A végén mindig kisüt a nap

Int a tányérsapkás román rendőr, itt meg kell állni, tovább már csak gyalog. Félreállunk mi is, ahogy a többi autós, akik eddig kerülgették a Székelyudvarhely felől özönlő zarándokokat, akik végtelen, tömött sorokban tarkállották végig az utat egészen a kegytemplomig.

Nyoma sem volt annak a rendőri-csendőri erődemonstrációnak, amellyel a szentatya látogatásának tiszteletére a román állam megörvendeztette a magyarokat; kis túlzással most az egész rendezvényre jutott annyi karhatalmista, mint előző héten egy őrposztra. Egyébként egy, a pápalátogatáson szolgálatot teljesítő ismerősünk elmesélte, hogy az egyházfői vizit után, miután már levonult a tömeg és a csendőrök is, az egészségügyisek – a „szmurdok” – éppen ázott sátraikat pakolták össze, hirtelen megelevenedett a somlyói erdő, és több tucat mesterlövész bukkant elő belőle. Pedig nem volt mitől tartani, hiszen az összes székely „terrorista” már rég börtönben van – tehetnénk hozzá, a holmi petárdákért letöltendő büntetésüket töltő Beke Istvánra és Szőcs Zoltánra gondolva.

Ha rendőrből kevesebb is volt, árusítóbódékból – a hagyományos somlyói búcsúkhoz híven – jóval több akadt, Demeter József fafaragó pavilonjától, aki a szentatyának Böjte Csaba árvái által átadott Jézus-szobrát is faragta, az utóbbi időben kissé elszaporodott, leghétköznapibb piaci bóvlisátrakig minden fellelhető volt. Ilyen alkalmakkor mindig érdekes megfigyelni, ahogy a bazári tömeg keveredik az egyházi áhítattal, s Mária-énekek csendülnek fel, keresztaljak vonulnak el az egymás mellett békében megférő kegytárgyas és felfújható unikornisos sátrak előtt a szikrázó napsütésben.

Az egyik rendező, akivel szólni volt szerencsénk, kissé neheztelt is emiatt; Péter Gizella lapunknak arról beszélt, hogy sokak számára Somlyó nem annyira zarándoklat, mint inkább kirándulás. S bár megérti őket is, „jó lenne, ha mind egy lélekkel érkeznénk. Ha a hitünk akkora lenne, s együtt mozdulnánk, hegyeket tudnánk megmozdítani az erőnkkel” – mondta. Ő egyébként a pápalátogatáskor is szolgálatban volt, ami számára ugyanúgy a szentlélek érintéséről szólt, mint a hagyományos búcsú, még ha rendőrkordonok között is. Aki itt akart lenni szívvel és lélekkel, az itt volt – tette hozzá.

A dupla búcsú alkalmából egyébként a Csíkszeredával összeépült kis falu számos portáját székely zászlókkal ékesítették fel a zarándokok hagyományos útvonala mentén, akik ugyancsak magyar és székely zászlók sokaságával vonultak fel. Válaszul a központtól a kegytemplom felé vezető útvonalon álló csendőrség központi épületének második szintjét könnyed eleganciával emeletnyi román zászlóval burkolták be gondos kezek.

A zászlóháború permanens: Csíksomlyó hangsúlyosan magyar zarándokhely, évszázadokkal régebb óta létezik, mint maga a román állam, az utóbbi száz évben pedig vallási szerepe mellett a nemzeti összetartozás erősítése is fontos küldetésévé vált. Erről beszélt lapunknak a helyszínen Harrach Péter, a KDNP frakcióvezetője, aki feleségével együtt ugyancsak zarándokként érkezett – számos más vezető politikus, köztük Áder János köztársasági elnök, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és Kásler Miklós miniszter mellett.

