Nagy siker lett a legérdekesebb unalmas műsor

Elgémberedett lábak, fejfájásig olvasott könyvek, kimerülésig hallgatott zenelejátszók és elmosódó tájak suhanása a foltos szélvédőn át, ez is az utazás ismerős élménye. Pedig az ember azt kívánja, bárcsak egy szempillantás alatt ott teremhetne a napsütötte tengerpartokon. A nyaralás emlékét alapjaiban határozza meg s akár be is árnyékolhatja az utazással járó temérdek fáradalom és monotonitás.

S még tudjuk: mindezek nélkül más, akár rosszabb, értéktelenebb is volna egy vakáció.

Tavasszal volt szerencsém beszélgetni a norvég közszolgálati csatorna (NRK) egyik producerével, akinek csapata egy olyan műsortermékkel állt elő, ami maradéktalanul kiaknázza az utazásról fentebb kifejtett ambivalenciákban rejlő lehetőségeket. Amikor századik évfordulóját ünnepelte az ország leghíresebb, Bergentől Oslóig tartó vasútvonala, amelyen az utazás több mint hét óráig tart, a csatorna úgy döntött, élő, egyenes adásban közvetíti az utat, és megszakítás nélkül mutatja meg a csodálatos tájakat, amelyeken a vonat áthalad.

A műsor sikeres lett, a norvég lakosság húsz százaléka nézte az adást. Ezen felbuzdulva, a Bergen és Kirkenes között közlekedő százharmincnégy órás hajóutat közvetítették élő egyenesben, amely be is került a Guinness Rekordok Könyvébe mint a leghosszabb élő televíziós adás. Később olyan eseményeket is élőben adtak, mint a tradicionális norvég pulóverkötés vagy a folyami horgászat, ahol csupán az adás harmadik órájában érkezett el az első kapás.

A producer szerint számos oka lehetett a műsor sikerének. A Slow TV egyrészt megmutatta az ország kultúráját, olyan hajó- vagy vonatutakat, amelyeknek költségeit sokan nem engedhetik meg maguknak. Másrészről – a valós idő által – a nézők úgy érzik, mintha ott lennének a többi utassal. Látványos példával bizonyította, miként kell elképzelni, amikor azt mondja, lehet izgalmas egy hétórás vonatút. Elindított egy videót, amelyben a szerelvény egy alagút felé tartott gyönyörű, havas tájon, s mielőtt beértünk volna, megállította a felvételt. „Csalódott vagy, igaz?” – kérdezte. Valóban az voltam. Pedig mi is van egy alagútban? Semmi. Sötétség. S mikor elhagytuk volna, ismét szüneteltette a videót.

Én pedig ezúttal is csalódottságot éreztem. Pedig mi van az alagúton kívül? Ugyanaz a végtelen, havas táj.

A Slow TV ötletét számos ország átvette. Fontos közszolgálati jellege és kulturális vonatkozásai miatt, a folyton gyorsuló világban, talán érdemes volna nekünk is meghonosí­tanunk.