Hétvégi melléklet

2022. július 2.

0702

Kulcs

Vers

Francesco Petrarca: Ha tudtam volna…

Ha tudtam volna, hány ember szivének
kedves e rímek halk sóhajtozása:
előbb elkezdtem volna – többre vágyva –
sűrűbben szólni ritkaszép igéket.
 

Immár halott, kiért felsírt az ének.
Ő állt az álmaim ormán, kijárna
neki az édes, fényes rímek árja,
de keserű a dal s egyre sötétebb.
 

Minden, mit írtam egykor, csak azért volt,
hogy költözzön fájó szivembe béke,
nem hajszoltam jutalmat s hírnevet sem.
 

Sírtam – babért nem könnyekért remélve.
S magához hív, ki messze mint az égbolt –
megtörve, némán hozzá kell sietnem.
 

(Baranyi Ferenc fordítása)

Hagyományvonal

Szövegdarabok

Hermetikus szövegek és tizenhárom papiruszkódex

Péntek Orsolya
Marsilio Ficino, a Medici-udvar csillaga
Marsilio Ficino, a Medici-udvar csillaga
Fotó: AFP/Leemage/Bianchetti Stefano

A reneszánsz nem érthető az antikvitás nélkül – ugyanakkor hiba lenne, ha nem vennénk észre, hogy az újra felfedezett antik örökséget a humanisták átértelmezték, megpróbálták beilleszteni a keresztény kultúrkörbe, és a hangsúlyok is alaposan eltolódtak a megkísérelt világképszintézis során. A humanista gondolkodás egyik kulcsműve az ekkoriban felfedezett Corpus Hermeticum, amely a közelmúltban végre megjelent magyarul Hamvas Endre Ádám fordításában és utószavával a Szenzár Könyvek sorozatában.

Végtelen vitákat lehet folytatni arról – folytatnak is –, hogy Itáliában mennyire maradt élő az antik kultúra emlékezete a középkor folyamán, van-e valamiféle kontinuitás, és ha igen, miben áll az.

Talán érdemes nagyobb látószögből rátekinteni a problémára: noha a középkori gondolkodásmód alapja, a skolasztika teljesen más talajból hajtott ki, mint az azt megelőző világkép, bizonyos antik szerzők tovább éltek az egyházatyák műveiben.

A skolasztika atyja, Aquinói Szent Tamás például az arisztotelészi filozófiát emelte be a munkásságába, de Cicero, Seneca, Vergilius szövegeit is ismerték a korban. Dante remekművében nem véletlenül választja vezetőjének Vergiliust, a trecentóban élő Boccaccio és Petrarca pedig már kifejezetten az antikvitás felé fordult. Előbbi (aki Dante életrajzát is megírta), közbenjárására lett a firenzei Studiolo, az egyetem görög rektora Leonzio Pilato, aki nyersfordítást készített Homéroszból, s Martialis, Apu­leius, Varro, Secenca és Ovidius szövegeit is újra elővette. Boccaccio emellett egy egész könyvet szentelt az ókori isteneknek A pogány istenek származása címmel.

Petrarca, az első filológus

Ahogy Paul Johnson felhívja rá a figyelmet vonatkozó könyvében, A reneszánszban, az író ezzel megkockáztatta, hogy szembekerül az egyházzal, ezért azzal védekezett, hogy az ókori istenek voltaképp nem istenek, hanem különös képességű emberek, akiket az utódok istenként tiszteltek.

Petrarca, a korszak legnagyobb költője és filológusa továbbment, különféle kolostorokban és könyvtárakban kutatott az antik emlékek után (kötelező asszociáció az Eco-féle A rózsa neve). Liège-ben felfedezte Cicero két eltűnt beszédének másolatát, Veronában beszédeit találta meg, emellett revideálta a hét szabad művészet egyetemi oktatását, és leírta, hogy a Róma bukása utáni évszázadok a „sötétség korát” jelentették.

Ekkoriban kezdték használni az „umanista” kifejezést is, ám ezek az új gondolkodók és gondolatok egyelőre még nem törték át a továbbra is a teológia elsőségére alapozott egyetemek falát.

