Megmozdult a föld, és föltámadott a tenger

„Fél 4 körül volt, éppen beszélgettünk, amikor egyszer csak valaki azt kiáltotta: »Cunami!«. Megfordultam, és egy hosszú fehér vonalat láttam, az öböl vize felett a távolban. Egy pillanattal később a szökőár már el is érte a partot” – emlékezett vissza az egyik túlélő arra a pillanatra, amikor a március 11-i földrengés keltette hullámok elérték Japánt.

A víz pillanatok alatt öntötte el az utcákat, egyre nagyobb területeket árasztva el. „Hirtelen rájöttem, milyen gyorsan közeledik. A többiekkel együtt felrohantam a lépcsőn az épület tetejére. Mire felértünk, a cunami lesújtott a központra. Az épületet tajtékzó víz és házak, épületek maradványai vették körül. A vízszint egy pillanat alatt elérte a második emelet mennyezetét” – idézte fel egy férfi, akinek csak a szerencsén múlott az élete.

„A reaktorok helyén mindenütt csak törmelék van – kicsavarodott fémrudak, összetört teherautók, nagy víztartályok, amelyek behorpadtak és meggörbültek. Elképzelni is nehéz, min mentek keresztül az itt dolgozók, amikor megpróbálták kordában tartani ezeket a reaktorokat” – mesélte a New York Times tokiói részlegének vezetője hónapokkal a katasztrófa után. A japán kormány még akkor is azt állította, hogy ura a helyzetnek, ezért turnusokban szállította az újságírókat az erőmű területére.

„Láttam, hogy valami kigyullad. Csónakok voltak, kint a kikötőben, és a hullám a hátára kapta az égő bárkákat, és besodorta a városba. Olyan volt, mint egy hatalmas tűzfal” – emlékezett vissza egy nő, amint a Mijagi prefektúrabéli Tagajo kikötője lángokba borult a szökőár által partra sodort égő hajóktól.

„Mi a legközelebbi megfelelője a Becsületrendnek? A béke Nobel-díj? Akkor a fukusimai ötvenek rászolgáltak arra, de annál sokkal többre is” – ezekkel a szavakkal tisztelgett egy Twitter-felhasználó azok előtt az önkéntesek előtt, akik az életük kockáztatásával, a legmostohább körülmények között dolgoztak a katasztrófa megelőzésén. A legnagyobb kockázatot ők vállalták, de a bátorságnak azok a szakemberek sem voltak híján, akik később időről időre visszatérték, hogy ellenőrizzék az erőmű állapotát.

„Megerősíthetem, hogy az épület falai robbantak fel, nem a reaktorkonténerek, ott nem történt robbanás” – jelentette be Edano Yukio kormányszóvivő a tragédia másnapján, hogy nyugtassa a kedélyeket. Az erőmű környékén addigra pánikhangulat alakult ki, mindenki menekülni igyekezett, tartva a radioaktivitástól. A csernobili katasztrófával szemben a Fusukimáért folyó harcot szinte élőben közvetítette a világ valamennyi hírcsatornája, a közvéleményt pedig egyetlen kérdés foglalkoztatta: vajon megismétlődik-e 1986.

A tenger egész városokat ragadott magával. Vitte a kocsikat, a házakat, mindent, és amikor visszahúzódott, a szemét idővel hatalmas úszó szigetekké állt össze. A 2011-es katasztrófa maradványai az áramlatokkal eljutottak egészen Alaszka és Kalifornia, valamint Hawaii partjaiig. Körülbelül másfél millió tonnára becsülik a Japánra lesújtó cunami miatt az óceánba került szemét mennyiségét.

A mentésbe a japán katasztrófavédelem és az önvédelmi haderő helikopterei mellett az amerikai haditengerészet is bekapcsolódott. A gépek látástól vakulásig pásztázták a partokat, a romba döntött városokat az égből. De amit láttak, mindenkit elképesztett. „A hajnallal felcsillant a remény: egy helikopter zúgott el a fejünk felett. Egy férfi integetett felé, de senki sem integetett vissza. A helikopter olyan elsöprő pusztítással és tragédiával szembesült, miközben a partvonalat mérte fel, hogy egy felborult csónakba kapaszkodó embert könnyű volt szem elől téveszteni" – olvasható az egyik visszaemlékezésben.

