Az igazi népszenvedély: őrölt kávé kotyogóval főzve, vastag falú mokkáspohárban, pléhkanállal kavarva

Kotyogó a rezsón, átható feketés aroma, semmi mással össze nem téveszthető íz, no és egy cigaretta – a napindító szertartás a 60-as évek otthonaiban. A forró feketét a vastag falú mokkáspohárba kitöltve szürcsöltük, jólesően kavargattuk a pléhkanálkával. Ezekből még bizonyosan akad mindenkinél egy-egy darab, ahogy a Szarvasi kotyogó is olyan isteni presszókávét főz, hogy máig a legbecsesebb tárgya a konyháknak.

A kávézás igazi népszenvedéllyé nőtte ki magát a kádári szocializmusban: kávéztunk hajnalban, bent az üzemben, az irodában, főztünk egyet ebéd után, de sokan – még egy jó konyakkal kísérve – feketével zárták vacsora után a napot. Az igazán népszerű a dupla adag fekete volt. Akkoriban a kávé kizárólagos hazai forgalmazója a Magyar Édesipari Vállalat (MÉV) volt, hiszen egyedül az rendelkezett megfelelő pörkölőkapacitással. A késztermékeket az Élelmiszer és Vegyicikkeket Csomagoló Vállalat (ÉVCSV) csomagolta tasakokba.

A kávétípusokat akkor még nem sorolták márkák alá, évtizedeken át I., II., III. osztályú névvel látták el a kedvelt italt. 1968-ban áttörést jelentett, amikor az ÉVCSV egy 12 millió forintos banki kölcsön segítségével (ma ez az összeg több mint 700 milliót jelentene), a pörkölési piacra betörve bejegyeztette saját márkáját: megjelent a csemegeboltok polcain az Omnia! Nevét a latin „minden" kifejezés után kapta. Erre válaszul, gyakorlatilag konkurensként jelent meg viharos gyorsasággal a MÉV saját keveréke, a „kávék királynőjeként" reklámozott – spanyolul egyébként fiúbarátot jelentő – Amigo. „Több mint barát!" – hirdette is a szlogen.

Az Omnia csomagját 15 forintért adták, népszerűségét nem verhette le a kevésbé ízletes és drágább, 19 forintért kínált Amigo. Előbbi a komoly sikert annak is köszönhette, hogy olcsón adták, a BNV-k közönségének pedig 10–11 óra között ingyen főztek kávét.

Bár a két vállalat között komoly harc bontakozott ki, mit sem árult el erről a kor népszerű reklámja: „Omnia, Amigo, Rio, ez a kávétrió!" Jött a nagyon olcsón kínált, 13 forintos Ali Baba az Édesipartól, de a Compack névre váltó ÉVCSV 50 fillérrel jutányosabb Kongóját sem tudta lenyomni, nemhogy az Omniát!

A közértekben közös használatú darálókkal lehetett az olcsóbb, kimért szemes kávét őrölni. A lakossági kávéfőzőpiacot a 70-es években természetesen a Szarvasi uralta. Persze szívesen ültek be egy jó feketére az emberek egy presszóba is, ebben az időszakban több mint négyszáz kávézó üzemelt az országban. A Jégbüfé, a Belvárosi Kávéház, a Mézes Mackó bonyolította a legnagyobb forgalmat – nem véletlenül kedvelte őket az állambiztonság is! Hiszen a nyilvános helyen könnyű elkeveredni, feltűnés nélkül információt átadni.

A kávézókban gyakori fedősztori volt a „törzsvendégekné"l, hogy csak magán nyelvórát tartanak, miközben az elhárítás tisztjei a besúgóikat fogadták, vagy konkrét célszemélyek társaságát hallgatták le. Egy megfigyelt katonacsoport miatt fél Budapestet bejárta a belügy, a Szabadság híd eszpresszó (később Híd presszó) volt a társaság törzshelye, azt heti kétszer-háromszor is el kellett lepnie az állambiztonságnak. A feladat olykor a Belvárosi Kávéházba szólította őket, ahová például Bodrogi Gyula és Moldova György is szeretett járni, de a nappal csöndes kávézó éjjelente zenés mulatóvá változott.

És hogy állt a kávézással Kádár János? Nos, a városi legenda szerint annyira szerette, hogy saját kávéfőző pöfögött az irodájában. Néhány éve pedig 200 ezer forintért tették fel az egyik aukciós oldalra a néhai pártfőtitkár Szovjetunióból kapott hatszemélyes kávéskészletét – zárja cikkét a blikk.hu.