Krónika
Tudósok, jósok nézték a légtüneményt
A milyen időjárás várható kérdés az ókor óta foglalkoztatja földünk lakóit
Több mint fél évszázada, 1950. március 22-én Genfben a Nemzetközi Meteorológiai Szervezet utódaként megalakult a Meteorológiai Világszervezet (WMO). Másnap életbe lépett a testület alapokmánya – s erre emlékezve határozták el 1960-ban a meteorológiai világnap megünneplését, ezt azóta minden évben március 23-án tartják. Bár az időjárás megfigyelésére először 1853-ban hirdettek meg nemzetközi programot – maga a fogalom már az ókor óta ismert volt, hiszen Arisztotelész Meteorológia című műve vezette be a „légtüneménytan” fogalmát a köztudatba. Igaz, a jeles szerző e fogalmat kizárólag a víz körforgására értette.
Az időjárás előrejelzése természetesen régóta foglalkoztatta az emberiséget. Feljegyzések szerint kezdetben csontokból, majd a madarak és rovarok röptéből próbáltak meg hosszú távú következtetéseket levonni, míg a rómaiak a viharjelzésre már igénybe vették hírközlő hálózatukat, a fényjeleken nyugvó hírláncukat is.
A középkor e téren az ókorhoz képest visszalépést jelentett, s Galileo Galilei színre lépéséig kellett várni, hogy az ember újfent tudományos szemmel vizsgálja a légkört. Az olasz tudós volt – ha nem is az első, de az első lejegyzett –, aki termoszkópot építve megkísérelte a hőmérséklet módosulásait regisztrálni. Őt követte Evangelista Torricelli, aki 1643-ban megalkotta a barométert, Blaise Pascal pedig arra jött rá, hogy a légnyomás a tengerszinttől elemelkedve csökken. Robert Hook adta a 17. századi meteo-rológiának a szélmérőt, míg Edmund Halley rájött, hogy a Nap sugárzása okozza a légköri változásokat. Anders Celsius 1742-43 fordulóján készítette el a ma is használt hőmérőbeosztást – „konkurense”, Daniel Gabriel Fahrenheit pedig a 18. században találta ki a róla elnevezett skálát. A befőttesüvegbe állított létrán vándorló béka inkább csak a mesében létezett – bár ma is akadnak sokan, akik nem a természeti folyamatokra vezetik vissza a meteorológiai jelenségeket.
Az időjárás előrejelzése természetesen régóta foglalkoztatta az emberiséget. Feljegyzések szerint kezdetben csontokból, majd a madarak és rovarok röptéből próbáltak meg hosszú távú következtetéseket levonni, míg a rómaiak a viharjelzésre már igénybe vették hírközlő hálózatukat, a fényjeleken nyugvó hírláncukat is.
A középkor e téren az ókorhoz képest visszalépést jelentett, s Galileo Galilei színre lépéséig kellett várni, hogy az ember újfent tudományos szemmel vizsgálja a légkört. Az olasz tudós volt – ha nem is az első, de az első lejegyzett –, aki termoszkópot építve megkísérelte a hőmérséklet módosulásait regisztrálni. Őt követte Evangelista Torricelli, aki 1643-ban megalkotta a barométert, Blaise Pascal pedig arra jött rá, hogy a légnyomás a tengerszinttől elemelkedve csökken. Robert Hook adta a 17. századi meteo-rológiának a szélmérőt, míg Edmund Halley rájött, hogy a Nap sugárzása okozza a légköri változásokat. Anders Celsius 1742-43 fordulóján készítette el a ma is használt hőmérőbeosztást – „konkurense”, Daniel Gabriel Fahrenheit pedig a 18. században találta ki a róla elnevezett skálát. A befőttesüvegbe állított létrán vándorló béka inkább csak a mesében létezett – bár ma is akadnak sokan, akik nem a természeti folyamatokra vezetik vissza a meteorológiai jelenségeket.