Recseg-ropog az EU-török megállapodás

A migrációs válság nyomán menedzselt török–uniós kapcsolatok, illetve az együttműködés körül időnként megjelenő feszültségek szorosan kapcsolódnak a hivatalos Törökország azon szándékához, motivációjához, hogy politikai eszközökkel kényszerítse ki a törökök irányába születő további engedményeket, és hogy a migrációs tematika eszközével dominálja az intézményi és bilaterális kapcsolatokat. Erre példa, amikor Törökország korábban hivatalosan megtett migrációs vállalásai feladását helyezi kilátásba az EU-ba történő állampolgári belépést, ott tartózkodást, kiutazást engedélyező folyamat lassulása, illetve a vízummentesség esetleges elmaradása miatt. Ennek háttereként ismerni szükséges a 2016. március 20-án az Európai Unió és Törökország között hatályba lépett hivatalos megállapodást a migránsválság kezeléséről.

A megállapodás célja az volt, hogy korlátozza az EU-ba Törökországon keresztül érkező irreguláris migránsok beáramlását, központi eleme pedig az Ankarába – a török fővárosba – történő visszatérés előírása azon illegális bevándorlók számára, akikről kiderült, hogy Törökországon keresztül léptek be az EU-ba anélkül, hogy átestek volna a hivatalos menedékjogi eljáráson. Mindazokat, akik megkerülték a menedékkérelmi eljárást Törökországban, visszajuttatják oda, és ott a kérelmezői sor végére helyezik őket. Törökország és az Európai Unió megállapodott arról is hogy tovább bővítik az embercsempészek elleni intézkedéseiket, azt is számításba véve, hogy a NATO (mely szervezetnek Törökország is tagja) megkezdte tevékenységét az Égei-tengeren.

A megállapodás értelmében Törökország biztosítja saját határait, és kész befogadni az irreguláris bevándorlókat, az Európai Unió részéről pedig beleegyeztek egy 1:1 arányú áttelepítésbe a Törökországban élő szír bevándorlók közül, olyan személyek esetén, akik menedékjogra – és ezáltal áttelepítésre – jogosultak az EU-ban. Az Európai Unió az egyezségnél úgy próbált meg ösztönzőleg hatni a török hivatalos félre, hogy – a török állampolgárok irányában – a vízumkorlátozások csökkentésére tett ígérete mellett, a török kormánynak megközelítőleg hat milliárd euró összegű kifizetést ajánlott fel.

Az egyezség végrehajtását már a kezdetektől kritizálták az álcivil jogvédő globális szervezetek és NGO-k – ideértve azt, hogy a politikai deal őszerintük alapjaiban sérti az emberi jogokat, legfőképpen a menekültek helyzetéről szóló 1951. évi genfi egyezményben foglaltakat. A bírálók, kritizálók azt állították, hogy a megállapodás lényegében egy elrettentési stratégia, amelynek célja valójában az, hogy jelentősen elnyújtsa, ezáltal nehezítse a menedékkérelem iránti eljárások folyamatát.

A bíráló jogvédők (és politikusok) szerint a megállapodás arra kényszerítheti az Európába igyekvő elvándorlókat, hogy más – és potenciálisan veszélyesebb – útvonalakat kezdjenek el használni, például az Észak-Afrika és Olaszország közötti utazást – ezt az évek óta hangoztatott érvet azonban gyengítheti az Olaszország által eddig képviselt bevándorláspolitika. Az emberi jogi csoportok továbbra is erősen bírálják magát az EU-t is; az Amnesty International már 2016- ban, a török–EU megállapodásnál azzal vádolta hivatalos állásfoglalásában az Uniót, hogy „hátra fordított a globális menekültválságnak”, és a szervezet úgy emlegette a megegyezést, mint ami „történelmi csapás az emberi jogokra”.

Az Unió már évekkel korábban igyekezett megengedő, gesztustevő kommunikációt folytatni a török–uniós közeledés ügyében. Ennek jegyében Cecilia Malmström, az EU belügyekért felelős biztosa már 2011. szeptember 29-én kijelentette, hogy a török állampolgárok vízumkötelezettsége előbb-utóbb meg fog szűnni.