Nem így a magánakadémiákét. Vittorino da Feltre 1423-ban alapított mantovai iskolája, Janus Pannonius mesterének, Guarino da Veronának a ferrarai iskolája és a firenzei Medici család birtokán nevelőként dolgozó Angelo Polizianónak a körében termékeny talajra hullottak az új gondolatok. Ekkoriban már természetes volt az is, hogy a humanisták (Boccaccióval, Petrarcával ellentétben) olvastak görögül, ami lehetővé tette a Bizánc törökök általi elfoglalása után a menekülők által Európába hozott görög kéziratok, köztük az antikvitás emlékeinek beemelését a köztudatba. Az érdeklődés korábban kezdődött: Guarino éveket töltött Konstantinápolyban, és görög kéziratokat hozott haza már 1408-ban, köztük Platón műveit. Aki aztán majd megrendeli Platón műveinek fordítását, az Cosimo de’ Medici lesz, aki Marsilio Ficinót kéri fel a munka elvégzésére. Ekkor már bőven benne járunk a reneszánszban, amelynek legfényesebb fejezete Lorenzo, az unoka alatt következik el, aki Ficinón kívül támogatja Pico della Mirandolát, Angelo Polizianót, Verrocchiót, Ghirlandaiót és Botticellit.

Ekkorra a rivális Franciaországtól Itália, főleg Firenze vitathatatlanul elorozta a kulturális elsőséget, ahogy Johnson írja: „Franciaország nem szült egy Dantét, s ez a tény valószínűleg döntő súllyal esett a latba
a nyelvek háborújában.”

A francia királynévá lett Medici dédunoka, Katalin, a francia királyok által az udvarba hívott itáliai mesterek és a szintén odacsalt Leonardo da Vinci aztán magukkal hozták az új szellemiséget francia földre is – de ez már egy másik történet.

Térjünk vissza Itáliába, ahol a kor nagy koponyái új világképet alkotnak épp: megjelenik a neoplatonista és a hermetikus filozófia.

Botticelli Primverája nem is érthető a hermetikus filozófia nélkül
Botticelli Primverája nem is érthető a hermetikus filozófia nélkül
Fotó: AFP/Leemage/Luisa Ricciarini

Az Academia Platonica
 
Említettük fentebb, hogy Aquinói Szent Tamás beépítette művébe az arisztotelészi filozófiát – ám teljesen a platonizmus sem volt ismeretlen a középkor évszázadai alatt. Platón sajátos értelmezése nem másnál, mint Augustinusnál jelenik meg először, ám amikor a reneszánsz tudósoknak köszönhetően előkerültek az addig ismeretlen Platón-szövegek, szembesülniük kellett vele, hogy a krisztianizált, Szent Ágoston-féle Platón nem egészen ugyanaz, mint az eredeti.

A Medici-udvarban létrejött akadémia nem véletlenül kapta az Academia Platonica nevet. Azonban – ahogy Szőnyi György Endre, a Szegedi Egyetem professor emeritusa írja a Titkos tudományok és babonák című kötetben – a neoplatonista érdeklődést egy horribilis filológiai tévedés a mágia és a titkos tudományok világa felé terelte: 1460-ban egy macedóniai szerzetes különös görög kéziratokat hozott Cosimo Medicinek. Ez volt a Corpus Hermeticum, amely annyira lázba hozta a herceget, hogy utasítást adott Ficinónak az azonnali fordításra.

Ficino úgy vélte, hogy az ősi bölcsesség egyszerre keletkezett a perzsa Zoroaszter kinyilatkoztatásaival és az egyiptomi Hermészével (akit Thottal, az írás egyiptomi istenével azonosítottak). Ezután került a görögökhöz.

