A szemünk előtt veszett el egy generáció, és nem tanultunk belőle semmit

Alia Malek, a baltimore-i születésű, de szíriai származású újságíró egyszer azt írta, a „sötétség közepette a fény reményébe kell kapaszkodnunk. Eljön a hajnal, amely új napot és új kezdetet hoz magával”. Szíria történelmében a fénynek és a fényesség utáni vágyakozásnak kitüntetett szerepe van; lakóit különleges anyagból gyúrták, kultúrája egyszerre ősi és modern. A földjét, a vizeit, a levegőjét áthatja valami nem evilági erő, amely mindig, az arab kalifák, a török szultánok és a francia kormányzók alatt is megtartotta Szíriát szírnek. S éppen ezért, noha 2011-ben beborult felette az ég, sokan úgy vélik, nincs mitől tartani, mert a legsötétebb éjszakák után mindig fényesebben kel fel a nap.

„A szíriai nép ellenálló. Újjá fogják építeni az országukat, a segítségünkkel vagy anélkül” – fakadt ki egyszer Jan Egeland, az ENSZ különleges tanácsadója. A polgárháború és az ISIS elleni harc elképesztő pusztítással járt. A World Vision International nevű amerikai NGO becslései szerint 2011 és 2021 között a bruttó hazai termékben (GDP) 1,2 billió dollárnyi kiesést okoztak, és ha egy csapásra beköszöntene a tartós béke, akkor is további 1,4 billió dollártól esne el Szíria 2035-ig. Az élet ugyanakkor mindig utat tör, a legnagyobb nehézségek pedig olykor elvezetnek a szellem, a kreativitás diadalához. Így esett, hogy a gyűlöletessé vált fegyverekből és roncsokból mostanában mindenféle használati cikkeket gyártanak.

„A vér és az erőszak áradata azzal fenyegetett, hogy elmossa mindazt, ami jó és tisztességes a társadalmunkban, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a reményt soha nem lehet megfojtani.” Samar Yazbek soraiból biztató erővel sugárzik a szír emberek élni akarása, a normalitáshoz való ragaszkodásuk. A háború viharában az olyan „apróságok” jelentik az utolsó kapcsolatot a békével, mint a munka, például a Qamar al-Din üzemekben. A sárgabarackpasztából készült ital valaha Szíria egyik unikális exportterméke volt. Most arra az időre emlékeztet, amikor a földeket a verejték és nem a vér táplálta.

„Egy olyan Szíriáról álmodunk, ahol újra virágoznak az olajfák, és a jázmin illatától fülledt a levegő” – dalolta egyik versében Maram Al-Masri. A költő hazája az emberiség története során mindig is termékeny, virágzó föld volt, civilizációk bölcsője. Most pusztaság. S hiába a kevesek vágya, hogy segítsenek, a nemzetközi közösség befolyásos tagjai kenyér helyett hangzatos frázisokkal akarják jóllakatni az éhezőket. Az ENSZ világélelmezési programjának tavalyi jelentése szerint Szíria egyes részein az emberek alig több mint ezer kilokalóriához jutnak hozzá naponta – ez épp csak meghaladja az ajánlott napi bevitel felét. A szervezet büdzséje pedig már májusban 600 millió dolláros mínuszban volt az elmaradt befizetések és felajánlások miatt.

„Egy olyan Szíriáról álmodom, ahol nincsenek bombák, és rettegés nélkül járhatunk az iskolába” – így fogalmazta meg Hala, egy 13 éves kislány sok fiatal legfőbb vágyát. Az UNICEF 2021-es adatai szerint egy évtizeddel a harcok kezdete után még mindig több mint 2,4 millió gyermek nem tudott iskolába járni. A pedagógusok jelentős része, egyes becslések szerint legalább a fele elhagyta a pályát, gyakran az országot is. Az ENSZ a korábbi évek során 700, oktatási intézmények és személyzetük elleni támadást erősített meg hivatalosan – 2020-ban minden hétre jutott egy.