2013 decemberében, egy visszafogadási megállapodás aláírása után az Unió vízumliberalizációs párbeszédet indított Törökországgal, amely már magában foglalja a „vízummentességi rendszer ütemtervét”. A törökországi Antalyában tartott 2015. novemberi G20-csúcstalálkozó után ismét megerősítést nyert a török vízumkötelezettség feloldásának szándéka. Ezt követte a 2016. márciusi migrációs megállapodás, amely kimondta: minden részt vevő tagállam viszonylatában sor fog kerülni a vízumliberalizációs menetrend végrehajtásának felgyorsítására annak érdekében, hogy a török állampolgárok tekintetében legkésőbb 2016 júniusának végéig megszűnjön a vízumkötelezettség, amennyiben Törökország teljesíti annak feltételeit (a feltételek száma 2016 májusában 65-ről 72-re nőtt, és Törökország csak 35-nek felelt meg a megállapodás időpontjában). Végül már csak öt fontos kritérium maradt, amit a török félnek még teljesítenie kell.

Eszerint Törökországnak:

1. az EU ajánlásainak megfelelően intézkedéseket kell hoznia a korrupció megelőzésére;

2. össze kell hangolnia a személyes adatok védelmére vonatkozó nemzeti jogszabályokat az EU előírásaival;

3. megállapodást kell kötnie az Europollal;

4. együtt kell működnie az összes EU-taggal a büntetőügyek területén; valamint

5. össze kell hangolnia terrorszabályozását az európai normákkal.

A britek EU-kilépése (Brexit) utánra szóló uniós stratégiai tervekben az szerepel, hogy egyrészt törekedni kell a tagállamok közötti mélyebb integrációra, valamint a tervek a Törökországgal való szorosabb és mélyebb kapcsolatokra is utalnak. Az uniós dokumentumok világosan jelzik annak szándékát, hogy folytatódjon a törökök számára vízummentes utazást biztosító folyamat. Fontos azonban tudni, hogy Törökország migrációs politikai irányvonalát a jövőben is számottevően befolyásolhatja majd a török belpolitika alakulása. Ami a török kormányzati retorikát illeti, alapvetően igyekeznek csillapítani a helyi lakosság és a menedékkérő migránsok közötti esetleges konfliktusokat, nézeteltéréseket – ennek ellenére az ország több pontján alakult ki lincselés a helyiek és a migránsok között. Egyes politikai erők már nem kívánják sokáig az országban tudni a bevándorlók millióit, így az elmúlt években a harmadik legerősebb politikai párt pozíciójába jutott radikális nacionalista Nemzeti Mozgalom Pártja (MHP) egyik parlamenti képviselője kifogásolta, hogy a sok migránssal Törökországnak miért kell ennyi DAES-tagot (az ISIS, vagyis Iszlám Állam korábbi neve alapján) az országban eltartania. Többen hangoztatják, hogy az országban élő menedékkérők között valószínűleg vannak potenciális öngyilkos merénylők is.

A kormányzat felé sokan hiányolják az EU-val szembeni kemény fellépést is. Tény, hogy a török kormány csak a 2016-ban kötött migrációs megállapodással tudott újra életet lehelni az EU-hoz való közeledés folyamatába, ám sokan azt is a szemére vetik, hogy a szíriai menedékkérők potenciális biztonsági veszélyt jelentenek az országnak. A török kormánynak a következő időszakban is érdekében állhat a megállapodás fölrúgásával és a migránsáradat veszélyével „sakkban” tartani az EU-t, azonban ez inkább csak egy jobb alkupozíció elérését szolgálná reálisan, és a török félnek sem érdeke a viszony teljes elmérgesítése – abban az esetben, ha a török vízummentesség a vágyott formában még hosszú évekig nem valósulhat meg. A török gazdaság és adósság helyzete is a békés, partnerségi együttműködés irányába szoríthatja majd az iszlám ország vezetését, illetve a török külügyi és külgazdasági stratégia döntéshozóit.

Fontos tény, hogy Törökország tagja a legerősebb nyugati katonai szövetségnek, a NATO-nak, ahogy az Európai Unió tagjainak túlnyomó többsége is. Ez a legerősebb szövetség, ami biztosítani képes a stratégiai együttműködést, továbbá fontos kiemelni a gazdasági kérdések jelentőségét és azt is, hogy a törökökkel folytatott kereskedelem az európai országok oldalára pozitívan alakult az elmúlt években. Ez utóbbi is garancia lehet az Ursula von der Leyen vezette új Európai Bizottság számára, hogy kezelje a török fél „kitörési kísérleteit” és megakadályozza az ázsiai kapu megnyitását, amely valóban minden idők legnagyobb migrációs hullámát generálná az Európai Unió irányába. Ehhez azonban az is kell, hogy az EU tiszteletben tartsa (és teljesítse) a jelenleg érvényben lévő megállapodást, avagy olyan módosítást eszközöljön, amely betartható Brüsszel számára.