A rejtélyes Corpus Hermeticum

Ahogy a Szenzár könyvek kiadásában nemrég megjelent kötet fordítójaként is hatalmas munkát végző Hamvas Endre Ádám utószavában írja: a humanisták idejében azt képzelték, hogy Corpus Hermeticum néven ismertté lett hellenisztikus szöveggyűjtemény eredeti egyiptomi bölcsességet közvetít, amely egyben az eredendő keresztény igazságot is jelenti. Egészen a 16-17. századig élt ez az elképzelés, amikor is a protestáns Isaac Casaubon filológus érvekkel bizonyította, hogy a szövegek eredetileg is görög nyelven íródtak, és nem lehet közük az ősi Egyiptomhoz. Mások, köztük Hamvas Béla ezt máig vitatják – utóbbi azt írja, valóban primordiális tudás tükröződik bennük, akármilyen nyelven is írták le azokat.

Maga a fordító kijelenti: a két álláspont közt lehet a helyes megoldás. Ha feltesszük, hogy a szövegek a hellenizált Egyiptomban íródtak görög nyelven, attól még tartalmazhatnak ősi egyiptomi elemeket, ráadásul zsidó és perzsa elgondolások is kimutathatók bennük. A gond csak az, hogy nemcsak azt nem tudjuk pontosan, hogy eredetileg egyiptomi vagy eredetileg is görög szövegekről van szó, de azt sem, hogy pontosan mikor íródtak. (A két probléma nyilván összefügg.) A csak a 20. században megtalált, a Corpushoz tartozó bécsi töredékek bizonyosan a 2. századból származnak, ám Hermész Triszmegisztosz alakja csak a 3. századtól bukkan fel rendszeresen a szellemtörténetben, akkor, amikor a korai egyházatyák, mint például Tertullianus vagy Alexandriai Kelemen elkezdik idézni.

Hamvas Endre Ádám abból, hogy észak-afrikai keresztény szerzők ejtenek szót róla, arra következtet, hogy a hermetika forrásvidéke is itt van, Észak-Afrikában.

De ki is az a Hermész Triszmegisztosz, azaz a Háromszorosan Nagy Hermész? Ha erre egyértelmű választ adhatnánk, az tudományos szenzáció lenne – ám nem tudjuk.

Egyes elképzelések szerint az első Hermész az özönvíz előtt élt Énokhkal azonos, a második Noéval, a harmadik pedig a Corpus Hermeticum szerzőjével, utóbbi egy személyben volt király, pap és próféta, ezért háromszorosan nagy, ráadásul az első Hermész, Énokh utóda. (Énok vagy Énókh az első próféta, több apokrif szereplője.)

Azonosítják ugyanakkor Hermész Triszmegisztoszt az egyiptomi Thottal és a görög Hermésszel is.

A vallási szinkretizmus időszakáról beszélünk: ha két különböző kultúra két istene hasonló esszenciával bír, a képzetekben rendre összemosódnak. (Krisztus története néhol kísértetiesen hasonlít Mithraszéra, máskor az Orpheusz–Krisztus-párhuzam, megint máskor a Dionüszosz–Krisztus-párhuzam jelenik meg, de érdemes szót ejteni az olyan, még az 5. században is megjelenő ábrázolásokról is, amelyeken, például Ravennában, Krisztus keresztelésének mo­zaik­ján ott van a Jordán folyó istene is.)

Így lesz a hellenizmusban az istenek hírnökeként és írnokaként tevékenykedő görög Hermészből és a hasonló feladatokat ellátó egyiptomi Thotból egy isten, és így lesz Hermész Thot könyveinek őrzője, majd szerzője – később azonban istenből mágussá devalválódik.

Maga a szöveggyűjtemény igen vegyes képet mutat: filozófiai párbeszédek, mágikus, asztrológiai, alkímiai szövegek kaptak benne helyet, amelyekből egyes olvasatokban komplex világkép bontakozik ki, más olvasatban azonban csak egy, a hellenizmusra jellemző hibrid vallási-mágikus szöveggyűjteményként értelmezhető.

Összességében a hermetikus szövegek célja, hogy felmutassa az istenivel való egyesülés lehetőségét és módját, ehhez azonban el kell idegenedni az anyagi világtól – írja Hamvas Endre Ádám –, és felül kell emelkedni a bolygók hatalmán, a földi sorsot meghatározó égitestek uralmán (ehhez szükségesek az asztrológiai ismeretek).