„A cunami óriási károkat okozott ebben a kikötőben; a szárazföldre sodort hajók megmutatták, milyen vadság és erő van egy szökőárban" – mondta Ikeda Hirohito, egy kessenumai férfi, akinek a hajója ennek ellenére menthető állapotban vészelte át a természeti csapást. Mások nem voltak ilyen szerencsések. Számtalan hajót ragadott magával vagy tett tönkre a tenger, amikor partra mosta azokat. Sok halásznak egy élete munkáját és egyetlen megélhetési forrását mosta el az ár.

„Japán északnyugati partvonala a feltételezések szerint akár négy méterrel is eltolódott keletre, és egész városokat sodort el a cunami, teljesen megváltoztatva a tájat” – jelentette az Európai Űrügynökség (ESA) március 16-án. A rombolás nyomai az űrből is látszottak, Japánt sokfelé holdbéli tájjá változtatta a földrengés és a szökőár.

„A csapatom tesz a veszélyre és az esélyekre, azért vagyunk itt, hogy segítsünk, és addig fogunk kutatni a túlélők után, amíg a japán kormány azt nem mondja, hogy álljunk le!” – szögezte le Rex Strickland, az USAID mentőosztagának műveleti főnöke, amikor arról kérdezték, mik a terveik, és nem tartanak-e az utórengésektől. Március 11. után megmozdult a világ, többek között a magyar speciális mentők is a helyszínre siettek, hogy vállt vállnak vetve küzdjenek a helyi és nemzetközi alakulatokkal a romok alatt rekedt emberek életéért.

Két nappal a földrengés után már több mint ötszáz külföldi mentő és harminc keresőkutya dolgozott a helyszínen. Meglepően hangozhat, de a négylábúak különösen fontosak. A koreai mentőszolgálat akkori vezetője, Oh Seung-hun például azt nyilatkozta: „Egy mentőkutya húszezer emberrel ér fel a keresési műveletek hatékonysága szempontjából; az értékük túl nem becsülhető az olyan katasztrófa sújtotta területeken, mint most Japánban.”

„Szeretnék gyakrabban jönni, és besegíteni a túlélők keresésébe, de nem akarom elhasználni az összes benzint. Eleget kell hagynom a tankban arra az esetre, ha újabb evakuációra kerül sor” – magyarázta Ogata Naomi, egy egyszerű nő, aki sok hétköznapi emberhez hasonlóan az első perctől azon volt, hogy segítse a mentőalakulatok munkáját. Sőt még az előtt életeket mentsen, mielőtt a polgári és katasztrófavédelem a helyszínre ér. Sokan köszönhették az életüket az Ogata-féle önkénteseknek.

„Ezek a menekültek nem mehetnek vissza, ezt tudatosítani kell bennük, mert még nem néznek szembe a valósággal – nyilatkozta néhány héttel a katasztrófa után Honda Tomo, a károsultakat képviselő Fukusima Társaság egyik tagja, hozzátéve: – Ez érthető, hiszen ez az őseik földje, és nagyon erősen kötődnek hozzá.” Az erőműbaleset után kétszázezer embert evakuáltak a veszélyeztetett zónákból.

Egy katasztrófát követően túlélők után kutatni rendkívül megerőltető feladat, mert minden megmentett életre százával jutnak a holttestek. Ezért is olyan fontosak a csodák, mert erőt adnak. Napokkal a földrengés és a szökőár után például Ishnomakiban egy csecsemőre bukkantak. „A felfedezése új lendületet adott a keresésnek – nyilatkozta az esetről egy polgári védelmi tiszt a helyi híradónak, majd hozzátette: – Ezek után még nagyobb szorgalommal fogunk fülelni, figyelni és ásni.”

