Vajon mikor kezdte az ember először azt gondolni, hogy nincs egyedül?

A szokatlan eseményekre vonatkozó korai említések Kr. e. 223 és 91 között keletkeztek, görög és római beszámolókban „égi tűzről”, „szakadékokról” és „éjszakai napokról” írnak az égen. Ha ezeket a beszámolókat nézzük, akkor azok jól illeszkednek a 11 éves sarki fény ciklusokhoz, ami valószínűleg magyarázatot ad arra, amit láttak. Más, i. e. 218-tól Kr. u. 65-ig terjedő beszámolók kerek pajzsokról (valószínűleg bolidákról) és az égen átvonuló „lángoló lándzsákról”, illetve „hajókról” beszélnek az égen, amelyek talán egy felhő vagy délibáb eredményei.

Mindezekben a beszámolókban, amelyek valószínűleg meteoritokat, madarakat vagy más természeti jelenségeket írnak le, ám egyikük sem beszél idegenekről .

A Kr. e. ötödik században Leukipposz és Démokritosz filozófusok előálltak az atomizmussal, vagyis azzal az elképzeléssel, hogy a világegyetem apró, oszthatatlan részekből áll, amelyek kavarognak és összeállnak, hogy tárgyakat és világokat alkossanak. Mivel Démokritosz úgy vélte, hogy ezekből az atomokból végtelen mennyiség áll rendelkezésre, úgy vélte, hogy a világok száma is végtelen.

„Abszurdnak tűnik, hogy egy nagy mezőn csak egy szár nőhet – írta tanítványa, a khiószi Metrodórusz –, és hogy egy végtelen térben csak egy világ létezik.”

Ahogy később a római költő, Lucretius fogalmazott: „A világegyetemben semmi sem egyedi és egyedüli, ezért más vidékeken más földeknek kell lenniük, amelyeket különböző emberi törzsek és állatfajták laknak.”

Bár ez a nézet meglepően modernnek hangozhat, mint ahogy Tim O’Neill amatőr történész rámutat, Démokritosz egy olyan korban élt, amikor még nem tudtuk, hogy a csillagok más napok, és ezek a „más földek” nem látták, hogy elfoglalják az eget. Ehelyett valahogy a mi világunkon túl voltak, hasonlóan a modernebb elméletek párhuzamos univerzumaihoz.

Az arisztotelészi filozófia elutasította a sok világ gondolatát, míg a vallás szintén elfojtott minden olyan tudományos elképzelést, amely Istent nem másnak festette le, mint mindenhatónak. Aztán 1439–40-ben Cusa Miklós írt egy nagy hatású könyvet, amely ezt az elképzelést tartalmazta:

„Az élet, ahogyan az a Földön ember, állat és növény formájában létezik, feltételezzük, hogy magasabb formában megtalálható a nap- és csillagvilágban. Ahelyett, hogy azt gondolnánk, hogy oly sok csillag és égtáj lakatlan, és hogy csak ez a mi Földünk lakott – és azt is talán alacsonyabb rendű lényekkel –, inkább tegyük fel, hogy minden régióban vannak lakosok, akik természetükben rang szerint különböznek, és mindannyian Istennek köszönhetik eredetüket, aki minden csillagvidék középpontja” – írta.

„A miénktől eltérő világok lakóiról tehát még kevesebbet tudhatunk, mivel nem rendelkezünk olyan mércével, amely alapján értékelhetnénk őket. Feltételezhető, hogy a Nap területén léteznek szoláris lények, fényes és megvilágosodott lakosok, akik természetüknél fogva szellemibbek, mint azok, akik a Holdon élnek. (…) Míg a földiek sokkal durvábbak és anyagibbak.”

Valószínűleg ez volt az első utalás arra az elképzelésre, hogy idegenek élnek más világokon odakint a kozmoszban.