Külföld
A székely kapuk Izraelbe mennek
„Mondom: Náci vagyok. Mondja erre az öreg zsidó: te itt inkább maradj csak Ignác”
A tágas műhelyben minden láthatóan évtizedek óta szokott, katonás rendben van, mint holmi lófő székely zászlóalj, a szerszámok nyele munkába fényesedett, a padlót fűrészpor borítja. Nincs itt helye az árvalányhajas műszékely butikromantikának, annál több a praktikumnak: nagy, ósdi fűrészgéppel szeleteli a fát – a kedvünkért megmutatja, ám valójában szeletelés után két-három évig száradni kell hagyni – a minták pedig jó előre kivágva ott vannak linóleumból, azt kell rárajzolni a gerendára. Hogy honnan vannak a minták? Náci édesapja barátja néprajzkutató volt, hát onnan, mutatja is a papírokat, de a megrendelő is hozza a saját ötleteit. A most készülő kapura például Erdély címere s egy huszár kerül, merthogy a kliens apja magyar huszár volt – már persze nem a sujtásos piros atillás, csak afféle kései, második világháborús verzió. Ez itt – mutatja – a csíkszentsimoni templom oldalára festett motívum, ezt teszem a kapu aljára, de kicsit megtrükköztem azért, mert székely kacsokat tettem rá – nevet.
A meghatározhatatlan korú, fekete kis emberke folyvást dolgozik, csattog a kalapács a vésőn, formálódik a székely kapu, Náci közben vidáman megfelelget kérdéseinkre. Hogy milyen fát használunk? Hát amilyet kapunk! Hogy honnan? Hát vesszük, mert már az erdőn őrizik! Meddig áll egy kapu? Ameddig a gazdája karbantartja!
A tölgyrész amúgy eltart száz évet, a fenyőfa meg a zsindely nem tart ki addig, mert az jobban ki van téve az időjárásnak – „a legjobb ez a tölgy, amelyik jobban bírja a kinti időjárást, s méges lehet faragni es”. Náci nem tudja elmondani, mikor tanulta a mesterséget, mert kisgyerekkora óta apja keze alá dolgozott. A mai gyerekek már unalmasnak tartanák ezt a munkát – mondja kicsit szomorkásan –, így az utánpótlás kérdéses, meg hát: betáplálják CNC-be, azt a gép kifaragja, még szebben es, mint én! – nevet. Akkor nem kell háromszor annyit dógozni rajta, mint így, népművésziesen, s az ember háta es kevésbé fájdul bele!
Azért nem minden rossz, ami új: például az új festékek. Régen nem volt olyan technika, mint ma, lenmagolajjal, fáradtolajjal s mindennel kenték be a kaput, s azt nem lehet ám úgy karbantartani – magyarázza, szeme huncutul villan. „Azt nem lehet pucolni, mert több munka van vele, mint az újjal. Szeretnék, hogy olyan legyen, mint az új, de nem lesz! Ez olyan, mintha nagyanyámat kifestik, oszt’ másnap megmosdik, s lejön róla, azt látszik, méges csak öregasszony az a festék alatt!” – kacag.
Náci kapui nem csak Erdély portáit ékesítik, számos akad belőlük a megzsugorodott Magyarországon is: Cegléd, Sopronkövesd, Bacsfa, Kiskörös, Miskolcon is van egy készítve – sorolja. „Idejött egy doktor Kolozsvárról, mondta, kell neki egy kis makettkapu a kórházi rendelőjébe, hogy lássák, ő székely ember. Csak negyvenkilós kellett legyen, hogy el tudja repülővel vinni!” – meséli. Cegléden még az apartman neve is Székelykapu, ahová a kaput csinálta, ott borpincét is rakott, faházat is csinált. Ami a sopronkövesdit illeti – mondja büszkén, miközben átfordítja a gerendát, hogy a másik oldalról is hozzáférjen – arról ki vagyon írva az internetre: Sopronkövesd legszebb kapuja. „Mikor készen volt, felállítottuk, de kötött kaput, s nem kicsit. Jő a pénz- és vámőrség, mondok, na megyek es haza, akkor régen úgy volt, ha megfogtak, raktak haza. Tarcsa a kezét a pénzügyőr, azt mondja, magának meglepetésem van, gondoltam, már kérik az útlevelet. De hát nem így lett, azt mondja, gratulálok, milyen szép kapu!” – kuncog.
S románok rendeltek-e kaput? – kérdezzük. Hát hogyne! – felel. Benn, Munteánba’. Azt kellett reá írni: „Isten segedelméből készíttette Tudor Constantin Socieste Luce.” Így kellett felírjam. Azt mondom ez székely kapu, nem román kapu, az isten segedelme magyarul maradt rajt! – nevet, felidézve magában a megrendelő képét, majd bizalmasan hozzáteszi: de nem olyan rosszak ezek a románok, csak a hülye vezetőséggel van a baj s a rendőrökkel. Ezek élvezik a hülyeséget – rázza a fejét. Az emberekkel ritkán van baj, csak ha kimegy a pópa, s megrészegítik őket. Aztán akkor rusnyáskodnak. Egy árnyalattal nagyobbat üt a vésőre, majd’ kifut a mintából. Majd felderül az arca: Izraelbe is vittem ám kaput, nem is egyet, hatot! – vágja ki, és egy pillanatra felnéz, hogy lássa elképedésünket.
Megvette volt a cserepestői kőbányát egy zsidó, megtetszett neki, s szegődött egy kaput – meséli. Aztán még többet is. Haza es vitte Izraelbe, én meg szétszedtem darabokra, ne tudja elvinni egyben, össze kelljen neki raknia, vigyen engem is világot látni! – kacag – Mentem Izraelbe, mondom, „Náci vagyok”, erre mondja az öreg, „te itt csak legyél Ignác!”. Hát így ennyiben is maradtunk – nevet a vidám kis emberke, és kalapálja tovább a kapun a szegélymintát. A szőlőkacsok eddigre már egészen a kapu tetejéig futnak.