Ha valaki ráébred a benne élő isteni elemre, esszenciára, a lényegi emberre, végrehajthatja a belső átalakulást.
A fordító feltételezi, hogy a szövegdarabok a különféle szinteken beavatott hallgatóknak szólnak, ezért ilyen sokfélék (és néha ellentmondásosak).

A Nag Hammadi-i szál

A tudomány nagy kérdése, hogy voltak-e olyan hermetikus közösségek egykor, amelyek a reneszánszban újra felfedezett szövegeket szent könyvként használták. Noha erre nincs bizonyíték, a Nag Hammadi-i gnosztikus iratok között előkerültek hermetikus szövegek is, ami arra utal, hogy itt ismerhették azokat.

(A Nag Hammadi-i szövegekként ismert tizenhárom papiruszkódex és néhány töredék, apokrif evangéliumok, apokalipszisek, levelek, filozófiai értekezések körülbelül 1130 oldalnyi szöveg. A lelet 1945-ben került elő a dél-egyiptomi Nag Hammadi-i közelében. Az iratok nagy része a 4. századból származik, és a gnoszticizmushoz, a kereszténység egyik irányzatához köthető.)

Arról, hogy miért épp a humanizmus, azaz Ficino és társai korában vált ennyire fontossá az ősi tudás újbóli felelevenítése, Hamvas Endre Ádám azt írja: a reformá­ciót megelőző időszakban járunk, amikor már sürgető volt az egyház megújulása.
A kereszténység akkorra a dogmatikai és egyéb viták miatt megosztottá vált, így érvényes megoldásnak kínálkozott az „ősi tudás” alapján való megújulás. A tudósoknak mindehhez, ahogy említettük, kapóra jött, hogy Bizánc 1453-as törökök általi elfoglalása után görög tudósok és kéziratok sokasága áramlott Európába, ezért olyan szövegek is ismertté váltak, amelyek addig nem voltak olvashatók, így Platón Timaiosza vagy a 3. században élt Plótinosz, akinek állításai alapján Ficino úgy vélte, az egyiptomi hieroglifákat kell elolvasni ahhoz, hogy az ősi tudáshoz hozzáférjünk – ugyanahhoz, amely a Corpus Hermeticumban rejtve van.

Ebben a felfogásban a bölcsek és próféták az isteni kinyilatkoztatás közös őrei és továbbadói, és mindannyian hozzájárulnak a történelem céljához, a megváltás művéhez, ezért nem számít, hogy pogány szerzők.

Philosophia Perennis

A Ficino által latinra lefordított szöveg nagy sikert aratott a korabeli Európában. Ahogy a reneszánsz filozófus bevezetőjében írja, a szerző (Hermész) fordult először a tudás felé Isten bölcsességéről, a daimónok rendjéről és a lélek átváltozásairól, és előre látta az ősi vallás elpusztulását és Krisztus eljövetelét. Ficino felvázolja azt a hagyományvonalat is, amely Hermésztől Orpheuszon és Püthagoraszon át Platónig ér – ami azt illeti, Cosimo Medicit épp egy Platónról szóló előadás késztette az akadémia megalapítására és vezette arra, hogy jóval később megkérje Ficinót, fordítsa le a Corpus Hermeticum szövegeit, majd, ha azzal végzett, Platónt is.

(Máshol Ficino a több évszázados hagyományvonal kútfőjének nem Hermészt, hanem Zoroasztert teszi meg, akit másodikként követ Hermész.)

Ficino és köre mindenesetre az ősi kinyilatkoztatást, az örök (isteni) filozófiát, a philosophia perennist szerették volna helyreállítani és feltárni kifejezetten a keresztény világképbe ágyazva – ennek köszönhető hát az állítólagos egyiptomi szöveggyűjtemény korabeli sikere és a benne rejlő szimbólumok, tartalmak megjelenése a Medici-udvarhoz közel álló művészek, így például Botticelli festményein, akinek Mars és Vénusza vagy Primaverája aligha érthető maradéktalanul a Corpus Hermeticum nélkül.

