„Az extrém sportok és az extrém szex mellett az építészetnek is extrémnek kell lennie, arra figyelnek oda...”
Legalább annyira szeret kapcsolatba kerülni az épületeket megrendelő emberekkel, közösségekkel, mint amennyire élvezi a tervezést, mondja Salamin Ferenc, a magyar organikus építészet kiemelkedő képviselője. Az alkotóval, aki nemrég került a Magyar Művészeti Akadémia Építőművészeti Tagozatának élére, arról is beszélgettünk, mennyire ismertek ma Magyarországon az organikus építészet célkitűzései, meg arról is, miért fontos, hogy soha ne szakadjunk el a hagyományainktól.
Salamin Ferenc: Egy fiatal tervezőnek az a fontos, hogy sok inspiráció érje, a saját szakmájából is és a művészetek más területeiről is
– Építészi munkája mellett nagyon sok feladatot vállal szakmai szervezetekben is. Nincs néha úgy vele, mint ahogy a kórházigazgató orvosok szoktak lenni, hogy szívesen visszamenne inkább a műtőbe egy kicsit?
– Nekem nem kell visszamennem, mert egész nap „műtök”. A fő tevékenységem az építészeti tervezés, amiben magát az épülettervezést is szeretem, meg azt is, hogy a munka során nagyszerű emberekkel találkozhatok. A megbízókra és az építőmesterekre, kivitelezőkre gondolok. Jó esetben a közös munkából barátság is kialakul. Ezért érdemes csinálni, az épületek mögött rejlő emberekért és történetekért.
– Ezek megmaradó barátságok?
– Sokszor igen. Nem találkozunk feltétlenül gyakran, talán csak tíz-húsz év múlva lesz újra közös feladatunk, de a barátság megvan. És akadnak olyanok is, akikkel egymás után több projektet bonyolítunk, ők lehetnek megbízók vagy akár az építők, a kőművesek, ácsok, bádogosok, művezetők is. Az emberek könnyen megértik, megszeretik azt az építészetet, amit csinálunk, a „nadrágos embernek” sokszor nehezebb „eladni” azt az építészeti kultúrát, amelyet mi képviselünk. Ezért dolgozom főépítész tanácsadóként településeken vagy tervtanácsokban, mert ez jó terep az építészek és építtetők meggyőzésére, hogy ne gagyit csináljanak, ne külföldi mintákat másoljanak, hanem például Tokaj-Hegyalja saját építészeti karakterében dolgozzanak.
– Az organikus építészet megtalálta a helyét a magyar társadalomban?
– A társadalomban igen, másutt pedig jókedvvel harcolunk. Márai írta csaknem száz éve, hogy megszűnt az a fajta újságírás, amit addig műveltek, tudniillik, hogy érdekes és értékes gondolatokat oszt meg a gondolkodó ember az olvasóval. Mától fogva, írja, egy cikkbe már vér kell, mert az az érdekes. A média mára komoly hatalmi ággá vált, és diktál, trendeket teremt. Ezeket követi mindenki, az építészet is. Az extrém sportok és az extrém szex mellett az építészetnek is extrémnek kell lennie, arra figyelnek oda, és nem arra, hogy az emberi természetnek valójában mire van szüksége. A Magyar Művészeti Akadémia, amely Makovecz Imre kezdeményezésére jött létre, azért is fontos, mert annak egyik alapgondolata, hogy a saját értékeinket kell felfedeznünk, illetve létrehoznunk.
A lényege a makoveczi gondolatnak, hogy a szellemi életben szabadságnak kell lennie, senki ne mondja meg, hogy ki mit gondolhat, milyen filozófiát kell vallania, másfelől fontos, hogy a szellemi életben egymás mellé kerüljenek magas szintű gondolatok. Az akadémiát is azért hozta létre, hogy nagyon különböző területen dolgozó művészek, különböző filozófiát, módszereket valló emberek találkozzanak és beszélgessenek. A lényeg, hogy a saját területén mindenki a legjobbak között van, és a tudását, a tapasztalatait, a véleményét megosztja más területek képviselőivel. Nincs könnyű dolgunk, mert nagy az ellenerő. Sokan csak a felszínen eveznek, számukra egy ilyen szellemi központ nem érthető.
– Jól értem, hogy az organikus építészet még mindig a megértésért és az elfogadásért küzd?
– Még nem eléggé ismert ez az irányzat, el kell magyarázni, például a fiatal építészeknek. Van, aki úgy jön hozzánk valamely egyetemről, hogy még nem is hallott azokról a gondolatokról, házakról, amelyeket bemutatunk. Ez összefügg azzal a médiaerővel is, amit már említettem. Van, akinek pedig ciki a hely szelleméhez kapcsolódó építészet. Az egyik tehetséges építész azt mondta, hogy ha cseréppel fedi le épületét az ciki, merthogy skanzenes. Tulajdonképpen az egész gondolkodása kifordult. A cserép, az cserép, egy építőanyag, az nem lehet ciki abban az utcában, ahol minden ház cseréppel fedett. Ha valaki elavultnak tekinti a cserepet, az olyan, mintha nem venne fel nadrágot, mert hogy idén már más a divat.