„A szíriai gyerekek viselik a háború fő terhét, ártatlanságukat feláldozták az erőszak és a gyűlölet oltárán.” Samar Yazbektől származik az idézet, aki íróként az élő lelkiismeret hangja próbál lenni egy olyan világban, ahol a legtöbben képtelenek túlharsogni az állandó zajt. Pedig a lélek igazi börtöne a hallgatás, míg megtörni a csendet az első lépés a gyógyulás felé. Felbecsülni sem lehet, hogy Szíriában hány nő és gyermek vált a szexuális erőszakot a napi rutinjuk részének tekintő fegyveres csoportok, köztük – de messze nem kizárólag – az ISIS áldozatává. A kezükön lévő területeken senki sem lehetett biztonságban, de a vallási és etnikai kisebbségekhez tartozó asszonyok és lányok voltak kitéve a legnagyobb veszélynek, miközben a kisfiúkat nem egyszer élő pajzsként, a kamaszokat pedig gyermekkatonaként használták.

„A szíriai népnek joga van ahhoz, hogy külső beavatkozástól mentesen maga döntsön a jövőjéről” – szögezte le több alkalommal Bassár el-Aszad elnök az Egyesült Államok és szövetségesei politikájára utalva. Kétségtelen, hogy Washington nem kímélt sem pénzt, sem energiát: legkevesebb másfél milliárd dollárt fordított a 2010-es években el-Aszad és a Baath Párt hatalmának megdöntésére. A felkelőket fegyverekkel, kiképzőkkel és hírszerzési adatokkal, számos alkalommal pedig rakétacsapásokkal támogatta, s kisebb kommandókat is bevetett. Orosz, török és szír források szerint az amerikai jelenlét időnként rablójelleget öltött: nyersanyagot és műkincseket csempésztek ki az országból. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy Damaszkuszt ugyanakkor a libanoni Hamász, valamint Irán és Moszkva segítette katonailag, így a konfliktus bizonyos szempontból egy Kelet–Nyugat közötti proxyháborúként is felfogható.

„Szíria jövője az emberek kezében van” – hangoztatta néhány éve Staffan de Mistura, az ENSZ különmegbízottja. Az emberek viszont – folytathatnánk a fonalat felvéve – Isten kezében vannak. A polgárháború sújtotta ország sokvallású és jó értelemben véve multikulturális állam volt 2011-ig. Szunniták és síiták, alaviták, keresztények, valamint drúzok látszólagos békében éltek egymással. Az 1971 óta hatalmon lévő pánarab-szocialista Baath Párt ugyanis kényesen ügyelt arra, hogy csírájában elfojtson bármiféle fundamentalista törekvést – a szélsőségeknek nem volt maradásuk. Az iszlám ugyanakkor, és ez nyugati fejjel szinte felfoghatatlan, nemcsak egy vallás, hanem egy totális rendszer: hit, kultúra, jog és politika. Ez pedig már a kitörése pillanatában szektariánus jelleget adott a polgárháborúnak. Egy szunni–arab–iszlamista államra vágytak a lázadók, mindenki más pedig – tetszett vagy sem – el-Aszad és a kormány oldalán találta magát.

„A remény nem luxus, hanem szükségszerűség. Táplálnunk kell a gyermekeink és a közösségeink jövőbe vetett reményét, ha újra akarjuk építeni az országunkat, és be akarjuk gyógyítani a háború sebeit” – így írt Noura Erakat az otthon maradott és a hazáját külföldről támogató szíriai értelmiség elé tornyosuló feladatokról. Ha célt akarnak érni, mindenekelőtt a béke magvait kell elvetniük, féltő gonddal nevelniük a palántákat, amíg száruk megerősödik, s képesek lesznek elviselni a történelem viharait. Egy tavalyi felmérés szerint a menekültek 92,8 százaléka nem szándékozik visszatérni Szíriába a következő 12 hónapban, míg a megkérdezettek 5,5 százalék bizonytalan volt.