A magyar fordításban csaknem hatszáz oldalas szöveggyűjtemény Istenről, az ember teremtéséről, a földi és az égi szférákról, a lélek halhatatlanságáról „szól”. Leg­ismertebb dialógusa a Poimandrész, amelyben Poimandrész az „abszolút hatalom értelmének” mondja magát, s komplett dua­lista kozmogóniát ad elő, amelyben az isteni fényt és az anyagi világ sötétségét állítja szembe. E szerint az elképzelés szerint az egyszerre férfi és nő isten szavával teremtett egy másik Értelmet, aki hét kormányzót hozott létre (vö. hét bolygó), az ő uralmukat hívják végzetnek.

A világ teremtésének csúcspontja az ember, akit az Értelem magához hasonlóként hozott létre, és aki „atyjának képmását viselte”. A beszélő részletesen elmondja a dia­lógusban, hogy az Értelem által teremtett ember miként kerül a végzet hatalmába, ám, teszi hozzá, lehetősége van a felemelkedésre. A dialógus a beavatott himnuszával ér véget. A tizenhat, eredetileg görög nyelvű szöveg közt további beavatások, a zsidó és a gnosztikus szövegekkel rokon szellemiségű írások, a bolygókról és azok (szimbolikus) hatalmáról szóló szövegek is akadnak.

Az immár magyarul is hozzáférhető szöveggyűjtemény mindenesetre kulcs a reneszánsz – és tágabb értelemben véve az európai – kultúrtörténet mélyebb megértéséhez.

Kosztolányi Dezső:

Az ezredesné sebe

A háborúban, amikor az emberek úgy elhányták tagjaikat, mint a rendetlenül vetkőzők a kabátjukat, cipőjüket – egy fejet itt, egy felsőkart, egy combot amott –, az ezredesné is megsebesült.

Ez a tűzvonal mögött történt.

A katonák a hegyi patakból néhány pisztrángot fogtak, s az ezredesnek adták.

Délelőtt az ezredesné tisztogatta a halat, a konyhakés véletlenül beleszaladt gyűrűsujjába, mély sebet szántott a húsába.
Az ebédnél az ezredorvos látta, hogy az ezredesné liliomkezét csúf rongykötés ékteleníti el, s már átszivárog rajta a megfeketedett vér.

Azonnal kezébe fogta a könnyű, szinte súlytalan kezet. Kibontotta a kötést. Nézegette a sebet.

Így szólt:

– Ezt kezelni kell. Rendesen be kell kötni. Ebéd után majd jöjjön át hozzám.

A rögtönzött hadikórház, mely egy parasztkunyhó földes, gerendás szobájában székelt, teljes segédlettel várta az előkelő sebesültet. Ápolók, orvosok sorakoztak föl vigyázzban.

Az ő sorfalaik között vonult be az ezredesné. Magas, fiatal asszony volt, szénfekete hajjal, sötétkék szemekkel.

Az ezredorvos még egyszer megvizsgálta a sebet. Mindenekelőtt lehúzta az ezredesné ujjáról a jegygyűrűt, mert ez vérkeringési zavart okozhat, s így a seb gyógyulását késleltetheti. El is tiltotta egy időre a jegygyűrű viselésétől. Az ezredesné a jegygyűrűt kistáskájába csúsztatta.

Aztán az ezredorvos annak rendje és módja szerint a seb kezeléséhez látott. Megfürdette éterben az ujjat, mint valami csecsemőt, majd pólyát készített gézből, vattából, gyöngéden bekötözte, rózsaszín tapasz-szalagokkal ragasztva le a pólyát.

– Holnap majd megint jöjjön át – mondta az ezredesnének.

Az szorgalmasan járt a kezelésre, minden áldott nap délben.

Egy ütközet után súlyos sebesülteket hoztak a tűzvonalból. Az ezredorvos reggeltől estig operált. Este a főorvos jelentkezett:

– Ha megengedné, méltóságos asszonyom, ma én kezelném.

Máskor, egy reggel, az alorvos – sötét bőrű, kun fiú – katonásan összeverte előtte bokáit.

– Alázatos tisztelettel jelentkezem a kezelésre, mert tízkor előremegyünk.