Mint mondta, ők az utóbbi években mindig eljönnek, a somlyói búcsút pedig az össz­-magyarság számára egyfajta nemzeti találkozónak is tartják, amikor a világ magyarsága összegyűlik Székelyföldön, megmutatva, mennyire fontos az itt élő székelyek és az anyaország kapcsolata. Az, tette hozzá, hogy most egy héttel korábban a pápa – a történelem során először – ellátogatott a magyarság eme szakrális központjába, nem politikai, hanem lelkipásztori látogatás volt, s ehhez méltó módon sikerült, a tartalmi részén és a román szervek rendezésén túl, s a helyiek számára is kedves lehetett, amikor a szentatya úgy nyilatkozott, hogy ilyen szép vidéket még nem látott. Harrach, aki két nappal korábban lerótta kegyeletét az elesett magyar katonák sírjainál, barbár, soviniszta temetőgyalázásnak nevezte, amit két nappal később a román szélsőségesek műveltek, és reményét fejezte ki, hogy a román állam helyrehozza a dolgot, és még egyszer ilyen nem történik.

Az Úz-völgyi román támadás témája később a prédikációban is visszatérő elem volt, ugyanakkor az emberek lelkületét alapvetően nem ez, hanem az öröm határozta meg. Voltak, akik a fél világot átrepülték, például a floridai Apáthy László, aki tetőtől talpig cserkész egyenruhában egy személyben két szervezetet is képviselt: az Egyesült Államok keleti partján elterülő állambeli Venice város Petőfi Kulturális Egyesületét s az ugyanitt működő, általa hét éve alapított, immár huszonöt fősre duzzadt Jámbor Lajos cserkészcsapatot is. Ennek megfelelően két jókora zászlóval érkezett, ellenben egyedül – négy társa, akikkel a május közepi hazai Magyar Világtalálkozóra jöttek, ide már nem kísérte el. A kedélyes öregúr mosolyogva mesélte, hogy immár negyedszer jár Somlyón, s „nagyon szeret itt lenni, a sok-sok magyar között”. Az öröm, a vidámság és az összetartozás érzése fantasztikus – tette hozzá.

Közelebbről, de kulturálisan messzebbről jöttek azok a fiatalok, akik székelyföldi barátjukat jöttek meglátogatni: egy szakállas angol srác és barátnője véletlenszerűen pottyant a búcsúba, de mindenesetre tetszett nekik a dolog, „egész érdekesnek tűnik” – mondta a fiatalember diplomatikusan. Arra, hogy hogy érzik magukat Székelyföldön, már jóval lelkesebben válaszoltak: nagyon jól, s különösen az itteni emberek vendégszeretete, barátságossága, nyitottsága fogta meg őket.

A legtöbben csoportosan érkeztek, mégis akadtak kivételek: egy nagy, Mária országa-zászlót a vállán cipelő bácsi magányosan lépkedett előre a hegynyereg irányába, mint mondta, „egy alföldi népviselet nagyon hitvány utánzatába” öltözve; húsz éve jár ide, egyedül, autóval. Mások párban érkeztek, többek között Gödöllőről Kercselics Imre és Fóris Mária, akik mindenekelőtt a Boldogasszonnyal való találkozásért jöttek. A Szűzanya minden magyar ember édesanyja egyben, Magyarország koronázott királynője, akihez beteg embertársainkért, a nemzetért és az emberiségért imádkoznak – sorolja a hatvanas úriember, aki hozzáteszi, hónapokig táplálkoznak abból a spirituális élményből, amely a hegynyergen éri őket.

