A nagy durrantás története

5 perces interjú: Bán Attila őrnagy, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum igazgatóhelyettese

– Ki találta föl a lőport?

– Ma úgy gondoljuk, a kínaiak.

– Nem Berthold Schwarz?

– Nem, sőt ő vélhetően nem is élt.

– Miként került Ázsiából ide a receptje?

– A 13. század vége felé az Arisztotelészt arab forrásokból fordító szerzetesek bukkanhattak rá a leírására, s így lett Európában közismert. A 14. században már használták a tűzcsöveket.

– Nem inkább ágyúkat?

– Ezeket az eszközöket még túlzás lenne ágyúknak nevezni, helyesebb kifejezés a tűzcső. Kezdetben nem golyókat, hanem nagyobb vasnyilakat lőttek az ellenségre. A fegyver gyorsan fejlődött, a 14. század végére már óriási, kőgolyókkal dolgozó példányokat is használtak.

– Mennyit tudtak velük lőni?

– A nagyméretű ágyúkkal keveset, naponta legfeljebb kettőt-négyet. A lassúság oka azzal magyarázható, hogy minden új töltés előtt alaposan ki kellett törülgetni belül a csövet, nehogy az új lőpor az izzó maradványoktól berobbanjon. Egyébként maga a töltés sem lehetett hétköznapi mutatvány ilyen nagy eszközök esetében.

– Mire gondol?

– Bizánc ostromakor a török szolgálatban álló erdélyi származású Orbán mester egy tízensok tonnás ágyúgigászt öntött II. Mohamednek. Egy ilyen monstrumot az akkori eszközökkel rendkívül nehéz lehetett mozgatni, hát még a faragott kőgolyót beletölteni.

– Mi lett a sorsa az ilyen hatalmas ágyúnak?

– Mivel nem tudták messzire vinni, összetörték és darabokban szállították el, hogy egy új ostromnál új ágyút öntsenek belőle.

– Idehaza hol található a legöregebb ágyú?

– Nálunk a múzeumban van egy 15. századi, úgynevezett abroncsos vaságyú. Bár hatszáz éves, de egészen jó állapotban maradt fenn.