Végezheted komposztban, tűzijátékban vagy bakelitlemezként, de akár Föld körüli pályára is állíthatják a hamvaidat

Egyre gyakoribb, hogy akit veszteség ér, hazaviszi és otthon tárolja szerette hamvait. Bár ennek nyilvánvalóan financiális okai is vannak – egy temetés ma már akár milliós költségeket is róhat a hozzátartozókra –, mégsem feltétlenül ez a legjobb választás. A hazai temetkezési szervezetek ezért közös edukációs kampányt indítanak, hogy segítsenek megérteni, milyen hatásai lehetnek, ha a temető helyett a családi otthonban helyezik el az urnákat. A hazaszállított, majd otthon tartott hamvak esetében nem biztos, hogy megvan a közös búcsú átélésének lehetősége, nincs ugyanis szertartás és sírhely sem, ahol a rokonok, barátok, ismerősök, munkatársak elbúcsúzhatnának az elhunyttól. Az urna otthoni tárolása ráadásul veszélyeztetheti a közeli hozzátartozók jogát a kegyeletgyakorlásra és az elhunyt emlékének tiszteletben tartására – hangsúlyozzák közleményükben. Korábbi meglátásuk szerint pedig még a gyászfeldolgozást is megakaszthatja, ha valaki otthon tárolja hozzátartozója hamvait.

„Aki így tesz, lényegében elodázza az elengedést. Ez ugyanakkor nem feltétlenül rossz, hiszen, ha a jó emlékek felidézését segíti az urna látványa, az is okozhat egyfajta megnyugvást” – mondja Tóth Gábor Ákos arra a kérdésre, hogy segíti vagy inkább hátráltatja-e a feldolgozást, ha valaki hazaviszi a hamvakat, és adott esetben mindennap látja az urnát a kredencen. A gyászterapeuta – aki íróként is régóta foglalkozik az elmúlás témakörével – ugyanakkor hangsúlyozza: akkor van baj, ha az urna a hiányra, az elmulasztott közös dolgokra emlékeztet, s ezzel az egyébként is jelenlévő lelkifurdalást erősíti. A temetőbe járás rutinjánál mindenképpen szorosabb marad a kapcsolat, mert az emlékezés nem kötődik bizonyos jeles napokhoz.

Hogy mégis miért választja valaki ezt a megoldást? A szakember szerint van, akinek megnyugtató, hogy a közelében, biztonságban tudja az elhunyt földi maradványait. Másoknak ugyanakkor az ad megnyugvást, ha sírban vagy az urnatemetőben tudja a hamvakat, mert rettegne attól, hogy az otthonában baleset éri az urnát. „És persze, az itt maradottak gondolkodása szerint ez a halottnak is „kellemesebb", mint a rideg, esős temetőkertek szomorúsága, elhagyatottsága” – fogalmaz Tóth Gábor Ákos. Elmondása szerint az is előfordulhat, ha a naponkénti szembesülés már a lelkifurdalást táplálja, akkor az elengedés lezárását az jelentheti, ha úgymond száműzi a hamvakat a temetőbe.

A jelölt sírhely egyre kevésbé fontos a ma emberének, és ez nem pusztán gazdasági szempontok eredménye. Már más, picit természetesebb lett a halálhoz, a veszteséghez való viszonyunk. Kevésbé tabu már ez a téma, így nincs társadalmi elvárás kifelé gyászolásra – állítja a szakember.

A gyászterapeuta szerint a feldolgozásra nincs, és nem is lehet recept, hiszen egy végleges tényt kell elhelyeznünk a saját, naponta változó lelkivilágunkban. Nem úgy tudjuk elengedni az elhunytat, ha mindenáron megpróbáljuk őt elfelejteni, ez nem is sikerülhet. Emlékezzünk rá, és lehetőleg a boldog, szép pillanatok jussanak eszünkbe az elhunytról. „Fontos még, hogy ne képzeljük azt: az elhunyt bármit is elvár tőlünk, mert ez megmérgezheti a vele való kapcsolatunkat" – emeli ki a szakember. Tapasztalata szerint az esetek többségében egy év elég szokott lenni arra, hogy a gyászidő leteltével teljes lényünkkel visszatérjünk a megszokott életünkbe. Amikor azonban a gyász önállósul és valaminek elfoglalja a helyét az életünkben, szükség lehet külső segítségre.

