Az emberiség új szeme a világűrben

– Mi indította el a kutatói pálya felé?

– Gyermekkoromban mindig is arra vágytam, hogy olyan legyek, mint a meséből jól ismert Mézga Aladár. A feltaláló csodagyerek, aki bármit össze tud szerelni, mindenhez ért, és természetesen saját űrhajója is van. Kiskoromtól kezdve folyamatosan bütyköltem valamit, saját kezdetleges fejlesztéseken dolgoztam. Feltaláló akartam lenni, most már ezt úgy hívják: fejlesztő. A választ arra a kérdésre, hogy űrhajómat hogyan hajtogathatnám bele egy hegedűtokba – akárcsak Aladár tette –, az űrkutatásban találtam meg.

Angolul van egy humoros megfogalmazás, miszerint a specialista mérnök a semmiről tud mindent, a system engineer (rendszermérnök) a mindenről tud semmit. Én ez utóbbi vagyok inkább, ami nem jelenti azt, hogy egyes területeken nem lehetek specialista. Mézga Aladár is ilyen volt, mindenhez értett, mindent össze tudott rakni egyedül. Ha jobban belegondolunk, a rajzfilm nem is áll olyan messze a valóságtól, hiszen a James Webb űrteleszkóp egyes részeit is összehajtogatták, hogy beleférjen a rakéta orrkúpjába.

– Szakmai pályájára hogyan hatott családja szellemi öröksége?

– Hatalmas elvárásokat támasztottak velem szemben gyerekkoromtól kezdve, hogy én leszek a következő „nagy tudós Detre”, utalva itt természetesen nagyapámra, Detre Lászlóra, aki körülbelül negyven évig meghatározta a magyar csillagászatot. Én „műszeres” kutató vagyok. Fizikus és csillagász, de mérnöki szívvel, aki egy misszió tudományos és mérnöki részéhez is ért, és ami talán a legfontosabb, hogy mindkét nyelvet beszéli.

– Gondolom, a korszak is rányomta a bélyegét nagyapja vezetési stílusára. Abban az atmoszférában talán nehéz is lehetett másként boldogulni, fenntartani egy intézményt.

– Nagyapám az MTA Csillagászati Kutatóintézetét vezette. Igazi tekintélyelvű vezető volt a tudományon belül. Ma gyakorlatilag bármilyen témát választhat valaki kutatási területnek a csillagászaton belül, ez az ő korában úgy volt: „Na, változózol, fiam!” Teljesen más világ volt. Négy különböző diktatórikus rezsim alatt volt vezető, de annyira határozott ember volt, hogy nem mertek hozzányúlni. Nem találtak rajta fogást. Millió anekdota van róla.

Sajnos apám, tanítványai és kortársai halálával ezek a történetek elvesznek az időben, mint könnyek az esőben. Nagymamám, az ő felesége az első magyar csillagásznő volt. Édesapám a Földtani Kutatóintézetben volt geológus. Édesanyámmal csaknem fél évszázadig vezették a Földtani Intézetben működő filozófiai vitakört. Itt ugyancsak meglehetősen eltérő hátterű gondolkodókat, kutatókat sikerült összetartaniuk. Ebben a légkörben nőhettem fel, ami nagy szerencse.

– Minden nyilatkozatában kiemeli a csoportmunka jelentőségét. Hogyan tudtak jól együttműködni a nemzetközi tudományos közösséggel?

– A JWST MIRI tudományos műszere ötven-ötven százalékban európai és amerikai fejlesztés. A csoport, amelyben dolgozom, egy európai tudományos konzorcium, körülbelül száz kutatóval, tíz országból. Ennek vagyok az elektronikai vezetője. Egy ilyen nagy csoport vezetésében külön nehézség az, hogy hogyan kommunikálj, vagy hogyan motiváld az ennyire különböző hátterű embereket. Egy jó főnök nemcsak a munkát adja ki, hanem a kedvet is a munkához. Teljesen más kulturális háttérrel, szocializációval, munkamorállal rendelkezik egy francia, angol vagy amerikai, eltérő módon is lehet őket motiválni. Igazi született vezetők mellett dolgozhattam. Tőlük tanultam meg például, hogy a humor rendkívül fontos egy projektben.

– Magyarsága jelentett hozzáadott értéket ebben a nemzetközi közegben?

– Amit mindenképpen megtanultam itt, Magyarországon, az az, hogy hogyan lehet minimális lehetőségekkel – gondolva itt leginkább az anyagiakra – problémát megoldani. Ehhez már az egyetemtől kezdve abszolút hozzászoktam. Az űrkutatásban kevésbé a pénz a probléma, inkább az, hogy egy adott ponton már kevés lehetőség van bármit javítani, módosítani. Ilyenkor pontosan ilyen készségekre, gondolkodásmódra van szükség. Ebben tudott érvényesülni „a magyar gondolkodás”. Ez az egyik, amiért engem ott nagyon szeretnek.