„A háború oly sok mindent elvett tőlünk, de nem veheti el az emlékeinket, a történeteinket, a szeretetünket.” A szíriai költő, Ghada al-Atrash inkább csak a szükséget szenvedő ember vágyainak adott hangot, semmint a valóságnak. A polgárháború ugyanis fél évszázad társadalmi fejlődését tette zárójelbe. Csak egy példa: a 18 éven aluli lányok körülbelül 13 százaléka élt (többnyire szülői kényszer hatására) házasságban, de számuk a kormányzati programoknak köszönhetően csökkenőben volt. Az ENSZ-jelentések szerint azonban az elmúlt 12 évben 90 százalékkal nőtt a kiskorú arák száma, s újra „divatba jött” a poligámia is. A konfliktus közepette tehát ősi szokások, kiveszőben lévő hagyományok tértek vissza és kaptak új erőre. Számtalan szülő azzal áltatja magát, hogy jobbat tesz a lányával, ha „házhoz adja”, mintha maga mellett tartaná valamelyik menekülttáborban. Ugyanakkor a fiatalok mindössze 7 százaléka ért egyet ezzel, de az ő véleményükre manapság csak a nemzetközi szervezetek kérdezőbiztosai kíváncsiak.

„A háború olyan, mint egy szörnyeteg, amely mindent felemészt, ami az útjába kerül, csak hamut és bánatot hagy maga után” – kesergett Samar Yazbek író. Még ma sem látunk tisztán, ki és miért, milyen külső és belső erők ösztönzésére lobbantotta lángra 12 évvel ezelőtt Szíriát. Azt viszont nem ritkán élő, egyenes adásban láttuk, ahogy az ország, mint egykor Pompeji, eltűnik a hamuban. Kormányerők az ellenzékkel, lázadó frakciók más felkelő csoportokkal harcoltak, miközben egyesek szövetségre léptek az ISIS-szal és az al-Kaida helyi szervezetével, mások pedig – átmenetileg – félretéve sérelmeiket, összefogtak ellenük. Beavatkoztak amerikaiak, irániak, oroszok és izraeliek – nincs a világon olyan regionális közép- vagy globális nagyhatalom, amely így vagy úgy ne vetett volna szelet, hogy vihart arathasson Szíriában. Az elmúlt 12 évben egyvalami volt állandó abban az országban: a háború, amit kevesen akarhattak és sokan nem tudtak befejezni.

Riad Hijab szíriai ellenzéki vezető a polgárháború folyamán többször azt mondta: „Olyan Szíriát kell építenünk, amely befogadó, ahol mindenkit szívesen látnak.” Szíria történelmileg multikulturális állam, 2011 előtt a lakosság körülbelül 74 százaléka volt szunnita és 13 százaléka síita (közülük 12 százalék alavita), 10 százalék keresztény, 3 százalék drúz és egyéb. A hit – és ez jól látszik az ország etnikai összetételén – sokszor a vérnél is erősebb köteléket jelent, hiszen az arabok részaránya 85, a kurdoké 10, az örményeké 4 és a türkméneké (más kisebb népcsoportokat is hozzájuk számítva) 1 százalék körüli volt. A politikai hatalom ehhez képest az alaviták, a katonai a drúzok kezében összpontosult, a gazdaságban erős pozíciókkal rendelkező keresztények pedig biztos támaszát jelentették az államnak. Bár hagyományosan létezett egy arab–kurd szembenállás, a fentiekből kitűnik, hogy az igazi törésvonal a szunniták és a többi felekezet és vallás között húzódott, s ez kapott aztán politikai színezetet, hiszen a kormányzó Baath Párt saját hatalma és a viszonylagos társadalmi béke fenntartása érdekében egyaránt elnyomott bármiféle ellenzéki törekvést.

„A szíriai emberek nem tehetetlen áldozatok. Ők a változás ügynökei, akik maguk alakíthatják a jövőjüket.” Radwan Ziadeh ellenzéki aktivista kijelentése elsőre igazán jól hangzik, de ha megpróbálunk mögé nézni, a mélyére ásni, nem találunk semmit. Tunéziával és Egyiptommal ellentétben a rendszerváltásnak Szíriában nem volt mindent elsöprő és többé-kevésbé egységes, határozott vízióval rendelkező társadalmi–politikai bázisa. Az ellenzéki csoportok között találunk szekulárisokat és iszlamistákat, mint a Szabad Szíriai Hadsereg (FSA), a Szíriai Nemzeti Koalíció (SNC) és a Szíriai Demokratikus Erők (SDF); szélsőséges fundamentalistákat, mint az ISIS és a Jabhat al-Nusra front. De nem feledkezhetünk meg a kurdok népmozgalmairól, a Népvédelmi Egységekről (YPG) és a Demokratikus Unió Pártjáról (PYD) sem, amelyek nagyobb autonómiát vagy függetlenséget szeretnének a népük számára, így a legutóbbi időkig mindenkivel szembenálltak. Tunéziával és Egyiptommal ellentétben ráadásul Szíria a regionális hatalmak szorításában található: határos Törökországgal, Iránnal és Izraellel, szövetségesi viszonyt ápol Oroszországgal, amely tengeri támaszpontot tart fent a területén, s már csak ezért is a szovjet idők óta a NATO céltáblája. Ebben a konstellációban félő, hogy pont a szíriai emberek azok, akiknek nem osztottak lapot, amivel a jövőjüket alakíthatnák.