Hogy a lassú, hosszas szenvedést követő halálesetet vagy a hirtelen tragédiát könnyebb-e a túlélőknek feldolgozni, nyilván ez is egyedi: „a sok évnyi közös „munka" az elkerülhetetlen vég tudatában éppen hogy a megkönnyebbülést erősítheti, az alaposabb felkészülést és gyors lezárást, míg a villámcsapásszerű távozás a sors igazságtalanságát és az elvarratlan szálak okozta űrt eredményezheti. Utóbbi esetben annyi vigaszunk marad csupán, hogy az elhunyt nem szenvedett.”

Életünk során a gyászt számos formában átélhetjük: a gyerekek gyászolhatják szüleik válását, egy feleség a férje halálát, egy tinédzser egy kapcsolat végét, vagy akár egy háziállat elvesztését. A haláleset minden bizonnyal életünk egyik legmegrázóbb eseménye, különösképp, ha egy szerettünket veszítjük el. Ezt az időszakot egy svájci pszichiáter, Kübler-Ross leírása alapján a szakemberek 5 szakaszra osztják fel: tagadás, düh, alkudozás, depresszió, majd végül az elfogadás. A sorrend nem mindenkinél ugyanaz, és nem is valamennyien éljük meg mind az öt szakaszt egy veszteség során.

A feszültség nyomása átmenetileg enyhül a sírástól, a múlt történéseinek felemlegetésétől, a közös visszaemlékezésektől. Erre szervezték meg régen a különféle gyászszertartásokat, a siratást, a tort és a halotti misét. Napjainkra azonban elveszítettük a búcsúzás, a halottról való beszélgetés kultúráját – állítja egyik korábbi cikkünkben Hajós Anett pszichológus, aki szerint a gyász gyógyít. Segít ugyanis a fájdalom, a veszteség feldolgozásában, integrálásában. Ha pedig nem végzed el a szükséges a gyászmunkát, az nem csak az életed adott szakaszát terheli meg, hanem további sorsodra is mély hatást gyakorolhat.

A földi maradványok elhelyezésére egyébként már számos lehetőség közül, akár előre választhatunk. A környezettudatosabbak - akik halálukkal sem akarják terhelni a környezetet (egy hamvasztás nagyjából megegyezik egy ember átlagos havi háztartásienergia-felhasználásával) - végezhetik egyszerűen komposztként. Szintén rendhagyó a hajós temetés, amely során a hagyományos helyett természetes úton lebomló urnát használnak, és azt eresztik a vízbe. Szétszóratást lehet kérni a nagyobb temetőkben, de a hozzátartozók dönthetnek úgy is, hogy ők maguk szórják szét a hamvakat, akár a saját kertjükben. Némiképp bonyolultabb eljárás, de a természetes vizekbe, például a Balatonba vagy a Dunába temetkezés is egy lehetőség, ehhez a vízügyi hatóság engedélyét kell kérni. Az emlékerdő fáinak gyökereinél pedig egy természetes úton lebomló, komposztálódó urnában a földbe helyezik el a hamvakat. A facsemeték felcseperedve akár megnyugvást is adhatnak a hozzátartozóknak: mondhatjuk ugyanis, hogy az élet nem szűnt meg, csak átalakult.

Az egyik magyar temetkezési vállalat sokféle rendhagyó szertartást kínál fel. Halála után a hamvait bakelit lemezbe préseltetheti, töltényhüvelybe vagy tűzijátékba töltve kilövetheti, de mesterséges korallzátonyként is funkcionálhat a tenger mélyén. Ha a szél szárnyára bízná a dolgot, hőlégballonról is szétszórhatják.

Sőt, hamvait kilövetheti az űrbe, ahol akár az idők végezetéig keringhet a Föld körül. Ha pedig ez túl extrém, választhatja azt is, hogy hamvait egy plüssmackóba töltsék. A végső akaratnak tehát tulajdonképpen csak a pénztárca szabhat határt.