„A lányom eltűnt. Elment… A város feletti dombokon voltam, és nem tudtam időben odaérni hozzá” – nyilatkozta a természeti csapást követő napokban a romok közt bóklászó túlélők egyike. Az asszony története megrendítő, hiszen esélye sem lett volna megmenteni a gyermekét – legfeljebb együtt haltak volna meg. „Valami olyat keresek, ami emlékeztetni fog rá. Biztos maradt itt valami” – tette hozzá. A csapás következében 19 759-en haltak meg, 6242 ember megsérült, és 2553 főt a mai napig eltűntként tartanak nyilván.

Az eltűnt szeretteiket, hozzátartozóikat kereső emberek gyakran falragaszokon próbáltak segítséget kérni. „Egy idős férfit keresek, 75 éves, kérem hívjon, ha megtalálja” – állt az egyiken egy fotóval. Mások üzenni próbáltak, megnyugtatni az aggódó hozzátartozókat, barátokat: „Kento Shibayama az edzőterem melletti kórházban van.” Közben a hatóságok is napról napra kifüggesztették a hivatalos listáikat, amelyeket aggódó tömegek böngésztek nap nap után.

„Ma már elmondhatom, lebénultam a félelemtől, és tehetetlennek éreztem magam” – vallotta be évekkel később Naoto Kan, akinek rövid miniszterelnöksége épp a fukusimai katasztrófa miatt ért véget. Képtelen volt úrrá lenni a válságon, titkolózott, majd hogy mentse a menthetőt, olyan ötletekkel állt elő, mint az atomerőművek államosítása vagy éppen Japán „atomenergia-mentesítése”. Minden próbálkozása ellenére a parlamentben bizalmatlansági indítványt nyújtottak be ellene 2011 nyarán, amelyen elbukott.

„Rájöttem, mi a fontos az életben. A körülöttem lévők közül sokan nem voltak szerencsések. A mellettünk lévő lakásban a mentők magzati pózban találták meg a szomszédom holttestét” – emlékezett egy férfi arra, hogy a földrengések és cunamik mennyire „szeszélyesek”. Két egymástól csupán pár méterre élő ember közül a sors dönti el, melyikük marad életben, és melyikük nem.

„Nem magunkat kellene a középpontba állítanunk. Sokaknak, akik a földrengés által leginkább sújtott területeken élnek, egyáltalán nincs mit enniük, és lehetőségük sincs arra, hogy élelemhez jussanak” – méltatlankodott néhány nappal a katasztrófa után egy tokiói taxis, aki azt is elpanaszolta: reggel, amikor bement egy boltba, üresek voltak a polcok. A földrengés és szőkőár után Japán-szerte pánikszerű vásárlásba kezdtek az emberek. Félő volt, hogy áruhiány alakul ki, ezért a kormány mértékletességre szólította fel a lakosságot.

„A helyzet naponta változik. Nagyon nehéz pontos információkat kapni” – írta közleményében néhány nappal a katasztrófa után Takeda Katsuhiko, a CARE Japan igazgatója. Szavai rávilágítanak arra, hogy még napokkal a földrengés és szökőár után is nagy volt a bizonytalanság, a segélyszervezetek nem tudták pontosan, hol van rájuk a legnagyobb szükség. A kormány eltérő adatokat közölt: az egyik tárca szerint 11 prefektúra 1,6 millió háztartásában nincs ivóvíz. Más kormányzati források viszont 2,5 millióra tették a vízhiánnyal érintett háztartások számát. Egy biztos, akkora volt a baj, hogy Dél-Korea például száz tonna ivóvizet szállított Japánba.

Március 11-én kivételesen késtek a vonatok Japánban, ugyanis abban a pillanatban, hogy a rengések megkezdődtek, bekapcsolt a vészleállítás. Tokióban 2,6 millió ember maradt a peronokon, illetve ért haza késve aznap. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy Higashi Mitsuo szerint, aki akkor nemzetközi igazgató volt a JR East vasúttársaságnál, mindössze egyetlen szerelvény siklott ki Sendaiban, ám az éppen tesztüzemben volt, utasokat nem szállított.