„A háború új szerepek és felelősségek vállalására kényszerítette a nőket, de lehetőséget adott nekik arra is, hogy újradefiniálják saját életüket” – állapította meg Dima Wannous író. A nők szerepe az iszlám világban koronként és régiónként hatalmas eltéréseket mutat. A sokat és sok mindenért kárhoztatott Aszad-rezsim viszont e tekintetben (is) kimondottan felvilágosult volt. Igaz, a 2007-ben tartott parlamenti választásokon a női jelöltek mindössze 12 helyet szereztek a 250 tagú Népi Tanácsban, de a kormány nem sokkal később kvótákat állapított meg annak biztosítására, hogy a városi testületekben legalább a helyek 12 százalékát elfoglalhassák. A polgárháború sok tekintetben megtörte az emancipáció lendületét, másfelől új női ikont teremtett: a fronton hazájáért küzdő amazont.

„Nem azt választottam, hogy a háború országában szülessek, hanem azt, hogy a béke országáért harcoljak” – tolmácsolta Faraj Bayrakdar költő a szír katonák és felkelők belső motivációját. Az Emberi Jogok Szíriai Megfigyelőközpontja szerint, amely egy brit székhelyű, a polgárháború eseményeit nyomon követő csoport, 2023 márciusáig a konfliktusban megközelítőleg 494 500 fő vesztette életét. Ez a szám, amelynél vannak magasabbak és alacsonyabbak is, magában foglalja mind a civileket, mind a különböző oldalakon harcolókat, beleértve a kormányerőket, az ellenzéki csoportokat és a külföldi zsoldosokat és önkénteseket. Utóbbiak különösen érdekesek. Vannak köztük olyanok, akik korábban hazájuk hadseregében végigharcolták az életüket, és képtelenek visszailleszkedni a társadalomba. De olyanok is, akik amolyan Hemingway-típusú figurák: valahol, valamiért kapcsolatba kerültek például az évszázadok óta szabadságharcot folytató kurdokkal, és annyira elragadta őket az indulat, annyira magukénak érezték a szabadság és az elnyomás elleni küzdelem ügyét, hogy vettek egy repülőjegyet Szíriába – egyelőre csak oda.

„A golyók úgy énekelnek, mint az ég madarai, és a magasból esőként záporoznak a bombák reánk” – olvasható a költő, Nizar Qabbani egyik versében. A Syrian Network for Human Rights (SNHR) adatai szerint 2011 és 2020 között több mint 1,2 millió bombát dobtak le Szíriára, legalább 143 000 ember, köztük mintegy 23 000 gyermek halálát okozva. Az ENSZ többször kifejezte aggodalmát amiatt, hogy a támadók – tartozzanak bármelyik oldalhoz – nincsenek tekintettel a polgári lakosság és infrastruktúra védelmére. „Ki gépen száll fölébe, annak…” – idézhetnénk Radnótit, hogy szomorúan ezzel zárjuk a Nem tudhatom egyik legdrámaibb sorát: …annak nem számít, kinek s mi fáj.