– Korábban említette, hogy megkönnyezte a rakéta és teleszkóp szeparációjának pillanatát.

– Igen, ez hasonló egy gyerek kezének az elengedéséhez. A JWST és MIRI szinte összes földi tesztjén jelen voltam. Láttam „felnőni”. A legkisebb egységektől, egészen a szűrőváltótól kezdve, az egyben lévő MIRI-n keresztül a JWST négy tudományos műszerének együtteséig, az ISIM-ig, majd az összeszerelt obszervatóriumig a főtükrökkel. Gyakorlatilag fizikai kapcsolatban voltam vele már tizenvalahány éve.

Amikor utoljára látod, az nagyon megindító érzés. Látod távolodni a saját gyereked. A NASA kommentátora úgy fogalmazta meg, ami kicsit megindított, hogy most látjuk utoljára a saját szemünkkel a James Webbet. Én ezt a gondolatot úgy folytattam tovább, „hogy ezután az emberiség szeme legyen”. Elengedtük. Már távol jár. A piszkéstetői obszervatórium csinált is egy felvételt, amelyen látszik, hogyan távolodik nagyon kis halvány pontként, a csillagokkal a háttérben. Nemsokára eléri úti célját, a másfél millió kilométerre levő Lagrange 2 pontot.

– Milyen eredményekre számítanak?

– A James Webb űrteleszkóp a csillagászat szinte minden területén korszakalkotó felfedezéseket ígér. Az egyik fő kutatási irány az univerzum első galaxisainak, első csillagainak kutatása, hogyan fejlődtek ezek az univerzum kezdeteitől. De van más is. Az univerzum összesen öt százalékát teszik ki a csillagok, gázködök, galaxisok és így tovább, azaz amit látunk. A csillagászat legnagyobb kérdései közt az univerzum kilencvenöt százalékát alkotó, misztikus sötét anyag és sötét energia magyarázatát is keresni fogja. Szintén fontos a bolygók kialakulása és a lakható zónák vizsgálata. A csillagaik előtt elvonuló bolygók színképét vizsgálva próbál majd az életre utaló gázokat detektálni.

– Nyilatkozta, hogy a Webb többet, távolabb fog látni a mint a Hubble teleszkóp. Miért?

– A Hubble főleg az emberi szem látótartományában tud kutatni, míg a Webb az infravörösben. A Hubble teleszkóppal készített egyik leghíresebb felvétel a Hubble Ultra-Deep Field. A kép elkészültekor kiderült, hogy több ezer galaxis van a fotón. Mindben akár százmilliárd csillaggal, amelyekben hasonlóan ennyi bolygóval kell számolni. Akkor mondja valaki azt, hogy nincsen élet a Földön kívül! Ez gyakorlatilag matematikailag lehetetlen. A Webb újra fogja fotózni ugyanezt a területet is, olyan galaxisokat is látva, amelyeket a Hubble nem láthatott.

Minél távolabb van egy galaxis, annál gyorsabban távolodik tőlünk, ezért annál inkább vörösbe tolódik el a fénye a Doppler-effektus miatt. Ezeket a Hubble már nem látta, ilyen szempontból a kiegészítése lesz. Ahogy az előbb említettem, a Webb látni fogja az első csillagokat, galaxisokat az univerzumban, ezzel az „időutazással” kiegészítve tudásunkat a legkorábbi, még nagyon fiatal univerzumról. Ez több mint izgalmas lesz!

– Mondhatjuk, hogy ezzel valóra vált az álma? Munka közben mi lendítette át a holtpontokon?

– Hozzátettem a magamét, nem vagyok rossz kutató. De hihetetlen szerencse is kellett, hogy a világ legnagyobb űrprojektjén dolgozhassak. Még egy dolog kell: kitartás. Talán ez a másik, amit szeretnek bennem. Tudják, hogy amikor egy problémát megoldottam, akkor tényleg minden egyes aspektusát végignéztem, és az kerek, teljes. Nem feltétlenül vagyok gyors, nem feltétlenül vagyok a legjobb. De kitartó és alapos igen.

Volt egy makacs probléma, amin mások többször elvéreztek. Nekiláttam. Kilenc hónapig küzdöttem. Kilenc hónapig mindennap úgy mentem haza, hogy zéró eredmény. Egy egész hetem ráment egy új ötletre… És semmi! Már számoltuk vissza a napokat egy hatalmas tesztkampányig, amikorra kész kellett lennie. Négy nappal a tesztkampány előtt jött a hatalmas áttörés, egyetlenegy mérésből, a milliomodik ötlet alapján. Négy nap alatt ebből az áttörésből lett egy teljesen új vezérlési stratégia, ami magasan felülmúlta minden várakozásunkat. Egy gondolat biztatott: „Az a kutató aki csak sikereket él meg, az annak a bizonyítéka, hogy túl alacsonyra rakta a mércét”.