Sokan jöttek családostul, s mégis, azon belül is egyre jellemzőbbnek tűnt a kisebb csoportokra szakadás, főleg generációs alapon. – Itt nincs olyan, hogy valaki kinéz valakit, mert más felekezetű: itt mindenki egy. Én már harmadik éve jövök magam, előtte a szüleimmel zarándokoltam – mesélte egy tízegynéhány éves cserkészlány, aki civil ruhás barátnőjével érkezett Székelyudvarhelyről. Székely Kincsőék gyalogosan, önállóan tették meg a jó ötven kilométeres utat Somlyóig, előző nap délután indultak, egy csűrben szálltak meg félúton, s most reggelre értek ide; de számára éppen ez a folyamat az igazi feltöltődés, amíg eljut ide – mondta kissé elfogódottan. – A Hargitán átkelve mindenki egy szívvel énekel, s amikor megérkezünk ennyi magyar ember közé, amikor együtt ennyien imádkozunk, s énekeljük a régi meg az új székely himnuszt és a magyart, az nagyon felemelő; hát még hazaérni, és ahogy otthon fogadnak minket vasárnap, az is csodálatos – mondta. A zarándokutak mentén elhelyezkedő falvakban egyébként a mai napig szokás megvendégelni a megfáradt utazókat: a Mária úton, az ausztriai Mariazelltől Somlyóig érő, több mint egy hónapos út egyes pontjain sokszor a teljes falu vezetése kivonul, és várják a zarándokokat étellel-itallal.

Most éhüket a zarándokok az út mentén sülő kolbászokkal, miccsel, lángossal és kürtős kaláccsal csillapíthatták, barátságosan habzott egymás mellett a korsókban a csapolt Csíki és a Ciuc. A bódék lassan elmaradoztak, a kegytemplom magassága után már úgysem volt keresnivalójuk. Itt már sötétzöld gyóntatósátrakban várták a papok a sorban álló híveket – praktikus okokból, hiszen ekkora felvonuló tömeg egy miatyánknyi idő alatt megtöltötte volna a kegytemplomot. A hegynyeregbe felfelé vezető út elején pedig Márton Áron életét megjelenítő táblákon lehetett olvasni a kommunizmus alatt meghurcolt katolikus egyház erdélyi fejének sorsát – a püspök egyébként éppen hetven évvel ezelőtt kaptatott fel lóháton a hegynyeregre, csángó legények gyűrűjében a kommunizmusellenes tömegtüntetéssé duzzadt búcsún, amit ezután negyven évre betiltott a román nacionálkommunista hatalom, amely az egyházzal és a nemzeti kisebbségekkel szemben egyaránt háborút viselt.

Az 1990-ben újjáéledő búcsú azóta egyre nagyobb tömeget vonz, utóbb negyed- és félmillió között változik a számuk, ezt főleg helyiek és anyaországiak teszik ki. De egyre erőteljesebben képviselteti magát a többi határon túli régió is. Egy nagyobb csoport felvidékivel mi is találkoztunk, egyenpólójukon az 1941-es, kiigazított határokkal rajzolt Magyarország térképe virított piros-fehér-zölden. Ők hatodik éve járnak erre – mondták – elsősorban hogy lelki megnyugvást találjanak, és megköszönjék a Szűzanyának a sok-sok kegyelmet, amit adott, s megkérni, hogy továbbra is segítse őket. Nyitracsehiből érkeztek Pócsik Józsefék, jókora Felvidék-zászlóval; keresztény emberként szívük ügyének tartják a búcsút, amely a legnagyobb magyar zarándoklat. Ők jelenlétükkel szeretnék támogatni a magyarságot, és különösen az erdélyi magyarságot, amelyiknek a kárpátaljai után a legnehezebb a dolga – mondták.