„Egy olyan országért harcolunk, amely már nem létezik, de küzdünk, mert hisszük, hogy egy nap újjáépíthetjük” – tudatta a világgal Osama Alomar költő. A modern Szíria kezdetét köthetjük a ’41-es függetlenséghez, de a Baath Párt 20 évvel későbbi hatalomra jutásához is, amelyet az országgal együtt 1971 óta az el-Aszad-dinasztia vezet. Egy biztos, minden buktatóval és vargabetűvel együtt a szíriai gazdaság az 1960-as évektől az ezredfordulóig – a nagyképet tekintve – fejlődő pályán haladt, jellemzően öt százalék körüli növekedési ütemmel. Természetesen a Szovjetunió bukása és a keleti blokk országaiban végbemenő rendszerváltoztaások miatt Damaszkusz a külföldi piacainak jelentős részét elveszítette. Ennek lett következménye a 1990-es évek stagnálása és az óvatos nyitás a piacgazdaságra. A reformok azonban lassan haladtak, ráadásul a korrupció is fékezte az intézkedések bevezetését. A munkahelyteremtés üteme elmaradt az igényektől, és a gazdasági-demográfiai nyomás alatt a térség többi államához viszonyítva egyébként jónak számító oktatási és egészségügyi ellátórendszer is recsegni-ropogni kezdett. Hogy mindez mekkora szerepet játszott a forradalomban, egyelőre megválaszolatlan kérdés. Viszont a magyarokhoz hasonlóan sok szíriai képzeletében is él egy romantikus kép a múltról, amikor gondtalan volt az élet.

„A háború előtt volt életünk. Most már csak túlélünk” – mesélte zokogva Fatima, egy kitelepített anya. A szíriai polgárháború különösen súlyosan érintette a nőket és gyermekeket, akiknek a férjük, apjuk meghalt, megnyomorodott vagy felkerekedett, hogy Európába jutva némi egzisztenciát szerezzen, és családegyesítés címén kimenekítse rokonait az országból. Nemzetközi szervezetek jelentése szerint az elmúlt 12 évben a szíriai gyermekek várható élettartama 13 évvel csökkent. S bár vannak speciális táborok az özvegyek és árvák számára, de a 11 évesnél idősebb fiúkat a közösség felnőtt férfinak tekinti, és kénytelenek elhagyni az oltalmat nyújtó helyeket. Nekik nincs hová menniük, nincs munkalehetőségük és nincs jövőjük.

„Nincs áram, nincs víz, nincs munka. Ez egy élet nélküli élet” – fakadt ki Abu Khalil, Deir Ezzor egyik lakosa az arra járó újságírók előtt. A férfit, a szíriaiak zöméhez hasonlóan, rengeteg veszteség érte, a polgárháború nemcsak az ő élete munkáját, hanem a szülei és nagyszülei hagyatékát is felemésztette a gyermekei és unokái jövőjével együtt. Érdekes egyébként, hogy milyen csalókák a számok. Ha csak a munkát ragadjuk meg, Szíriában az állástalanok aránya alig valamivel magasabb most, mint 12 évvel ezelőtt, az akkori 8 százalék körüli érték jelenleg 9,5 körül lehet. Igen ám, de az ország közben elvesztette a lakossága csaknem felét, ráadásul pont a fiatalok, a munkaképes felnőttek mentek el. A béke beálltával egy újabb háború veszi majd kezdetét: a harc a romokkal és az újjáépítésért. 

„Szívünkben hordozzuk hazánk súlyát, és ez így is marad, amíg a béke vissza nem tér.” Amal Kassir költő gyönyörű foglalatát adta a hazaszeretetnek és a béke utáni vágynak, amikor ezt a mondatot megfogalmazta. Kérdés azonban, hogy a tartós béke visszatérhet-e Szíriába, és ha igen, mikor. A konfliktus eszkalálódása óta az ENSZ közgyűlése számos határozatot fogadott el, amelyben tárgyalásokra, tűzszünetre, a nehéz- és vegyi fegyverek használatának korlátozására, illetve beszüntetésére szólított fel. Komolyabb eredményt azonban csak a régiót valóban ismerő, a háborút nem elnyújtani, hanem lezárni igyekvő trojka, Orosz- és Törökország, valamint Irán együttműködése tudott elérni az asztanai folyamat megkezdésével. Ennek keretében a szemben álló felek végre tárgyalóasztalhoz ültek, túszokat és foglyokat cseréltek, demilitarizált zónákat hoztak létre, és garantálták a segélyszervezetek szabad működését. A válságot mindez persze nem oldotta meg, de a még oly aprócska eredmény is többet jelent a béke szempontjából, mint a Nyugat összes fegyverszállítmánya együttvéve.