Ha egy épületet tervezünk, akkor szerintem az adott település, a környezet jellegéből kell kiindulni, mert az egy kapcsolódás az ott élt emberekhez, az általuk fenntartott kultúrához. És ha abba a cserép illik, akkor azt kell használni, ha divatban van, ha nem. Sokan fordítva ülnek a lovon, sokkal többet számít nekik, hogy megfeleljenek bizonyos divatos elvárásoknak.
– Érdekes kérdés az is, hogy hogyan definiáljuk az organikus fogalmat. Szerencsen, a Hegyalja kapuja című munkája előtt azon tűnődtem, ugyanez működne-e a Hősök terénél, az Andrássy úton?
– Oda mást kell tervezni, mert más a hely szelleme, és ezt meg is oldották a millennium idején. Az a szoborkolonnád az angyallal az akkori korban modern műnek számított. Többféle hagyományt egyesít, a saját korában ez számított ütősnek, és a mai napig felemelő hatással van a szemlélőre. Akárcsak az Országház. A neogótika egy múltbeli műfaj, de akkor a historizmus uralta az építészetet, az Országház pedig a formák kompozíciójával, a részletek kidolgozottságával, a ritmusokkal, az elhelyezésével egy rendkívüli épület, amelyet a mai napig csodálunk.
– Korábban azt nyilatkozta, az organikus építészet lényege, hogy az adott hely építészeti szellemiségéből és hagyományából induljon ki, azt vigye tovább. Mindez könnyen megérthető egy faluban, de mit tehet az építész olyan településeken, mint Pest, Tatabánya vagy Dunaújváros?
– Minden településnek volt egy korábbi állapota, van egy hagyománya, az iparvárosok helyén például kisebb települések voltak korábban. De nem is csak a hagyomány a lényeg, hanem a kötődés, akár a mai karakterhez is. A hely szellemiségét kell valahogy felfedezni és megérteni. A ház nem csak anyagból áll, hanem szellemből is, és ezt a szellemi tartalmat ki lehet tágítani. Ezt lehet időben is, elmenni a múltba, és onnan venni inspirációt, de lehet abból is, aki megbíz. Ha az ember meghallgatja, milyen elképzelései vannak, arra lehet támaszkodni. Például szeretne a nappaliba egy kupolát, mert olyan térben érzi jól magát, meg szeretne egy kúriaszerű épületben élni, akkor a tervező felméri, milyen kúriák álltak a régióban korábban, és abból kiindulva hoz létre egy kupolás épületet. Az mindig nagyon fontos, hogy legyen egy gondolat a megálmodott épületben, attól lesz érdekes, egyedi. Inspiráció bármiből jöhet, akár
az élővilágból is.
– Miért nem lehet elszakadni a hagyománytól?
– El lehet szakadni, de szerintem nem érdemes, az adja meg egy új épület, az emberi kultúra folytonosságát. A borkészítéssel tudnám ezt párhuzamba állítani. Gondolja meg, a borászatok ma már a legmodernebb eszközökkel és eljárásokkal dolgoznak, végtelenül sok összetevője van annak a folyamatnak, amelynek a végén egy palack bor az asztalunkra kerül. De az alapja, a szőlő a természetből ered, a folyamat legfontosabb része ott kint, a hegyoldalon történik. A bor lényege végül is az, hogy azt a kis darab természetet, a napsütést, a talajt, a növekedés erejét, a borász tudását zárják a palackba. Na most az építészetnek ugyanilyen egyszerűnek kéne lennie: ami ott van a mélyben, az kerüljön bele a házba. Lehet egy pici modernséget mellé csapni, de ami lényeges, az akár ezeréves történet, a szellemi tartalom, a házigazdák saját élete – Makoveczcel szólva – a dráma legyen benne!
– Mikor volt legutóbb Tokaj-Hegyalján?
– Minden héten van ott dolgom.
– Egy korábbi interjúban elmondta, hogy mestere, Makovecz Imre ajánlotta önt Szerencsre még ezerkilencszáznyolcvanhétben, azóta tart a szerelem Tokaj-Hegyaljával. De miért pont ezzel a vidékkel? Olyan sokan szerelmesek az Őrségbe vagy a Káli-medencébe…
– Nőből is van néhány millió az országban, de végül mégis egyet, a szerelmét veszi feleségül az ember, nem? A Káli-medencébe is bele lehet szeretni, én is nagyon kedvelem, ahogy a Börzsönyt vagy a Dunakanyart is, de Hegyalja lett az igazi. Ott, annak idején, először egy ember bízott meg bennem, aztán egy város, aztán több település, majd a borászok, évtizedek óta folyamatosan dolgozom ott, persze ezek mellett máshonnan is kapok, kapunk felkéréseket.
„Nagyobb szükség volna a lelki ráhangolódásra, a spirituális töltekezésre, mindkét agyfélteke igénybe vételére”
– Mindenféle épületet tervezett és tervez. Van kedvenc műfaja?