El is kél a segítség helyben is: a nagyváradi Moldován Gellért Lajos, a partiumi városbeli Erdélyi Magyar Néppárt elnöke a helyi magyarság elfogyásának megállításáért és a városalapító Szent László szobráért imádkozik a Szűzanyához vele érkezett több busznyi helyi magyarral egyetemben. Mint könnyek között felidézte, 1992 óta a magyarok csaknem fele, harmincötezer ember költözött el a városból, amelyben így csak negyvenötezren maradtak, Ady Endre városában a lakosságnak most alig negyede magyar. S ráadásul ez a magyarság sem tarthat igényt a várost alapító Szent László szobrára, miközben a települést Romániának megszerző Ferdinánd királynak s az 1918. december 1-jei, Erdély Romániához való csatlakozását egyoldalúan kimondó román nagygyűlésen aktívan részt vevő görögkatolikus püspököknek már mind áll szobra, köztük a magyarok között 1944-ben tömeges mészárlásokat rendező Maniu-gárda szellemi atyjának, Iuliu Maniunak is. Nehéz volt nem párhuzamot vonni az akkori és a napokbeli magyarellenesség között.

A hangulat mindezek ellenére emelkedett, jóval emelkedettebb, mint a pápa látogatásakor volt. A verőfényben izzadva kaptattak fel az utóbbi napok esőzéseitől sárosra dagadt, a szentatyai vizitre érkezett előző heti tömeg által fűmentesre taposott ösvényeken a hegynyeregbe, lassan megtöltve a hármashalom oltárt körülölelő tereket. A hívek nemcsak Urbán Erik ferences rendfőnök köszöntése alatt, hanem még Pál József temesvári megyés püspök prédikációja alatt is szállingóztak felfelé – a méretén egyáltalán nem lehetett érezni, hogy a pápai vizit „ellopta volna a show-t”. S amilyen apostoli, világnak szóló és patikamérlegen kimért volt a pápai szentbeszéd, olyan konkrét és világos a tavaly beiktatott megyés püspök prédikációja. „Ők kővel dobálnak, de mi lépcsőket építünk belőlük” – mondta, az Úz-völgyi konfliktusra utalva.

Fáj, ami történt, hogy egy mindenre fogható csoport indulatait felkorbácsolták, de ez nem a magyarok és a románok közötti szembenállás. „Az ügy Isten segítségével meg fog oldódni, de nekünk meg kell őrizni emberi és keresztényi méltóságunkat” – mondta Pál József Csaba, aki szerint a magyar népet is csodálni fogja a világ, ha a nép meghallja védőszentje, a csíksomlyói Szűzanya szavát. A püspök Svájc példáját hozta fel: annak népe meghallgatta védőszentje: Flüei Szent Miklós szavát, és távol maradt a háborútól. S mint minden édesanya, Mária is annak örül a legjobban, ha gyermekei békében élnek.

Nem elég, hogy igazunk van – szögezte le – fontos a jót is látnunk, másokban is, a múlton pedig nem keseregni kell, hanem tanulni belőle, s el kell fogadni, hogy az igazság egy része a másikban is jelen van, s attól még, hogy másként gondolkodunk, testvérek vagyunk, hiszen közös mennyei atyánk van, s Isten szeretete nélkül sem egy nép, sem egy birodalom nem állhat fenn sokáig – fogalmazott.

Jakubinyi György gyulafehérvári érsek pedig felidézte a történelmi pápalátogatás fontosságát, megköszönte az akkori résztvevők fegyelmét, és elmondta, hogy az egyházfőnek tetszett, hogy a hívek a saját nyelvükön kapcsolódtak be a szertartásba.

A szentmise közepén egyébként eleredt az eső, s noha messze nem ömlött úgy a víz a zarándokok nyakába, mint a pápalátogatás idején, azért előkerültek az ernyők, esőkabátok. Ugyanakkor nyoma sem volt az előző heti levertségnek, küszködésnek; a szertartás végére el is takarodtak a felhők, a magyar és a székely himnusz lélekemelő eléneklése után pedig a zarándokok vidáman nevetgélve kaptattak-csúszkáltak le a hegynyeregről a szikrázó napsütésben. Látja, a végén mindig kisüt a nap – vetette oda nekünk egy mosolygós nénike, piros esernyőjéből rázogatva a vizet. – Szűz Mária kimossa Jézus ruháját, de aztán szépen meg is szárogatja.