„Szíria nem csak egy ország, hanem egy érzés, és amikor vérzik, mindannyian vele együtt vérzünk” – jegyezte meg Amal Kassir költő. E gondolat jegyében akár egyesülhetne is az ország, hiszen oly’ súlyos szavak ezek, amelyekre békét lehetne építeni. Azonban a polgárháborús felek, a különböző frakciók jellemzően úgy vélték, csakis ők értik, ők képviselik az „igazi Szíriát”. Így viszont mindenki más kíméletet nem érdemlő ellenségnek tűnt. Ez vezetett oda, hogy a kínzások nagyon hamar mindennapossá váltak. A Szíriai Hálózat az Emberi Jogokért ezerszámra dokumentálta a kormányerők és az ellenzék által elkövetett bűnöket, utóbbi a nyilvános kivégzésektől sem riadt vissza. Damaszkusz pedig legalább egy alkalommal vegyi fegyvert vetett be. S miként a hegek, a lelki sebek is megmaradnak.

Henrietta Fore, az UNICEF tavaly leköszönt ügyvezető igazgatója szerint a szíriai konfliktus egy egész generációt fosztott meg gyermekkorától. Az ENSZ égisze alatt működő szervezet adatai alapján elmondható: a háború dúlta országban több mint ötmillióan jöttek a világra 2011 márciusa óta. Ők nem ismernek mást, csak a véres konfliktust. S bár a harcok intenzitása egy ideje alábbhagyott, még 2021-ben is csaknem 900 gyermek vesztette életét vagy sérült meg taposóaknák, lövedékek és más robbanószerkezetek miatt. A halálos áldozatok mellett körülbelül 12 ezren nyomorodtak meg egy életre testileg – lelkileg pedig százezrek vagy akár egymilliónál is többen.

„Nem szabad elfelejtenünk, hogy minden statisztika mögött egy ember áll, akinek van egy története, amelyet el kell mesélnie” – emlékeztette hallgatóságát a Nemzetközi Mentőbizottság elnöke és korábbi brit külügyminiszter, David Miliband egy konferencián. A polgár- és terrorellenes háború zenitjén, 2017-ben készült egy jelentés a brit kormány számára. Ebben a következőket olvashatjuk: „Becslések szerint havonta 30 000 ember sérül meg a szíriai konfliktus következtében, sokan közülük életre szóló fogyatékosságot szenvednek. A becslések szerint a traumás esetek 30 százaléka vezet tartós fogyatékossághoz, amely hosszú távú rehabilitációs ellátást igényel. Becslések szerint minden ötödik szíriai közepesen súlyos mentális egészségügyi problémákkal küzd. Minden harmincadik szíriai közül egyet fenyeget a súlyos vagy akut mentális egészségügyi problémák kialakulásának kockázata.” Ebből is látszik, Szíriának nincsenek túlélői, csak áldozatai vannak.

„A szíriai konfliktus életeket tört össze, de megmutatta az emberi lélek erejét is” az ENSZ korábbi emberi jogi főbiztosa, Zeid Ra'ad al-Husszein szerint. A polgárháborút azonban így sem lesz könnyű kiheverni. Az egy nőre jutó születések száma a 2010-es 3,4-ről tíz év alatt 2,8-ra süllyedt, és tovább csökken. Mivel a menekültek többsége nem akar visszatérni a szétlőtt, sivataggá tett országba, az elvándorolt milliók „pótlása” évtizedekbe telhet majd. A születéskor várható élettartam is drasztikusan csökkent: 73,8-ról 72,1 évre. S ugyanez idő alatt az egy főre jutó GDP 4430 dollárról 533 dollárra esett vissza. Ahhoz, hogy innen talpra tudjon állni, Szíriának többre lesz szüksége a lélek erejénél.

„A szíriai nép megérdemel egy jobb jövőt, amely mentes a háború borzalmaitól.” António Guterres, az ENSZ főtitkára elődeihez hasonlóan minden alkalmat megragad, hogy a béke követe lehessen, de nem feltétlenül a rosszindulat szól azokból, akik szerint annyi hatása sincs a geopolitikára, mint John Lennonnak volt. 1946 óta folyamatosak a háborúk a Közel-Keleten. Csak néhány példa: az első arab–izraeli háborúban (1948–1949) több ezer izraeli, valamint több tízezer palesztin és más arab harcos vesztette életét. A szuezi válság (1956) ugyancsak ezernyi áldozatot követelt, zömmel Egyiptomtól. A Hatnapos háborúban (1967) a becslések szerint körülbelül 20 ezer ember esett el vagy sebesült meg. A jom kippuri háború (1973) végén több tízezer ember neve szerepelt a veszteséglistákon – és akkor még nem esett szó a libanoni háborúkról, a két intifádáról és a számos kisebb összecsapásról. Aztán felidézhetjük még az iráni–iraki háborút (1980–1988), a maga, körülbelül egymillió halálos áldozatával; valamint az első (1990–1991) és a második (2003–2011) Öböl-háborút, amelyekben együttesen sok száz ezer ember, katonák és egyszerű civilek pusztultak el. Frázisok, békevágy van. Megoldás 77 évnyi vérontás után sincsen.

