A magányos mészáros – egy tömeggyilkosság Utøya szigetén

Hát nem az. Nem kellett so­káig várni még arra sem, hogy áldozatok számában „übereljék”; 2015 őszén a Bataclan színházi vérengzésnek 89 áldozata volt Párizsban. Előtte még ugyanitt a Charlie Hebdo szatirikus újság szerkesztősége elleni támadásban tizenketten haltak meg, és a következő, brüsszeli terrortámadáshoz fél év sem kellett: 2016 márciusában itt 32-en estek áldozatul.

Sorolhatnánk még az eseményeket és az áldozatokat – felesleges.

A lényeget tekintve még az sem alapvető különbség, hogy az utóbbi idők tömeggyilkosságait, éppen Breivikét kivéve, iszlamista szélsőségesek követték el. A halottak számát valamennyi esetben a vak véletlen alakította; lehettek volna kevesebben, de lehettek volna sokkal többen is. A lényeg az, hogy nagyrészt fiatalok voltak, akiknek személy szerint semmi közük nem volt a merénylők vélt vagy valós sérelmeihez és frusztrációihoz. A számukat pedig ma már megbecsülni is nehéz.

Az ítélet szerint szélsőjobboldali indítékok alapján ölő Breivik legalább ebben megkönnyítette a dolgunkat. Az ő áldozatai megszámlálhatók: éppen 77-en voltak.

Kicsoda tulajdonképpen ez az ember?

Breivik Oslóban született 1979. február 13-án, szülei még csecsemőkorában elváltak, és ő gyakorlatilag apa nélkül nőtt fel Oslo egyik „jobb” kerületében. Az anyja depressziós, önpusztító személyiségként inkább a gyermekvédelemre bízta Anderst és a nővérét, mintsem hogy a nevelésükkel törődjön. A fiú a környékbeli tinédzserek közül szenvedélyes graffitisként igyekezett kitűnni, azonban egy elzárást és szabálysértési bírságok begyűjtését kivéve nem sikerült maradandót alkotnia.

Szintén kamaszkorától látogatta a konditermeket, de a rendszeres edzéshez nem volt kitartása, ő inkább az anabolikus szerektől kívánt izmosodni. Úgy látszik, kevés sikerrel, mert a katonaságnál alkalmatlannak minősítették. Ez már csak azért is sokkoló lehetett számára, mert rajongott az egyenruhákért és a fegyverekért. Hamarosan belépett egy lövészklubba, ahol elég jól elsajátította a célba lövést és a fegyverismeretet.   

Később persze több elmeszakértői vizsgálaton is átesett, de tudomásul kell vennünk: lehetetlen megragadni annak a folyamatnak a kezdetét, amikor elméje végérvényesen a sötétség felé fordult. Tette ismeretében legalábbis valószínű, hogy a fegyverekkel való magabiztos bánni tudás sarkallta későbbi ámokfutására.

A halálos fegyverekkel a kezében végre minden további nélkül érezhette magát élet és halál urának – mint ahogy 2011. július 22-én tényleg az is volt. Akkor úgy indult el otthonról, hogy biztosra vette: ezt a napot nem éli túl. Előtte azonban alaposan megmutatja a világnak, hogy élt egyszer egy Anders Behring Breivik.

Az „Ungültig” minősítés és a tömeggyilkosság között eltelt bő tíz évben további kudarcok vártak rá. Abbahagyott tanulmányok, zátonyra futott kapcsolatok és becsődölt vállalkozások voltak ennek az évtizednek a mérföldkövei, ő pedig görcsösen kereste az önmegvalósítás és kitűnés lehetőségeit. Szilárdnak vélt ideológiai hátterével már egyre határozottabban tartozni akart valahová, de sem a jobboldali Haladás Pártban, sem a szabadkőműveseknél nem találta meg számítását; az ő számára alighanem egyik sem volt elég „kemény”.

A történelem és a politika felé fordult, márpedig a Breivik-féle embereknél ez ugyanolyan halálos veszélyt rejt magában, mint a fegyverbirtoklás. Politikai nézetei viszonylag korán kialakultak. Nacionalistának, szélsőjobboldali cionistának és „újpogánynak” vallotta magát, emellett iszlámellenes kereszténynek. Egy átlagember számára e fogalmak között feloldhatatlan és egymással összeegyeztethetetlen ellentétek feszülnek – Breivik fejében azonban ezek a gondolatok az Európát megmenteni szándékozó eszmerendszerré álltak össze.