– Nincs, mindegyik egy új lehetőség nagyszerű emberekkel találkozni.
– Mestere, Makovecz Imre munkásságában kiemelkedő szerepük volt a közösségi tereknek…
– Tényleg így van, fontos szerepet kaptak az ilyen épületek, de ez a dolog máshonnan indul. Nem azért, mert hogy csak azokat szerette tervezni, hanem volt egy mozgalom a nyolcvanas években, egy félig földalatti mozgalom, amely megpróbálta ellensúlyozni a szocializmusnak azt az „eredményét”, hogy szétverte a közösségeket. A faluházmozgalomról beszélünk. Ez úgy jött létre, hogy egyes településeken a helyieknek igénye volt arra, hogy létrehozzanak tereket, amelyek ismét alkalmasak közösségi események megtartására, illetve arra, hogy az emberek ismét össze tudjanak jönni, ehhez kerestek építészeket, közösségépítő szakembereket. Makovecz Imre és alkotótársai beleálltak ebbe. Tulajdonképpen bujtatottan a rendszer bomlasztásáról is szó volt. A faluházak építésében a helyi közösség is részt vett, és így azalatt a két év alatt, amíg egy ilyen elkészült, a kapcsolatok is erősödtek. Aztán az elkészült épületekben újjá tudott éledni a helyi tánckör, énekkar vagy horgászklub, hol mi.
– Az építészet mint egy forradalom eszköze…
– Nem a ház felől indult az alkotó folyamat, hanem a közösségi igény felől. Ez a fontos!
– Ebben a szellemi rendszerben, amelyről beszélgetünk, hogy kell értelmezni például a paksi tulipános házakat? Dekorált panelépületekről van szó.
– Volt egy kényszerhelyzet: a házgyári rendszert nyugatról átvették a szovjetek, pártutasításra pedig nekünk is át kellett venni a nagy testvértől. Az első generációs panelházak jól teljesítették a KGB-s elveket is, amely szerint a megszállt területeken úgy kell megszervezni az életet, hogy az ott élők minél inkább függő helyzetbe kerüljenek, és irányíthatók legyenek. A szovjetek olyan lakásokat terveztek, amelyekben nem tudott ötnél több ember összegyűlni egy helyiségben, nem volt élelmiszer tárolására alkalmas kamra, nem lehetett egy nagy asztalt körbeülni, a keskeny konyhában szinte főzni se lehetett.
A magyar építészek ebben a kényszerhelyzetben kerestek megoldást arra a hetvenes években, hogy a panelből kihozzanak valami többet, hogy élhető lakásokat hozzanak létre. A paksi házaknál nemcsak a népművészet ihlette formálás a fontos, hanem például, hogy négyemeletes és nem nagy, tízszintes szalagházakról van szó, továbbá a lakások alaprajza is más volt, mint a szovjet eredetiben. Csete György és társai ezen változtattak, a lakás közepén már nem folyosó volt, hanem a család életének teret adó konyha-étkező. Később ezért fel is oszlatták az irodájukat az elvtársak, óriási társadalmi vita kerekedett az ügyből, Nagy László és más írók próbálták megvédeni az építészeket, de akkor a párt győzött.
– Rengeteg lakótelep van Magyarországon. Ezekkel lehet még valamit kezdeni, vagy ez már egy lezárt korszak?
– Mivel nagyon sok ember él panellakásokban, ezt a kérdést nem lehet félvállról venni. Több feladat is van, a házakat és a lakásokat esztétikusabbá, használhatóbbá és spórolósabbá kellene tenni, és a környezet alakításán is dolgozni kellene. Ez is egy fontos feladat, de nem csak az építészek számára.
– Melyik életkorban, milyen formában kellene elkezdeni az építészettel foglalkozni, hogy szélesebb körben ismert legyen?
– Az egyetemeken az volna a természetes, ha mindegyik mai építészeti felfogást képviselnék oktatók, így a hallgatók valamennyivel megismerkedhetnének. Ez a háború előtt is működött az építész karon, a nagynevű építészek vezette tanszékek rendszere. Egy fiatal tervezőnek az a fontos, hogy sok inspiráció érje, a saját szakmájából is és a művészetek más területeiről is. Az iskolai képzésben pedig az volna az ideális, ha a művészeti órákon magát a művészetet gyakorolnák a diákok.
Ma erősebb az elemzés gyakorlata, ami egy intellektuális tevékenység. Nagyobb szükség volna a lelki ráhangolódásra, a spirituális töltekezésre, mindkét agyfélteke igénybe vételére. Mennyire más a zenét elemezni, mint együtt énekelni, együtt muzsikálni másokkal, mennyire más képeket értelmezni, mint ecsetet ragadni és festeni. Ha az intellektuális és az érzelmi oldal, a szellem és a lélek egyensúlyban van az emberben, akkor sokkal könnyebben érthetővé válik az építészet lényege is.
Művész Páholy rovatunk az MMA támogatásával készült.
