A nevetés királynője Hollywood aranykorában

Marie Dressler 1868-ban született Cobourgban, Ontario államban, Leila Marie Koerber néven. Mindig a színpadra vágyott, már kamaszként is bohókás természetével tűnt ki. Az 1890-es években már a New York-i Broadway egyik népszerű komikusnője volt. Sajátos, robusztus megjelenésével és hangos, szókimondó humorával, ami szöges ellentétben állt a kor nőideáljával. Dressler nem volt karcsú, nem volt különösebben szép – viszont rendkívül tehetséges volt, és a közönség imádta. A színház után hamarosan a némafilmek világába is betört, majd az MGM sztárja lett a hangosfilmek hajnalán.

A 30-as évek elején, mikor a filmipart már olyan dívák uralták, mint a titokzatos Greta Garbo, a szőke végzet asszonya, Jean Harlow vagy a mindig drámai Joan Crawford. Marie Dressler 60 évesen (!) robbant be újra Hollywoodba. Karaktere nem a femme fatale, hanem a „valódi nő” volt: özvegy, nagynéni, tanítónő vagy épp éles eszű háztartásbeli.

Marie Dressler a 19. század végén komikus színpadi sztár volt az Egyesült Államokban, még jóval a hollywoodi aranykor előtt. Az 1910-es években átmenetileg betört a némafilmek világába is (pl. Tillie’s Punctured Romance, 1914 – Charlie Chaplinnel az oldalán!), de nem maradt meg folyamatosan a mozivásznon. A stúdiórendszer ekkor még gyerekcipőben járt, és a komédiát általában férfiak uralták – a harsány, idősebb nők nem számítottak box office húzónévnek.

Az 1920-as években Dressler megpróbálkozott a visszatéréssel – újra filmezni kezdett, ám nem aratott sikert. Az ízlés megváltozott. A fiatal, karcsú, titokzatos nők – mint Norma Talmadge, Pola Negri, majd a hangosfilmek hajnalán Garbo – uralták a mozitermeket. Dressler karakteres, harsány, kissé karikatúraszerű megjelenése ekkor már anakronisztikusnak tűnt. A filmkészítők szó szerint nem tudtak mit kezdeni vele. Túl idősnek, túl „színpadiasnak”, „nem hollywoodinak” tartották. 1927-ben Marie Dressler gyakorlatilag tönkrement. Rosszul kezelt befektetései, elmaradó színházi fellépések és a filmiparban való parkolópályára állítása után csődöt jelentett. Saját bevallása szerint is „mindenét elvesztette”. Egy időre egy barátnőjénél lakott kegyelemből, és egyre kevesebb hívást kapott bármilyen szerepre.

A stúdiók már akkor is fiatal női arcokra építették a mozipénztárakat. Egy 60 év körüli, túlsúlyos nő, aki nem volt klasszikusan szép, nem illett bele a „sztárarculatba”. Dresslert – szó szerint – leírták. Még a Variety is úgy jellemezte 1926-ban, mint „a múlt emlékét, akire ma már alig emlékeznek”.

Marie Dressler visszatérését Polly Moran, egy másik komikaként ismert MGM-színésznő segítette elő. Moran szólt a stúdiónak, hogy „Dressler még mindig fantasztikus, csak egy esély kell neki”. A stúdió végül 1930-ban adott neki egy pincérnő mellékszerepet a The Vagabond Lover című filmben, de az igazi áttörést a Min and Bill hozta meg még ugyanabban az évben, ahol Wallace Beery oldalán drámai mélységet vitt a karakterbe, komikus mivolta mellett. Érdekesség, hogy több forrás szerint az MGM recepcióján tévedésből azt hitték, takarítónőként jelentkezik, amikor megpróbált visszakerülni a stúdióba. Dressler a visszatérés után több interjúban is elmondta: „Amikor mindenem elveszett, csak az emberek nevetése maradt nekem. Azt hittem, az is elhalkul majd.” Valójában egy kézzel írt levelet is küldött rajongóinak, amelyben köszönetet mondott, hogy „emlékeztek rám, amikor már én sem emlékeztem magamra”. Ez a levél később archívumba került, de csak kevés róla írt életrajz említi. Az addig lenézett „idős komika” egyszerre megríkatta és megnevettette a közönséget, és Oscar-díjat kapott érte.