Volt a történelemben még valaki, aki írásba öntötte azokat a gondolatait, amelyek aztán szinte az egész világot lángba borították. Breivik valószínűleg Adolf Hitlert utánozta, amikor megírta a maga „Mein Kampfját”, 2083 A European Declaration of Independence (2083 Európai Függetlenségi Nyilatkozat) címmel. Hitler irománya azonban Breivikéhez képest szolid polgári eszmefuttatásnak tűnik, már csak terjedelmét illetően is.

Brei­vik ugyanis három kötetre valót írt össze gondolataiból, és művére szemlátomást életének summázásaként tekintett. Műfaját tekintve tulajdonképpen önéletrajzba oltott magyarázkodás, a tényeket természetesen csak annyiban tudomásul véve, amennyiben azok saját vélt igazát erősítik.

Ezt a „deklarációt” 2011. jú­lius 22-ének reggelén, elektronikus úton több ezer címre küldte el, olyanoknak is, akiket lehetséges követőinek gondolt. Szabad emberként már nem is ült többet számítógép elé. Magához vette fegyve­reit, és egy fehér Volkswagen Crafter kisteherautóval Oslo belvárosa felé vette az irányt.

E pillanatban hetvenhét ember élete pecsételődött meg.

A kocsival Oslo kormányzati negyedében a miniszterelnöki hivatal közvetlen közelébe hajtott, ott leparkolt, és kiszállt. Rendőr­egyenruha és sisak volt rajta, az arca nem volt felismerhető. Tíz perc múlva a kocsiba rejtett, házi készítésű bomba felrobbant, a detoná­ciót több mint hét kilométerről hallani lehetett. A sokemeletes épület homlokzati részét szinte letépte a robbanás, a járókelők és az épületben tartózkodók közül nyolcan azonnal meghaltak, a sérültek száma 209 volt, ebből tizenkettő súlyos. Sérüléseikről nem adtak ki részletes közleményt – talán jobb is, ha nem tudjuk, milyenek egy ekkora robbanás súlyos sérültjei…

Breivik egy másik kocsival már úton volt az Oslótól negyven kilométerre levő Tyrifjorden-tó felé, amelynek Utøya nevű szigetén a deklaráltan baloldali Munkáspárt ifjúsági tagozata szokásos nyári táborát tartotta. Körülbelül 650 ember volt a szigeten, óriási többségük tizenéves, vagy még a húszas évei elején járt.

Mind a két fegyvere nála volt: egy 9 mm-es Glock 34-es pisztoly és egy Ruger Mini-14 automata puska. A parttól fél kilométerre fekvő sziget felé tartott, egy motorcsónakkal kelt át a vízen – és talán fél perc múlva már le is lőtte az első embert, akivel szembetalálkozott.

A következő alig egy óra az emberi gonoszság és elvetemültség legvisszataszítóbb példáival szolgál. Breivik tökéletesen felkészült tettére, a legmegfelelőbb helyszínt és fegyvereket választotta, magabiztos volt a helyismerete, és pontosan tudta, hogy semmiféle érdemleges ellenállásra nem kell felkészülnie.

Egészen félelmetes fintora a végzetnek, hogy az oslói terrortámadás híre már eljutott a fiatalokhoz, sokan beszéltek a hozzátartozóikkal, kölcsönösen örvendezve, hogy ők ott a szigeten aztán tényleg teljes biztonságban vannak…
Nagyon sokuknak ez volt az utolsó beszélgetése a családjával.

Breivik először az ebédlőben összegyűlt fiatalok közül lőtt le mindenkit, aki fegyverének csöve elé került. Utána az ebédlő mögött felvert sátortáborba ment, szerpentinszerű utat bejárva jutott el a lehető legtöbb sátorig, és ponyvájukat felhajtva, hidegvérrel, egyes lövésekkel lőtte le a bent levőket. Néhány túlélő elmondta, hogy szinte mindig a szemébe nézett azoknak, akiket lelőtt. Nem volt benne sem bizonytalanság, sem sietség, nem látták nyomát hezitálásnak – de indulatnak sem.

Elhatározottságában és elvetemültségében van valami, ami szinte nem is emberi. Breivik még soha nem ölt meg senkit, nem harcolt háborúban, fegyvert sem használt még „éles” helyzetben. Ennek ellenére szinte személyes kapcsolatot teremtett áldozataival: a szemükbe nézett, volt, amelyiknek végighallgatta az életéért való könyörgését, megvárva a lelövésére kínálkozó megfelelő pillanatot.

Áldozatait még ebben a szituációban sem tekintette arctalan tömegnek; szó sem volt itt személytelenségről vagy tömeges kivégzésről. Egyenként, közelről, általában egy lövéssel végzett velük. A földön fekvők közül többet pár centiről lőtt ismét fejbe. Elvetemültségét az is mutatja, hogy egyetlen pillanatra sem állt le. A sziget legtávolabbi, legnehezebben megközelíthető részeire is követte áldozatait, ott ugyanolyan hidegvérrel végezve velük. Csupán két fiatalnak kegyelmezett azok közül, akik fegyverei csöve elé kerültek: az egyik tényleg gyerek volt, a másik, szintén tinédzserkorúban hirtelen saját ifjúkori énjét vélte felfedezni, ezért hagyta életben.

