Iskolai kultúrharcok (2.)

A szerző, Susanne Wiesinger, az SPÖ (Ausztria Szociáldemokrata Pártja) baloldali szárnyához közel álló személy, amit írt, azt a baloldalnak is el kellene fogadnia. Pártja a könyv megjelenése után mégis hevesen kritizálta, és szemére vetette, hogy megszegte a tanárokra kirótt nem hivatalos titoktartási kötelezettséget. Szerinte viszont olyan akut problémákat tárt a nyilvánosság elé, amiket nem lehet tovább elhallgatni, a szőnyeg alá söpörni. Azaz arról írt, hogyan változtatja meg az iszlám a hagyományos iskolai oktatást.

A 2017-es statisztikai adatok szerint a bécsi általános iskolák hetvenegyezer tanulójának huszonnyolc százaléka muszlim, harmincegy százaléka római katolikus, tizenhét százalék vallástalan volt. Az „új középiskolákban” tanuló mintegy harmincezer diák negyven százalékát teszik ki a muszlimok, azaz tíz diákból négy muszlim! A katolikusok aránya itt még kisebb, az összes tanuló egynegyede. Új középiskoláknak az integrációs iskolákat nevezik. Ilyenben tanított huszonöt éven át Bécs híres-hírhedt Favoriten kerületé­ben Susanne Wiesinger is. Amit leírt, nem légből kapott, nem politikai indíttatású, hanem sokéves szakmai és emberi tapasztalaton nyugszik.

Hogyan változtatja meg az iszlám az iskolákat? Egyszerűen. Mondhatnánk: úgy, ahogyan az európai társadalmakat megváltoztatja. Beviszi a kultúráját, elvárja, hogy tolerálják, de ő nem tolerál, és végül a saját képét, normáit kényszeríti a környezetére.

A hagyományos tanterv ezekben az iskolákban gyakorlatilag megszűnt, a tanárnak az iszlám parancsot és tiltást figyelembe véve, a tanulók gyenge német nyelvtudásához igazodva kell tanítania. A hagyományos iskolai olvasmányokat a könnyebb érthetőség érdekében átírták, és az iszlámfilterhez igazodva átalakították. Olyan tartalmakat nem szabad olvastatni, amelyek a muszlim szemszögéből haram-nak számítanak. (A haram az iszlámban a tilos dolgok gyűjtőneve.)

A tiltott listára kerüléshez már az is elegendő indok, ha például az olvasmány egyik leány mellékszereplőjének fiúbarátja van. A muszlim diákok szerint egyébként is minden, amit tudni kell, az benne van a Koránban, ezt jól a fejükbe verik a mecsetek közösségében. Ezért aztán néhány iskolában ma alacsonyabb a színvonal, mint valaha a fogyatékosok számára fenntartott kisegítő iskolákban volt.

Ebből a közegből nincs kiugrási lehetőség, mert az agresszív muszlim diákok molesztálják társaikat. A lányokat, ha nem viselnek fejkendőt, ha európai viseletben mennek iskolába, ha a tornaórán szemérmetlen ruhában (azaz normális sportöltözékben) vesznek részt. A muszlim lányok többsége a molesztálást természetesnek veszi, és nem is érti, miért akarja az iskola a fejkendő viselése alól őket felszabadítani. Sorsukat a beléjük nevelt vallási parancs szerint szemlélik. „Ha egy kereszténnyel házasodnék, a családomnak meg kellene ölnie engem. Ez teljesen jogos” – mondták egy tizennégy éves afgán osztálytársuk meggyilkolását követően. A nem muszlim lányok is igyekeznek megfelelni a többségi diktatúrának, hiszen a tanár sem védhet meg minden lányt, mert önmagát is alig tudja megvédeni. A fia­-tal tanárnők az iskolában férjezettnek mondják magukat, csak azért, hogy muszlim diákjaik megvetését elkerüljék.

A vegyes összetételű integrációs iskolák etnikai konfliktusokat is hordoznak. A többségben lévő törökök az iskolát a romák és a kurdok elleni vadászterületnek tartják, a csecsenek az afgánokat bántalmazzák, olykor meg csak egyszerű erőfitogtatásból terrorizálják társaikat. A balkáni háború idején még lehetett a gyerekekkel etnikai konfliktusokról beszélni, ma ez már szinte teljesen lehetetlen.

Ehhez hasonló történeteket olvashat az ember Susanne Wiesinger könyvében. És persze számokat, adatokat, tényeket. Tehetetlenek vagyunk, írja keserűen. Mert az oktatási hivatal nem akar tudomást venni arról, ami az iskolákon belül történik, elbagatellizálják, szórványos jelenségként értékelik. „Olyan kultúrharc az iskolákban, amiről Wiesinger ír, nem létezik – nyilatkozott a könyv megjelenése után az illetékes tanügyi inspektor. – Vannak ugyan problémák, de évek óta dolgozunk a megoldásukon.”

Hivatali íróasztala mellől csak jobban tudja az inspektor!

De ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés, hogy az „illetékes elvtárs” látott-e valaha belülről iskolát és tanítási órát.