Krónika
Az okosabb gólyák kevés munkával érik el Afrikát
A vezetők ügyesen bukkannak rá a felszálló légáramlatokra, és így csekélyebb energiávalhaladnak, míg a követők nem kísérleteznek, hanem várnak, így viszont sokat repülnek
Izgalmas kutatási eredményeket közöltek a hét végén magyar és német kutatók. Nagy Máté, az MTA-ELTE Statisztikus es Biológiai Fizika Kutatócsoportjának tagja és a Max Planck Ornitológiai Intézetben valamint a Konstanzi Egyetemen dolgozó munkatársai a Science című tudományos lapban mutatták be kutatásaik eredményét. A szakemberek egyszerre több mint hatvan, a kutatás kezdetekor kikelt gólyára rögzítettek egy-egy, néhány tucat grammos jeladót, amely sűrű időközönként küld adatokat.
Mint kiderült, a madarak alapjában véve kétféle módszerrel haladnak a levegőben: szárnycsapásokkal és siklással. A szárnycsapások komoly izommunkát, és így energiabefektetést igényelnek. A siklás ilyen szempontból kényelmesebb, viszont csak ezzel a módszerrel nem lehet a végtelenségig eljutni, hiszen ekkor folyamatosan csökken a magasság. Ilyenkor segítenek a termikek, vagyis felszálló légáramlatok, amelyeknek erejét kihasználva újra és újra magasságot lehet nyerni, s egyetlen szárnycsapás nélkül is több száz kilométert megtenni.
A Martin Wikelski professzor vezette csoport által gyűjtött adatokból kiderült, hogy a gólyák két jól elkülöníthető személyiségtípusba sorolhatók – akadnak köztük vezetők és követők.
Az előbbiek ügyesen találják meg az újabb és újabb termikeket, így szárnyukat viszonylag ritkán veszik igénybe. A követők nem bajlódnak a kísérletezéssel, hanem kivárják, míg a vezetők fölfedezik a legerősebb felfelé szálló áramlatot, és a nyomukba szegődnek. Emelkedésük útvonala ezért sokkal szabályosabb, viszont ahhoz, hogy tartani tudják a tempót, korábban el kell hagyniuk a már meglelt termiket, és erős szárnycsapásokkal rásegíteni a két felszálló légtömeg közötti siklásra. Mint a lapban írják, a kutatók megfigyelték, hogy míg a vezetők Nyugat-Afrika felé veszik az irányt, a követők általában megállnak Spanyolországban, nagyjából fele akkora távolságot megtéve, mint a termikek letapogatásában jártasabb társaik.
Mint kiderült, a madarak alapjában véve kétféle módszerrel haladnak a levegőben: szárnycsapásokkal és siklással. A szárnycsapások komoly izommunkát, és így energiabefektetést igényelnek. A siklás ilyen szempontból kényelmesebb, viszont csak ezzel a módszerrel nem lehet a végtelenségig eljutni, hiszen ekkor folyamatosan csökken a magasság. Ilyenkor segítenek a termikek, vagyis felszálló légáramlatok, amelyeknek erejét kihasználva újra és újra magasságot lehet nyerni, s egyetlen szárnycsapás nélkül is több száz kilométert megtenni.
A Martin Wikelski professzor vezette csoport által gyűjtött adatokból kiderült, hogy a gólyák két jól elkülöníthető személyiségtípusba sorolhatók – akadnak köztük vezetők és követők.
Az előbbiek ügyesen találják meg az újabb és újabb termikeket, így szárnyukat viszonylag ritkán veszik igénybe. A követők nem bajlódnak a kísérletezéssel, hanem kivárják, míg a vezetők fölfedezik a legerősebb felfelé szálló áramlatot, és a nyomukba szegődnek. Emelkedésük útvonala ezért sokkal szabályosabb, viszont ahhoz, hogy tartani tudják a tempót, korábban el kell hagyniuk a már meglelt termiket, és erős szárnycsapásokkal rásegíteni a két felszálló légtömeg közötti siklásra. Mint a lapban írják, a kutatók megfigyelték, hogy míg a vezetők Nyugat-Afrika felé veszik az irányt, a követők általában megállnak Spanyolországban, nagyjából fele akkora távolságot megtéve, mint a termikek letapogatásában jártasabb társaik.