Kína
Kína nyugati központja: Csengtu
Szecsuan tartomány fővárosa 4000 évvel ezelőtt is lakott volt, 20 millió lakosával ma a negyedik legnagyobb kínai város
A város javarészt ugyan sík területen fekszik, de minden irányba hegyek ölelik körbe. Részben ennek is köszönheti klímáját, ami az év nagy részében párás, nyáron ehhez természetesen meleg is társul, ám elmarad attól a három várostól, amelyeket Kína kemencéjeként emlegetnek, nevezetesen Nanjingtól, Csungkingtól és Vuhantól, ahol a 40 Celsius-fok sem ritka.
Más kínai nagyvárosokhoz képest Csengtu meglepően barátságos, nemcsak a hőmérsékletet, de méreteit és zöld felületeit tekintve is. Magas épületek és egymás alatt és fölött futó felüljárók itt is akadnak szép számmal, de nem ritka, hogy ezeknek a tövében parkokat találunk olyan burjánzó zöld növényzettel, ami még a betonon is felkúszik, és beteríti azt. Ehhez az összképhez természetesen csatlakoznak a pandák is, ők ugyan nem laknak a tartomány fővárosában, viszont szinte minden utcasarkon ott virítanak falfestmény, matrica, plüssfigura, plakát és szobor formájában, vidámabbá téve a városi lét mindennapjait.
A nemzet egyik szülővárosa
Csengtu történelme legalább olyan régre nyúlik vissza, mint magának az országnak a történelme. A legfrissebb Jinsha-ásatások megerősítették, hogy a város területe már 4000 évvel ezelőtt is lakott volt.
Az első császári dinasztia, a Hszia idején azonban az itt élők még a Shu királysághoz tartoztak, egy viszonylag fejlett bronzkori civilizációhoz, amely később nagyban hozzájárult a kínai kultúra fejlődéséhez.
Nem Csengtuban, de vonzáskörzetében, Dujiangyan városában található a világ egyik legrégebbi irrigációs és vízszabályozó rendszere is. A különálló államok idején az itt élők életét megkeserítették a gyakori áradások, amelyek a földművelésre is rányomták bélyegüket. Zhaoxiang, Qin állam királya a fejébe vette, hogy megoldja ezt a problémát, erre pedig százezer ezüstöt el is különített. Li Bing, az uralkodó vízügyi tanácsadója a Min folyó tanulmányozása során rájött, hogy a tavasszal olvadásnak induló hó kitör a partokon, amikor eléri a lassan mozgó és iszapos szakaszt. A megoldások egyike lett volna egy gát, ezt azonban a király elvetette. Helyette egy mesterséges csatornát vágtak a Yulei-hegyen keresztül, hogy a fölösleges vizet végül a Csengtu-síkság felé vezessék.
Ezután nem csak hogy áradás nem volt a vidéken, de az egyik legvirágzóbb termőföldé változott, Dujiangyan vízszabályozása pedig működik, a szó szerint a kövekbe vésett ősi karbantartási utasításokat azóta is hűen követik évről évre.
Csengtu címere, habár modernek tűnik, ez senkit ne tévesszen meg, ősi múltra tekint vissza. Az úgynevezett nap és halhatatlan madarak aranydíszét még 2001-ben fedezték fel a Jinsha-ásatások során. A nagyjából 12,5 centiméter átmérőjű aranydíszen négy madár látható, amelyek az óra járásával ellentétes irányba repülnek a dísz közepe körül, amit Nap alakban vágtak ki. A Shu királyság idejéből származó leletben azonban nem az a legérdekesebb, hogy szinte színaranyból készült, hanem a tény, hogy vastagsága mindössze 0,02 milliméter. Az ősi lelet egyébként számos helyen visszaköszön, stadionok falain, szobrokon, de még a helyi katolikus egyházban is, hiszen Joseph Tang Yuange, Szecsuán római katolikus püspöke címerén is helyet kapott.
A város Kína modernkori történelmében is kiemelkedő jelentőségű, hiszen a második világháború idején kulcsfontosságú szerep hárult rá a japán invázióval szembeni védekezésben és a forradalmi időszak alatt is. Ez volt az a régió, ahol a Csang Kaj-sek vezette Kuomintang a legtovább tartotta magát. A várost végül 1949. december 27-én a Mao Ce-tung vezette Kínai Népi Felszabadító Hadsereg ellenállás nélkül elfoglalta. Habár a Kínai Népköztársaság kikiáltása már október 10-én Pekingben megtörtént, mégis a forradalmat tulajdonképpen Csengtu bevétele koronázta meg, ezután a Kuomintang-erők lényegében teljesen összeomlottak, habár elszigetelt lázadó csapatok még ezután is jelen voltak Hajnan szigetén és a tibeti régió hegyei között, Szecsuán és Csengtu elfoglalásával az utolsó nagy Kuomintang-bázist is felszámolták.
