Krónika
Zsolnay neogótikus Nagycsarnoka
Régi idők piaca: tilos volt a hangos ajánlgatás, kiabálás, fütyörészés és káromkodás, nemcsak az árusoknak, a vevőknek is
Igen sokba, 1,9 millió forintba került az 1897. február 17-én megnyitott Központi Nagycsarnok. Az összeg jelentőségét érzékelteti, hogy csaknem ugyanennyi pénzből a 19. század végén négy másik fedett piacot is felhúztak a Belvárosban a Rákóczi, a Klauzál és a Hunyadi téren, valamint a Hold utcában. Fontos megjegyezni, egy forint akkoriban három húszast ért, s az állam teljes bevétele 140 millió körül alakult – azaz ehhez mérten is hatalmas projektről beszélhetünk.
A Nagycsarnok volt az egyik legnagyobb beruházás, ami Kamermayer Károlynak, Budapest első polgármesterének nevéhez fűződik – igaz, a volt városvezető 1896-ban a nyugdíjazását kérte, így az átadáson már egyszerű polgárként vett részt.
Az épület terveit Pecz Samu építész, műegyetemi tanár jegyzi, s szakemberek szerint a hazai historizmus téglaépítészetének egyik legszebb alkotása. Csarnokának tartói acélvázasak, a bejárati kőkapuk neogótikus stílusjegyeket viselnek, míg a tetőt a pécsi Zsolnay-gyár színes épületkerámiái fedik. Alapterülete meghaladja a tízezer négyzetmétert. Bár az épületre a szocializmusban nem sokat áldoztak, 1977-ben műemlékké nyilvánították. A csarnoknak egykoron saját iparvágánya volt, amely a mellette álló Fővámpalotát, a ma csak „Közgáz”-ként emlegetett egyetemi campust is kiszolgálta. A csarnok pincéjéből alagút futott a Duna partjára, így a hajóval érkező áruk és a kofák könnyedén és egyenesen elérhették asztalaikat. A Nagycsarnok amúgy nem véletlenül került oda, ahová – mint fentebb szóltunk róla, a hajdani Ferenc József, azaz a mai Szabadság híd pesti hídfőjénél volt a fővámház, ahol a folyamon szállított termékek taksáját rótták le a kereskedők.
Az intézmény első igazgatója Ziegler Nándor lett, aki szigorú szabályokat vezetett be. A csarnokban például tilos volt a hangos ajánlgatás, a kiabálás, a fütyörészés és a káromkodás – nemcsak az árusoknak, de a vevőknek is. Megkötés volt az is, hogy a kofák kizárólag a Vásárcsarnok berendezéseit használhatták, azaz saját bódéból nem lehetett árusítani.
A Nagycsarnok volt az egyik legnagyobb beruházás, ami Kamermayer Károlynak, Budapest első polgármesterének nevéhez fűződik – igaz, a volt városvezető 1896-ban a nyugdíjazását kérte, így az átadáson már egyszerű polgárként vett részt.
Az épület terveit Pecz Samu építész, műegyetemi tanár jegyzi, s szakemberek szerint a hazai historizmus téglaépítészetének egyik legszebb alkotása. Csarnokának tartói acélvázasak, a bejárati kőkapuk neogótikus stílusjegyeket viselnek, míg a tetőt a pécsi Zsolnay-gyár színes épületkerámiái fedik. Alapterülete meghaladja a tízezer négyzetmétert. Bár az épületre a szocializmusban nem sokat áldoztak, 1977-ben műemlékké nyilvánították. A csarnoknak egykoron saját iparvágánya volt, amely a mellette álló Fővámpalotát, a ma csak „Közgáz”-ként emlegetett egyetemi campust is kiszolgálta. A csarnok pincéjéből alagút futott a Duna partjára, így a hajóval érkező áruk és a kofák könnyedén és egyenesen elérhették asztalaikat. A Nagycsarnok amúgy nem véletlenül került oda, ahová – mint fentebb szóltunk róla, a hajdani Ferenc József, azaz a mai Szabadság híd pesti hídfőjénél volt a fővámház, ahol a folyamon szállított termékek taksáját rótták le a kereskedők.
Az intézmény első igazgatója Ziegler Nándor lett, aki szigorú szabályokat vezetett be. A csarnokban például tilos volt a hangos ajánlgatás, a kiabálás, a fütyörészés és a káromkodás – nemcsak az árusoknak, de a vevőknek is. Megkötés volt az is, hogy a kofák kizárólag a Vásárcsarnok berendezéseit használhatták, azaz saját bódéból nem lehetett árusítani.