„Okot kell adnunk a szíriai népnek arra, hogy újra reménykedjen” – húzta alá egyik interjújában Jean-Yves Le Drian, az első Macron-kormány Európa- és külügyminisztere. A politikus kijelentéséről sokaknak eszébe juthat a mondás, miszerint nem minden arany, ami fénylik. Párizs a mai napig élénk figyelemmel kíséri egykori gyarmatai és mandátumterületei sorsát, Szíria sem kivétel. Fellépését azonban a 21. században is a neokolonialista reflexek határozzák meg: úgy véli, jobban tudja, mi kell a harmadik világ népeinek, mint ők maguk. Egyúttal minden csak addig érdekes számára, amíg könnyen lefölözhető haszonnal kecsegtet. A polgárháború kezdetén így a franciák olajat öntöttek a tűzre, de a menekültáradat már kényelmetlen volt a számukra. A pusztítást támogatták, a helyreállításban nem akarnak részt venni. Beszélni tudnak a reményről, tenni érte viszont nem hajlandóak. Ez ma a régi-új párizsi divat.

„Azért írunk, hogy életben tartsuk az emlékeinket, hogy hangot adjunk azoknak, akiket a háború elhallgattatott” – ekként határozta meg az írók, költők és publicisták polgárháborús feladatát Khaled Khalifa, s bizony van kit a tolluk hegyére venni. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) szerint a konfliktus 2011-es kezdetétől több mint 6,7 millió ember menekült el Szíriából. S csaknem ugyanennyien kényszerültek arra, hogy az országhatárokon belül keressenek új otthont. Ők jellemzően nem jutottak túl a legelső sátor- vagy konténertáboron. Néhányan több mint egy évtizede tengetik életüket átmeneti szállásokon, és ha nem lesz, aki megírja, megénekelje a történeteiket, félő, hogy a világ örökre megfeledkezik róluk.

„A gyermekeim nem láttak normális életet. Csak háborút és pusztítást láttak” – sírta el magát Um Rami, egy kitelepített anya, amikor az ENSZ menekültügyi munkatársai faggatták egy táborban. A világszervezet adatai szerint nincs gyermek Szíriában, aki ne sérült volna a 12 éve tartó véres konfliktusban, a megerőszakolt lányok mellett a legnagyobb trauma nyilvánvalóan azt a több tízezer fiatal fiút érte, akiket arra kényszerítettek, hogy katonának álljanak. Török források szerint nem túlértékelhető problémát jelent továbbá a kábítószerek pestisszerű terjedése a gyermekek körében. 2018 folyamán az aleppói Ibn-i Rust kórház addiktológiáján csaknem 7000 túladagolt drogfogyasztót láttak el, túlnyomó többségük kiskorú volt, köztük 10 évesek és még fiatalabbak...

Ban Ki Mun volt ENSZ-főtitkár egyszer úgy méltatta a szíriaiakat: „A polgárháború tüzét nem lesz könnyű eloltani, de a szíriai nép reménye minden lángnál fényesebben ég.” Ahhoz viszont, hogy ez a láng ki ne aludjon, a nemzetközi közösségnek is tennie kell valamit. A különféle világszervezetek és globális pénzintézetek tettek is néhány bátortalan lépést ebbe az irányba. A Világbank például létrehozott egy alapot a szíriai újjáépítési és helyreállítási erőfeszítések ösztönzésére, hitelezésére. Damaszkusszal közösen az Egyesült Nemzetek Fejlesztési Támogatási Kerete (UNDAF) is kidolgozott egy ötéves tervet, amelynek célja az olyan kulcsfontosságú ágazatok támogatása, mint az oktatás és az egészségügy. És papíron az uniónak is van egy Szíria számára elkülönített alapja. Ugyanakkor ezek jellemzően alulfinanszírozottak, ráadásul az Egyesült Államok nyomására a polgárháború első időszakában a világ számos országa illegitimnek nyilvánította az el-Aszad-rezsimet, vagyis formálisan nincs senki, aki Szíriát a Nyugat irányában képviselhetné.