A Panda-völgy
Ha megkérdeznénk az embereket, hogy mi az, amit Szecsuanról tudnak, szinte garantált, hogy nagy részük első helyen a pandákat mondaná, hiszen természetes előfordulási helyük is a tartomány hegyei között található. Azt azonban, hogy mekkora kultusz, szeret és megbecsülés övezi ezeket az állatokat, nehéz lenne leírni szavakkal. A feltétlen rajongás persze teljesen érthetővé is, hiszen Kínán kívül nincs még egy hely a világon, ahol ez az állatfaj megtalálható lenne. A pandákat legalább annyira kínai polgárnak tekinti az állam, mint az embereket, éppen ezért minden panda kínai tulajdon, éljen a világon bárhol is. Részben ennek a státusznak köszönhetően alakulhatott ki az úgynevezett pandadiplomácia, mert az országok közötti kapcsolatok erősítése érdekében Kína több pandát is ajándékozott már, többek között az Amerikai Egyesült Államok nemrégiben hazakerült lakója, Ya Ya is ezen unortodox diplomácia következményeként töltött húsz évet a memphisi állatkertben. Ya Ya hazaérkezése is ezt a hozzáállást tükrözi, mert miközben számtalan pletyka látott napvilágot arról, miért kell hazatérnie, a válasz igen egyszerű: hosszú életet élt a világ másik felén, segítve a két ország kapcsolatát, öreg korára azonban, ahogyan az ember tenné, a panda is hazatér.
A Csengtutól nem messze lévő Panda-völgyben tett látogatás során néhány dolog világossá vált. Egy panda jóval kisebb méretű, mint egy grizzly medve, ami sokakat meglepett. A másik, hogy noha mindenki tudja, ezek az állatok bambuszt esznek és azt is, hogy sokat, ennek okáról viszonylag kevés szó esik. A pandák naponta akár 12 órát is képesek evéssel tölteni, teszik ezt azért, mert a táplálékul szolgáló bambusz nem bővelkedik éppen tápanyagokban, így meglehetősen sokat kell belőle fogyasztaniuk.
Ennek egyenes következménye, hogy szinte lehetetlen róluk olyan képet készíteni, amin éppen nem esznek, maximum az étkezés közbeni pozíció változik, hiszen néha fekve, néha ülve rágcsálnak. Természetesen épp ezért, vagy ennek ellenére, elképesztően szeretni való élőlényekről beszélünk. Mindegyiküknek megvan a maga személyisége, karaktere és neve is. A Panda-völgyben dolgozók pedig mindent meg is tesznek azért, hogy a lehető legtovább gyönyörködhessenek bennük a látogatók.
A modernizáció csodája
Ha valaki esetleg ősi utcákon szeretne barangolni Csengtuban, azt is megteheti. Ami Pekingben a Hutong, az itt a Kuanzhai sikátor. Ez az apró szelete a városnak még a Csing-dinasztia idejéből maradt hátra, és azóta természetesen restaurálták.
A rengeteg ajándékbolt és kávéház között nem mehetünk el az autentikus ételek mellett sem, hiszen szinte minden lépésünkre jut egy hot-pot étterem, egy street-food árus, egy fagylaltozó vagy egy klasszikus szecsuani étterem. Emellett jelen van a tradicionális kínai orvoslás és a teaházak magával ragadó eleganciája is. A sikátor annyira híres, hogy Csengtuban tett látogatása idején Barack Obama amerikai elnök is ide tért be egy hot-potra.
A szűk és széles sikátorként is ismert terület egyszerre mesél Kína múltjáról, jelenéről és a fejlődéséről itt. Nehéz lett volna tökéletesebb képet találni, mint ami a sikátor egyik falán fogadott. Egy férfi teker a biciklijén, düledező házak között, utánfutóján néhány zsák krumplival, eközben visszafordítja fejét a kamerára és ezzel a fal előtt elhaladókra.
Egészen megdöbbentő hatással van a kép mindenkire, aki arra jár. Sajnos a fotó készítőjének személyét homály fedi, azonban a helyszíne ugyanaz a sikátor, ahol ma már ezrek járnak fel-alá kivilágított luxusboltok kirakatai előtt. Ez a kép emlékeztet mindenkit arra az útra, amit Kína megtett az elmúlt negyven évben.