Később már naponta háromszor kötötték át sebét: reggel az alorvos, délben az ezredorvos, este a főorvos. Negyedikül egy orvosnövendék is fölajánlotta szolgálatát, egy félénk, szőke fiú, alig huszonhárom éves.

Ez rendszerint vacsora után, éjjel tízkor helyezte rá a kötést.

Mindegyik ragaszkodott a maga szerzett jogához, s az ezredesné sokkal nyájasabb volt, semhogy megsértse őket, s visszautasítsa figyelmüket.

Hetek múltak el, három hét, négy hét. Azok a katonák, akik egy hónappal ezelőtt mell-lövést kaptak, föllábadtak, ismét jelentkeztek az ezrednél, sokan elestek közülük, de az ezredesné még mindig kötést hordott a gyűrűsujján, kifogástalan, patyolatfehér orvosi kötést.

Az ura deresedő, sovány férfi volt, ötven év felé járó, hallgatag és szórakozott. Egyszer a felesége ujjára tekintett.

– Mi az – mondta –, a te ujjad még mindig nem gyógyult meg?

– Rossz helyen van a seb – magyarázta az ezredesné –, a hajlító izomnál, a felső ujjperc savós hüvelyénél. Az ilyen sebek lassabban hegednek.

– De már több, mint egy hónapja – tűnődött az ezredes, s az ezredorvosra tekintett.

– Te, nincs itt valami fertőzés?

Nem kellene tetanuszoltást adni?

Az ezredorvos föltárta az ujjat, hogy a férj is lássa: a seb tiszta volt, rózsás és friss, de a sarjadzás folyamata még meg sem indult.

Mégis nyugtalanította a dolog az ezredest. Amikor a tűzvonalon csönd volt, áthajtatott egy közeli városkába, egy rendes hadikórházba, egy kőkórházba. Ott megmutatta felesége sebét a főtörzsorvosnak.

A főtörzsorvos, aki a békében sebészeti klinikát vezetett, öreg ember volt, túl a hatvanon. Száraz kezében oly tárgyilagos közönnyel tartotta az ezredesné ujját, akár egy közvitéz ujját.

– Hát igen – mondta –, semmi baj. Meg fog gyógyulni. Kötözték?

– Hogyne – válaszolta az asszony mohón –, mindennap többször is.

– Hányszor?

– Háromszor. Néha négyszer is – dadogott az asszony.

– Úgy – szólt a főtörzsorvos. – Dobja le a kötést, és hagyja szabadon. Legjobb nem törődni vele. Legjobb nem nyúlni
hozzá. Engedje meggyógyulni ezt a szegény sebet. Mert tessék megjegyezni, méltóságos asszonyom, hogy az emberi szervezet csodálatosan szívós, ellenálló, kibír az mindent, srapnellszilánkot, fertőzést, dumdum-golyót is, de ennyi kezelést, ennyi – hogy is mondjam csak? – figyelmet már nem bír el.

Mosolygott a főtörzsorvos, s a férjre pillantott. Az lesütötte szemét.

Hazafelé hajtattak a szeptemberi alkonyatban.

Egy vén póttartalékos ült a bakon. Ők hátul, egymás mellett, tisztiköpennyel takaródzva.

Egy szót se szóltak.

Az ezredes a félúton, amikor már egészen besötétedett, ezt mondta:

– Legjobb nem törődni vele, fiam. Legjobb nem nyúlni hozzá.

– Igen – felelte az asszony egy kis szünet után, és valahová nézett.

Az őszi csillagokra nézett, melyek messze-messze, elérhetetlen magasságban ragyogtak feje fölött.

Este a vacsoránál már nem volt ott ujján a kötés. Mindnyájan észrevették ezt, az ezredorvos, a főorvos, az alorvos, az orvosnövendék is. De nem beszéltek erről. Az ezredes és ezredesné is hallgatott. Vacsora után az orvosnövendék mandolinozott.

Harmadnap a seb begyógyult. Negyednap aztán feltűnt az ezredesné ujján – szomorú aranyfénnyel – a karikagyűrű.

1930