Krónika
A zsenialitás ára
Avagy az Oscar-díjat sosem nyert mesterművek története
A vietnámi háború után Amerika önmagát kereste, de amit a társadalom a tükörben látott, az egy szétzuhant veterán volt, Travis Bickle arca. Martin Scorsese „Taxi Driver”-je nemcsak film volt, hanem egyben egy elfertőződött seb is. Robert De Niro feszülő arca, a neonfényes New York mocskos utcái, a belső monológok nyersessége, mindez túl kényelmetlen volt az akadémiának. Melyik film nyert helyette? A Rocky, amely egy reménytelibb Amerika képét mutatta, ahol egy mélységes gödörből kikecmergő kisember is győzhet és felemelkedhet. A valósággal szemben a fantázia diadalmaskodott.
Tarantino egy teljesen új, egyedi filmes nyelvet teremtett. Nem egyszerűen rendezett – újraírt. Ponyvaregény úgy viszonyult a hollywoodi struktúrához, mint egy jazz-improvizáció a szimfonikus zenéhez: szabad, kaotikus és nem utolsó sorban, zseniális. De 1994-ben az akadémia inkább a nosztalgiát választotta, és a Forrest Gump győzött, ami egy kedves, történelmi, érzelmes film volt. A posztmodern dekonstrukció még nem volt készen a trónra. Tarantino viszont, aki vesztesként távozott a gáláról, azóta is ott ül rajta.
Michelangelo Antonioni Nagyítása a bizonytalanság filmje. Egy fényképész talán gyilkosságot lát – vagy talán semmit. A film nem ad válaszokat, csak kérdéseket. A '60-as évek közepén, a hollywoodi stúdiórendszer még nem tudta, mit kezdjen az európai egzisztencializmussal. Túl sokat kellett volna gondolkodni rajta. Az akadémia inkább a biztos utakat választotta, és ez az alkotás pedig elment mellettük.
Stanley Kubrick kozmikus eposza a 2001: Űrodüsszeia, mára a sci-fi szent gráljává vált. 1968-ban viszont sokan értetlenül ültek a moziban. Hol voltak a hősök? Hol van a romantikus íve a történetnek? Az érthető párbeszéd miért hiányzik belőle? Kubrick a jövőről mesélt, egy szimfónia és egy mesterséges intelligencia segítségével, ez akkor még túl avantgárd volt az akadémiának. Oscar-díj? Csak vizuális effektekért kapott elismerést, mert a látványt megértették. A történet üzenetére, annak jelentésének a megértéséhez még kellett várni pár évtizedet.
Pedro Almodóvar filmje az Átok és dicsőség fájdalmasan őszinte önvallomásról szólt, és egyben Antonio Banderas életének legjobban megformált szerepe is. De egy évben, 2019-ben készült el a Jokerrel és a Parasite-tal, két nagyívű, politikus, társadalmi allegóriával. Kiderült, hogy az akadémia szereti a nagy drámákat. A csendes, belső pokolról szóló üzeneteket? Az maradjon csak a mozin kívül.
Ridley Scott futurista noirja, a Blade Runner mára már vizuális iskola alapanyaga. Akkoriban viszont zavarba ejtően melankolikus volt. Harrison Ford egy olyan világban bolyongott, ahol az emberség határait már a gépek rajzolták újra. Az akadémia nem volt még készen az ember-gép metafizikára. Oscar-díj? Csak két technikai jelölést kapott. A jövőt nem jutalmazták, azt inkább elkerülték.
1952-ben jelöltek egy musical filmet, amit mindenki szeretett, és betétdalát mindenki el tudja dúdolni: a „Singin' in the Rain”-t. Gene Kelly esernyős tánca a film történetének egyik legismertebb jelenete. A film gyönyörű, vidám, örökzöld. Miért nem nyert? Talán mert a musical akkoriban nem számított „komoly” műfajnak. Az akadémia gyakran szereti azokat a filmeket, amelyek fontosnak tűnnek. A boldogság nem mindig tűnik annak.
Nem minden mestermű klasszikus értelemben vett művészfilm. A Predator a nyolcvanas évek akció-horror csúcsa volt. Egy izzadságtól és feszültségtől csöpögő túlélőfilm. Oscar-díj? Csak egy technikai jelölést kapott. Mert az akadémia a műfaji filmekkel mindig is bizalmatlan volt. Pedig kevés film mutatja meg ilyen tökéletesen, hogy mitől félünk? És valójában mitől is vagyunk emberek?
1990-ben járunk, amikor egy családi saga utolsó sóhaja, a Keresztapa III. jelölést kapott. Az első két rész diadalmenete után Coppola trilógiájának zárása sötét, lassú és szomorú volt. Nem grandiózus, hanem inkább gyászos hangulatú. Az akadémia talán pont ezért nem akarta díjazni. Pedig ez volt az igazi befejezés. Nem dicsőség – hanem bűnbánat.
Az akadémia gyakran a kor elvárásaira szavaz. A közönség, a politika, a stúdiók – mind hatással vannak a döntésekre. Ezek a filmek viszont nem az adott évnek készültek, hanem az örökkévalóságnak.