„Nem engedhetjük meg, hogy a szíriai konfliktus elfeledett válsággá váljon” – figyelmeztetett mindenkit Hadeel al-Shalchi, ám az újságíró reményei, ha előbb nem, a 2023. februári földrengéssel bizonyosan szertefoszlottak. A katasztrófáról szóló híradások többségében Szíriát még csak meg sem említették, pedig az ország észak-nyugati régiójában mintegy tízezer otthon dőlt össze vagy vált lakhatatlanná. A pusztítás nem volt kisebb, mint a határ túloldalán: a természet, szemben a kétszínű politikusokkal, nem válogat. A nyugati bojkott és szankciók miatt nem vagy csak nagy késésekkel jutottak el a segélyek Szíriába, ahol a humanitárius válságot a „gonosz tengelyének tagjai” – Moszkva, Peking, Teherán és Phenjan stb. – előzték meg. A „szabad világ” vezetőinek szívét még a szíriai ENSZ-nagykövet könyörgése sem lágyította meg, pedig ő csak annyit kért: a mentés idejére függesszék fel a hazáját sújtó szankciók alkalmazását. Hiába.

„Nem veszíthetjük el a reményt. Továbbra is egy szebb jövőről kell álmodnunk Szíria számára” – idézi Salmát, egy helybéli aktivistát az ország sanyarú sorsáról szóló számtalan kiadvány valamelyike. A nő kapaszkodása a törékeny szalmaszálba, amely a jelent összeköti a múlttal, bibliai időket idéz: mintha Mózes sivatagban bóklászó népe szólna rajta keresztül. S itt van talán még egy párhuzam, hiszen a szíriai exodus millióiból 750 ezren tértek vissza 2016 óta – vagy ahogy sokan mondják, „érkeztek meg” haza, hogy egy új országot, egy új Kánaánt építsenek az utódaiknak.

„Szíriát tégláról téglára, reményről reményre kell újjáépítenünk” – adta ki a jelszót Farouk al-Sharaa, egy helyi politikus. A feladat grandiózus, és minden bizonnyal generációk életére lesz kihatással, hiszen az Institute for Economics & Peace (IEP) becslése szerint 117,7 milliárd dollárra tehető az infrastruktúrában keletkezett kár, ami kétszerese Szíria polgárháború előtti éves GDP-jének. Ehhez járul még, hogy az ország lakásállományának mintegy 17,5 százaléka semmisült meg, miközben számos kórház, rendelő és oktatási intézmény épülete vált a földdel egyenlővé. Szíria úgynevezett akkumulált veszteségei az IEP adatfelvétele idején elérték a 324,5 milliárd dollárt. Csillagászati összeg ez, amelyet egy erős, nyitott gazdasággal rendelkező országnak is nehezére esne előteremteni, nemhogy Szíriának, amely nem számíthat a Nyugat támogatására, csak a gáncsoskodására.

„A háború feltárta a bennünk lévő sötétséget, de közelebb hozott minket a remény és a lehetőségek fényéhez is” – ugyanaz az Alia Malek vetette papírra e sorokat, akinek reményteljes szavaival a szíriai polgárháború 12 évének emléket állító galériánkat útnak indítottuk. Ahogy ott is írtuk, Szíria történelmében a fénynek és a fényesség utáni vágyakozásnak kitüntetett szerepe van, de igaz ez valamennyiünkre, Földünk összes népére, népcsoportjára is. Mind megszenvedtük a magunk háborúit, és láttuk másokéit. A katarzis azonban, úgy tűnik, csak az írók és költők műveiben elérhető cél. Afganisztán, Irak, Líbia, Szíria és a többi elfeledett csatatér – ha csakugyan ismerjük a bennünk lévő sötétséget, egyetlen égető kérdés marad: mikor lesz végre fény?