„A japán termelés és az ország gazdasági ereje nem esett vissza. Úgy gondolom, hogy a piaci zűrzavar rövid időn belül elül. Mindez csak átmeneti tényezőkre adott válasz” – nyugtatta Yosano Kaoru gazdasági miniszter egy sajtótájékoztatón a tokiói tőzsde meredek zuhanása miatt nyugtalankodó befektetőket. Nem lett igaza…

„Egyes területeken még mindig magas a sugárzás, ha ezekről a területekről származó élelmiszert eszünk, jelentős mennyiségű sugárzásnak tesszük ki magunkat, ezért lenne fontos, hogy a kormány minél előbb lépjen” – figyelmeztetett 2011 júliusának végén Takahashi Sentaro professzor. Jellemző a japán kabinet halogatására, hogy hónapokkal a tragédia után még mindig nem vezettek be érdemi korlátozást a Fukusima prefektúrából származó élelmiszerekre.

„Soha többé Fukusimát!” – skandálta a tömeg egy atomenergia-ellenes tüntetésen a sérült erőművet üzemeltető TEPCO vállalat székháza előtt. Az egyik tüntető azt mondta: „Kreatívnak kell lennünk az új energiapolitika agresszív előmozdításában.” Vagyis a katasztrófa hatására sokan eltökélték magukat, hogy az utcán, az interneten és minden lehetséges fórumon azért fognak küzdeni, hogy a japán atomerőműveket lekapcsolják. A kormány erre ígéretet is tett. Ellentétben viszont a németekkel, Tokió végül óvatosan kihátrált az ígérete mögül.

„A földrengés utáni első napokban fogytán volt a víz, nem volt áram, a helyzet pusztító volt. Valamennyien kétségbe voltunk esve. Fogalmunk sem volt, mi lesz velünk” – emlékezett vissza Hiwatashi Nobuo kórházigazgató arra, milyen körülmények között kellett a tömegével érkező, zömében idős embereket ellátniuk. A katasztrófa után a romos települések közelében egészségügyi sátrakat állítottak fel, onnan pedig az elsősegély után a legközelebbi kórházba irányították a sebesülteket.

„Azt hittem, meg fogok halni, aztán arra gondoltam, hogy három gyermekem van, és még látni akarom őket. Ez tartotta bennem a lelket, és ez adott erőt” – mesélte egy nő, aki majdnem megfulladt, mert a szökőár idején bent ragadt egy épületben. A túlélés után jött az aggódás, a félelem, hogy a család többi tagjának is sikerült? Szinte elképzelhetetlen, micsoda örömöt jelenthetett a túlélőknek egy-egy újraegyesülés, nagy találkozás – ahogy az is, mit érezhettek azok, akik magukra maradtak.

„Megszakad a szívem, ha azokra gondolok, akik elvesztették szeretteiket, a munkájukat és az otthonukat” – jelentette ki a 2011-es földrengés és szökőár tizedik évfordulóján a japán császár. A holtakra sokféleképpen emlékeznek. Fukusima prefektúrában például tentofesztiválokon. Ezeken az emberek papírlámpásokat repítenek az égbe kis hőlégballonok formájában, így tisztelegve őseik szellemei előtt.

„Sajnálom a földrengés és a szökőár túlélőit és a nukleáris baleset áldozatait. Most, jóval a történtek után, sokan továbbra is nehéz körülmények között élnek. Folytatnunk kell az átfogó, hosszú távú támogatásukat. Azok, akiket evakuálni kellett, és nem tudnak visszatérni a házaikba, amelyek teljesen érintetlenek, de a fukusimai atomerőmű közelében helyezkednek el, óriási pszichológiai terhet hordoznak. Úgy gondolom, hogy mindent meg kell tennünk értük” – írta Kan Naoto volt miniszterelnök a Nukleáris rémálom című könyvében.