A pápa törvénytelen fia

Rómában látta meg a napvilágot Rodrigo Borja (az elterjedt olaszos írásmóddal Borgia) spanyol bíboros egyik szeretőjének négy törvénytelen gyermeke közül a legidősebbként, húga a világtörténelem egyik legismertebb, ha nem is legnépszerűbb nőalakja, az alaptanul méregkeverőnek tartott Lucrezia Borgia volt. Származása más korban és más szülő esetén akár hátrány is lehetett volna, azonban apja nyíltan folytatta szabados életét, és soha nem titkolta gyermekeit. Cesare törvényes származását már ötéves korában pápai bulla mondta ki, kilencéves korára tucatnyi egyházi stallummal büszkélkedhetett, tizenöt évesen pedig megtették Pamplona püspökének.

Apja egyházi pályára szánta, így Pisában tanult jogot és teológiát, s amikor Borgiát 1492-ben VI. Sándor néven pápává választották, egyik első dolga volt, hogy fiából bíborost kreáljon. Hamarosan nyilvánvaló lett azonban, hogy Cesare nem főpapnak, hanem kényúrnak született, Rómában egyre erőszakosabb cselekedeteiről suttogtak. Apja sugallatára irtóhadjáratba kezdett az elhatalmasodott főnemesi családok ellen, s amikor öccse is gyilkosság áldozata lett, őt gyanították a háttérben. Jellemző a Borgiák kétes hírnevére, hogy a pletyka szerint a testvérek Lucrezia nővérük kegyein vesztek össze, valószínűbb azonban, hogy Cesare féltékeny volt a fényes katonai pálya előtt álló Giovannira.

Akárhogy volt is, testvérének eltűnése megnyitotta az utat világi karrierje előtt. 1498-ban - az egyház történetében elsőként - lemondott bíborosi rangjáról, apja pedig megpróbálta összeházasítani a nápolyi király lányával. Az azonban nem kért a „pap és papi fattyú” rokonságból, így a pápa Franciaország felé kezdett tapogatózni. XII. Lajos szövetséget ígért házasságának megsemmisítése fejében, az erről szóló pápai bullát Cesare vitte a francia udvarba. Itt elnyerte a navarrai király lányának kezét és a Valentinois hercege címet - innen ered Valentino mellékneve. Feleségét, akitől egyetlen törvényes gyermeke, egy leány született, Párizsból való elutazása után sosem látta, az asszony kolostorban halt meg. Cesare Borgia tucatnyi törvénytelen gyermek apja is volt, akadt köztük kegyes életű apátnő és gyilkos is.

Apja 1499-ben, XII. Lajos itáliai hadjárata alatt pápai és francia csapatok élén Közép-Itáliába küldte, hogy az ottani, névleg a pápának alávetett, de független városokból hozzon létre saját hercegséget. Cesare tehetséges és rátermett hadvezérnek bizonyult, s 1500 elején diadalmenetben tért vissza. A rómaiak nagy élvezetére aranyláncokban vezettette végig az utcákon az elfogott Caterina Sforza hercegnőt, népszerűsége csak nőtt, amikor a Szent Péter téren nyilvános „előadás” során öt bikával végzett. Ugyanakkor rettegtek is tőle: egy pamflet szerzőjét parancsára a Tevere folyóba fojtották, fegyvertelen tolvajokat lőtt agyon hidegvérrel, egy őt gúnyoló részeg nyelvét kivágatta. 1500 augusztusában saját kezűleg szúrta le Lucrezia húgának politikailag kényelmetlenné vált férjét, aki éppen csak túlélte a Cesare által korábban ráküldött bérgyilkosok támadását.

Cesare 1501-ben - immár Romagna hercegeként - ismét hadba szállt, hogy fejedelemségét gyarapítsa, ehhez az anyagi fedezetet az 1500-ra meghirdetett jubileumi évből és a kemény pénzekért árult bíborosi kinevezésekből befolyó pénz szolgáltatta. Rövid ideig katonai mérnökként alkalmazta a Milánóból a franciák által elűzött Leonardo da Vincit, s 1502-1503 fordulóján udvarában teljesített diplomáciai szolgálatot a firenzei Niccolo Machiavelli.

Az üstökösként emelkedő karrier 1503-ban tört meg, amikor VI. Sándor és fia egyszerre betegedtek meg, s bár Cesare felgyógyult, a pápa meghalt. VI. Sándor halálát vélhetőleg malária okozta, de tartja magát a feltételezés, hogy mindkettejüket megmérgezték, illetve hogy tévedésből ők itták meg a mérget, amit egy bíboros vendégüknek szántak. A pápai trónra az év végén a Borgiák esküdt ellensége, II. Gyula került, aki a politikai és anyagi támogatás híján maradt Cesarét elfogatta és lemondatta birtokairól, címeiről és tisztségeiről. Ő Nápolyba menekült, de nem sikerült szövetségest találnia, sőt „a közrend megzavarójaként” Spanyolországba vitték, ahol ismét bebörtönözték. Csak 1506-ban sikerült megszöknie, s mivel Itáliába nem térhetett vissza, sógora, a navarrai király szolgálatába szegődött.

Cesare Borgia 1507. március 12-én, Viana ostroma közben halt meg. Nyugalmat halála után sem talált: először a helyi templomban temették el, de a felháborodott érsek parancsára a sírt lerombolták, csontjait az országút mellé, majd 1945-ben a templom főbejáratához helyezték át.

A reneszánsz eme jellegzetes alakja a legszélsőségesebb ellentéteket egyesítette magában: egyszerre volt daliás harcos, tehetséges hadvezér, a művészetek pártolója, ugyanakkor határtalan hatalomvágytól és fékezhetetlen szenvedélyektől gyötört, a véres erőszaktól sem visszariadó gonosztevő. Minden vetélytársánál ügyesebb és gátlástalanabb volt, hódításkor kegyetlen és csalárd, ám kormányzáskor határozott és igazságos. Sikerében fontos szerepet játszott a pápai támogatás, s annak eltűnte után napja leáldozott. Életének harmincegy éve alatt óriási befolyást gyakorolt Itáliára és kortársaira, Machiavellit az ő személye és politikája ihlette A fejedelem című híres munkájának megírására. Cesare Borgia alakját hol démonizálták (neki tulajdonítják a híres mondást, hogy „a bosszú hidegen jó”), hol idealizálták, mindkettőt alap nélkül.

dsa \ dvt \ bhi \ bhi