A norvég rendőrséget persze rengeteg kritika érte a határozatlan reagálásért és a beavatkozással való késlekedésért. Ne mentegessük őket, nem a mi dolgunk. Norvégia a béke és jólét stabil szigete volt. Hétköznapi, „normális” ember eszével elképzelhetetlen és felfoghatatlan volt, ami történt, időben szinte lehetetlen volt reagálni rá. Ahogy azonban a terrorelhárító kommandó partra szállt a szigeten, Breivik azonnal megadta magát.

A saját életét nem tette kockára.

Hatvankilenc halottat hagyott maga után. Sokuk még ma is csak a húszas éveiben járna.

A nyomozás részletesen feltárta a tömeggyilkosság hátterét, és Brei­vik mindvégig együttműkö-dött a hatóságokkal. Mindenekelőtt megállapították, hogy magányos merénylő, semmilyen szervezethez nem tartozott, és egyetlen bűntársa sem volt. Persze tucatnyi pszichológiai-pszichiátriai vizsgálaton átesett. Többféle (narcisztikus, paranoid skizofrénia stb.) személyiségzavart is megállapítottak nála, de az összes szakvélemény mérlegelése után a bíróság beszámíthatónak minősítette.

Ha úgy tetszik: épelméjűnek.

Ebben minden bizonnyal döntő súllyal esett latba Breivik tettét megelőzően és annak során mutatott abszolút céltudatossága, logikus és összeszedett cselekvősége.

A szigeten, a helyszíni bizonyítási kísérlet során is készségesen és teljesen szenvtelenül játszotta el újra, amit tett. Erre a végzetes ötven percre teljesen világosan emlékezett, bizonytalankodásnak éppúgy nyoma sem volt benne, mint a gyilkolás perceiben.

Igazán tanulságosak azonban azok a vallomásai voltak, amiket eszméit magyarázandó tett a bíróságon. Ezekben a Breivik-fajták fejében kavargó halálos katyvasz tört felszínre, legtöbbször a deklarációjában megfogalmazottak szerint.

A bíróságot náci karlendítéssel köszöntötte, miközben egy „nemzetközi keresztény katonai rend” tagjának vallotta magát – amelyről az alapos nyomozás kiderítette, hogy nem is létezik. Harcát elsősorban iszlámellenesnek állította be; hogy ehhez képest miért kellett éppen egy baloldali ifjúsági szervezet keresztény tagjait lemészárolnia? Breivik szerint „a kommunisták” épp olyan veszélyesek az európai keresztény kultúrára, mint az iszlám. Mindegyik áldozatában a „leendő kommunistát” látta, ezért kellett meghalniuk.      

Breivikre végül a Norvégiában kiszabható legsúlyosabb büntetést, huszonegy év börtönt mérték. Húsz év után vizsgálhatják újra az elítélt személyiségét, és a büntetés leteltével is megtagadhatják a szabadlábra helyezést, ha változatlanul társadalomra veszélyesnek találják. Ám a jelenlegi „érzékenyített” skandináv bíróságok ismeretében nehéz lenne maradéktalanul megbízni a Breivikkel szemben érvényesülő törvényi szigorban.

Ő pedig beperelte a norvég államot az embertelen börtönkörülményekre hivatkozva. És nyert. Bár egy kelet-közép-európai börtönviszonyokat ismerőnek alighanem leesne az álla Breivik börtöncellája láttán. De hát neki jogai vannak,
és azokat tiszteletben kell tartani. Pár éve a börtönben Fjotolf Hansenre (senkinek sem hajaz ez a név Adolf Hitlerre?) változtatta a nevét. Mert hát neki ehhez is joga van.

Ki tudja: talán a régi énjétől való szabadulás sarkallta a névváltoztatásra, vagy az új névvel csak az új körülményekhez alkalmazkodó új gyilkos született? Hiszen Breivik mindvégig perspektivikusan gondolkodott, börtönbüntetését is bekalkulálva tervezett életútjába és tetteibe. Ha kijön – és bizony joggal feltételezzük, hogy kijön – valószínűleg csak egy Anders Behring Breivik nevű gyilkos bőrébe bújt Fjotolf Hansen nevű gyilkos szabadul a világra.
Márpedig a büntetés fele a mai nappal csaknem letelt.

Csak szólok.

A szerző jogász, író