezek az ajánlások?

– Az egyik bírálóm inkább csak pontosításokat szeretett volna. A másik viszont csalódottságát fejezte ki, hogy nem az a sztori jött le amire a cím alapján ő számított, és bátorított bizonyos témák részletesebb kifejtésére. A módosításokat kérő szerkesztői levélben pedig hiányolták a véleményemből, hogy mennyire káros a jelentgetéseknek ez a módja. Szerettek volna hallani a hallgatói „feljelentésekből” származó károkról; személyes inzultusokról, erőszakra felbujtásról, gyűlöletbeszédről – nos ilyesmik nem voltak bennük. Azt is kérték, hogy mutassak rá, miért veszélyes az akadémiá­ba való kormányzati beavatkozás. Nehéz a hangulatát szóban visszaadni, de úgy éreztem, hogy egyszerűen csak a megfelelő paneleket várták tőlem. „Nem egészen tiszta számomra, hogy hol áll a szerző a liberális demokrácián belüli polgári szabadságjogok kérdésé­ben” – írja a bírálat, mikor én egy újságírói etikai kérdésben szerettem volna megjelentetni a véleményem. Egy szinten persze megértem, hogy terelgetik a témát: a politikai-kulturális profilú nemzetközi folyóiratok Magyarország kapcsán a populizmusról szeretnek most hallani, illetve arról, hogy Orbán hogyan bontja le a demokráciát. Ilyen témákkal könnyebb bekerülni, míg fősodorba nem illő regionális témával egy közép-európai szerzőnek nem túl jók a megjelenési esélyei.

– Ez viszont arra ösztönözheti a kutatókat, hogy ne a saját témájukat kutassák és ne a saját véleményüket írják meg?

– Nem feltétlenül; itthon sok állást be lehet tölteni úgy, hogy az embernek nincsenek nemzetközileg jegyzett tudományos publikációi. Ugyanakkor aki tényleg kutatóként szeretne érvényesülni, annak fontos a nemzetközi beágyazottság, és figyelnie kell a kutatási paradigmákra – amelyeket egyébként jellegzetesen nyugati értékek és előfeltevések határoznak meg. Nyugati pályázati pénzeket is leginkább úgy lehet szerezni, ha a megvalósítandó projekted nem lóg ki a sorból – azon belül viszont kiemelkedő színvonalú és esetleg még jól meg is felel a kiíró fél által megkívánt, de tudományos szempontból nem mindig releváns értékek előmozdításának. Az Európai Kutatási Tanács (ERC) például elvárja, hogy a beadott projektednek legyen valamilyen gender témájú része, vagyis lényegében nem teheted meg, hogy nem dolgozod ki a kutatási témád genderaspektusait is, még akkor sem, ha ez csak nagyon erőltetetten sikerülhet. Igen, lehet, hogy olyasmit fognak kutatni és arról kell beszélniük, ami annyira nem érdekli őket, de kénytelenek lesznek, mert a minősítők és a döntéshozók elvárják. Nálam például az egyik bírálói javaslat az volt, hogy ha belemegyünk az ideoló­giai keltetők témájába, akkor beszéljünk az egyetemeken zajló jobboldali propagandáról is.

– Létező jelenségek egyébként ezek?

– A liberális indoktrinációra nézve három dolgot érdemes megnézni: van-e lehetőség az oktatási rendszerben erre, van-e kísérlet rá az oktatók részéről, és sikeres-e? Itthon ezeket nem nagyon kutatják, de az Egyesült Államokban a felsőoktatásban dolgozók nagyobbik része inkább a politikai baloldal érté­keit vallja magáénak, és nem vallásosak. Ilyen eredmények vannak. Anekdotikus bizonyítékból sok van külföldön is, itthon is arra, hogy az oktatók próbálkoznak is saját értékeiket átültetni a hallgatókba, de nálunk erre szisztematikus kutatás nincs. Az Egyesült Államokban vannak olyan felmérések, amelyek azt mutatják, hogy az egyetem végére a liberális és a konzervatív hallgatók véleménye javult a másikról. Az oktatók irányultsága miatt tehát lehet, hogy a liberális indoktrináció lehetőségét érdemesebb mérlegelni, mint a konzervatív ellenpárját, amit nálam ugye hiányoltak. De a biztosítékot nem ez verte ki nálam, hanem az, hogy a végén egy utolsó huszárvágással a címet is átiratták. Már túl voltunk a cikk elfogadásán, amikor a szerkesztő egy új, az általam eredetileg adottnál sokkal értéktelítettebb, véleményesebb címet javasolt az egésznek; így született meg a végleges változat boszorkányüldözéssel, Orbán Magyarországával és hasonlókkal.

– Miért nem állt fel? Miért döntött úgy, hogy mégis végigcsinálja a procedúrát?

– Azért, mert nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy a tudományos lapokban hazánk politikai vagy társadalmi életéről megjelenő kutatások vagy véleménycikkek egy része hasonló ideológiai szűrőkön ment keresztül, és meg akartam mutatni ennek egy speciális esetét, az enyémet. A témaválasztásnál erősen jelen van a piaci igényre reflektálás is, a tudományos anyagok kiadása külön üzletág, önmagában is évi több tízmilliárd dolláros piaccal, magas profitrátákkal. Hogyne, természetesen figyelembe veszik, hogy milyen témákra van közönség. Ebben az esetben viszont többről volt szó, itt ezen felül minősítéseket, értékválasztást, elköteleződést is szerettek volna hallani. Eleget tettem a szerkesztői kéréseknek, mert kíváncsi voltam, hogy egy elismert nemzetközi folyóiratnál tényleg ez-e a menete annak, ahogy az ember véleménye végre megjelenhet. Úgy gondolom, hogy elejétől a végéig látni magát a folyamatot tanulságos bárkinek, akit érdekel, hogy mi befolyásolhatja azt az összképet, ami Magyarországról a tudományos közösség számára megjelenik. Hát még, ha figyelembe vesszük, hogy eredetileg sem valamiféle kormánypárti dolgot írtam, hiszen a névtelen feljelentgetés ötletét kritizáltam. Úgy látszik, ez a mai környezetben már nem elég karakteres, rá kell tenni még pár lapáttal. De vajon mi van akkor, amikor a szerző nem működik ennyire együtt a szerkesztőkkel, ha a véleménye erőteljesebben eltér az elvárásoktól és ragaszkodik is hozzá? Azok a cikkek is megjelenhetnek? Azok a cikkek is hasonló presztízsű lapokban jelenhetnek meg? Honnan tudhatjuk, hogy a szerzők jelentős része nem gyakorol-e már leadás előtt öncenzúrát? Vannak cikkek, amelyek nem, hogy nem jelennek meg, de meg sem írják őket, mert jóval nehezebb, ha nem éppen lehetetlen beszuszakolni a mondanivalójukat az aktuálisan érvényes ideológiai keretekbe. Amikor mindenképp kell, akkor meg sokszor egyszerűbb és biztonságosabb demokráciafélteni egy keveset – azt hogy ez mennyire egy autonóm gondolkodás eredménye,
a konkrét szerkesztési folyamat ismeretének hiányában meg kívülről már nem lehet megmondani.