Az 1930-as Min and Bill című film hozta meg számára az Oscar-díjat legjobb női főszereplőként. Két év múlva Emma című filmjével újra jelölték. Ekkoriban olyan hatalmas volt a népszerűsége, hogy a Motion Picture Herald szerint 1932-ben ő volt az Egyesült Államok legnagyobb bevételt hozó filmsztárja – Garbo, Crawford vagy Harlow előtt!

Amikor elnyerte az Oscar-díjat, a díj még csak negyedik alkalommal került kiosztásra. A szabályok, a lobby és a kampányolás ma ismert rendszere még nem létezett. Az Akadémia ekkor még az érzelmek, a társadalmi hangulat és a filmipar önképe szerint döntött. És épp ekkoriban zajlott a nagy gazdasági világválság: emberek milliói veszítették el munkájukat, jövőképüket, tartásukat. És akkor jött egy nő, aki nem a szépségével, hanem az emberi hitelességével szólította meg a nézőket. Dressler szerepe a Min and Billben egy keménykezű, de szeretetteljes özvegy, aki megpróbálja megóvni nevelt lányát az élet veszélyeitől. Ebben a szerepben benne volt minden, amit az amerikai közönség akkor látni akart: a kitartás, önfeláldozás, humor a nehézségek közepette, a szeretet, nem a szavak szintjén hirdetett, hanem az igaz. A karakter és Dressler között nem volt különbség – ő volt ez a nő. Ez az azonosulás valódi érzelmi azonosulást szült, és az Akadémia (akkor még inkább „művészközösség”) ezt elismerte, nem csak értékelte. Marie Dressler játéka nem volt teátrális, nem operált túlzott gesztusokkal vagy könnyes monológokkal. De minden rezdülése hiteles volt. Egy jelenetben például csak némán ül, és figyeli, ahogy a lánya elhagyja a házat – az arcán ott van minden: a veszteség, a büszkeség, a fájdalom a megértés. Ez volt az a pillanat, amit sok kritikus azóta is a „tökéletes pillanatnak” tart: egyetlen beállítás, és egy élet története benne van. A díj nemcsak Dresslernek szólt, hanem annak az újfajta női karaktertípusnak is, amit ő képviselt: az anyai, erős, bölcs, nem erotikus, de mégis domináns nőnek. Ez a díj szimbolikus győzelem is volt a dívakultusszal szemben.

Marie Dressler győzelme ma már szinte elképzelhetetlen volna – nem azért, mert nem születnek hozzá hasonló tehetségek, hanem mert az Akadémia azóta más dinamikák szerint működik. Dressler győzelme így máig unikum maradt – egy valódi színészi teljesítmény és egy közönségazonosulás ünnepe.

De az idő nem volt kegyes hozzá: 1934-ben, 65 évesen, rákban meghalt, csúcson lévő karrierje közepén. Halála megrázta az országot. Ravatalánál tömegek búcsúztak el a „nép asszonyától”.

Marie Dressler öröksége ma újra felfedezésre vár. A hollywoodi aranykor egyedülálló csillaga volt – nem tűzijáték, hanem kandallótűz. Az a fajta színésznő, aki nem elvarázsol, hanem megölel. Ahogy Dressler egyszer mondta: „Az emberek azt hiszik, a nevetés felszínes. De valójában mélyebben gyógyít, mint a könnyek.” És ezzel valószínűleg ő nevetett a legőszintébben – és rajta nevettek a legtöbben. „Mire ötvenévesek leszünk, már megtanultuk a legnehezebb leckéket. Rájöttünk, hogy csak kevés dolog igazán fontos. Megtanultuk komolyan venni az életet, de önmagunkat soha.”