„...oly módon akartak jeltelen sírokban és álnevekkel eltüntetni embereket, hogy soha ne találják meg őket”
Kő András
Az ötvenes évek különböző koncepciós perei között van egy, amely a közvélemény előtt kevésbé ismert, de végkifejletében ma is megdöbbentő. Az Új Magyarország 1994. november 9-i számában Nagy J. Lambert kollégámmal foglalkoztunk az esettel, de néhány hónapja – Susa Éva antropológus, igazságügyi főtanácsos révén – újra előkerült a hetvenegy évvel ezelőtti ügy. Az 1951-es színjáték utolsó fejezete egyenesen elborzasztja a ma emberét, amelyhez hasonló talán csak Ambrose Bierce novelláiban olvasható. Hogy a valóságban ilyen eset, ilyen drámai véggel előfordulhatott, ahhoz egy diktatórikus társadalom félelmet és rettegést keltő mechanizmusa kellett.
*
Az eset röviden a következő: 1950. december 15-én a tatai Rákosi Mátyás Páncélos Tiszti Iskolán három személy kórházba került, ugyanakkor tizennégy katonát a gyengélkedőre „utaltak be”. Feltételezett okként azt jelölték meg, hogy az ebéd kiosztásakor a lekváros tészta romlott volt. A történtek kivizsgálására bizottság alakult. Két ember került fókuszba: Mészáros Jenő őrnagy, az iskola hadtápparancsnoka és Szánthó Elemér orvos őrnagy, egészségügyi szolgálatvezető, aki ugyancsak az intézmény főtiszti karához tartozott.
A bizottság megállapította, hogy „az étlap december 15-én a következő volt: reggeli: lebbencsleves, szalonna; ebéd: babgulyás sertéshússal, lekváros tészta; vacsora: kávé, sajt. A tészta 13 h-kor készen volt, akadt, aki 20 h-kor is evett belőle. Minél később ettek belőle a bajtársak, annál hamarább lettek rosszul. Ez bizonyítéka annak, hogy minden valószínűség szerint a hiba a tésztánál keresendő. A hosszú órák alatt beszennyeződött.”
Ezt követően azt olvashatjuk: „a konyha a mocsokban úszik, a főszakács nagy szakállal kimondottan koszos, a konyhán egészségügyileg még nem vizsgázott alkalmi munkaerők [katonák] pucolták a vacsorához a burgonyát. A húsfeldolgozó asztal hasadékaiban bűzlő rothadékok [vannak], ugyanígy a hústőkén is. […] Csak a helyszíni megtanítás [sic!] és minden esetben a legsúlyosabb felelősségre vonás vezethet eredményre.”
Mészáros Jenő őrnagyot és Szánthó Elemér orvos őrnagyot a fentiek okán szabotázscselekménnyel vádolták – később már úgy szerepel a periratokban, hogy a demokratikus államrend megdöntésére irányuló kísérlet miatt (!) állították bíróság elé őket.
A Gombos Elemér alezredes, iskolaparancsnok-helyettes és mások által aláírt jelentés szövegében, amelyet a „Honvédelmi Miniszter Bajtársnak”, azaz Farkas Mihálynak küldtek, ez olvasható: „1950. december 23-án sem a tatai kórházban, sem a gyengélkedőn nem ápoltunk már olyan beteget, kinek betegsége a dec. 15-i események következménye.”
De a kocka már el volt vetve.
Az első kihallgatásra 1950. december 22-én került sor az államvédelmi nyomozók előtt. Az ÁVH nagyon hamar meg is fogalmazta a vádiratot, és az ügyészség vádat emelt a Budapesti Katonai Törvényszék előtt. A vádiratban egyebek mellett az állt, hogy „a cselekményüket szándékosan követték el. A romlott étel az Egészségügyi Intézet megállapítása szerint emberélet kioltására is alkalmas volt”.
Hogyan? Ételminta nélkül?
„A terheltek személyében és cselekvőségében [sic!] rejlő társadalom-veszélyesség rendkívül magas fokú – írják. […]
– Ezt a cselekményüket akkor követték el, amikor az egyre élesedő nemzetközi helyzet kiélesedésének éppen igen magas fokát érte el.”
A december 27-én megtartott zárt főtárgyaláson a vallatási módszer [!] következtében „a vádlottak bűnösnek érzik magukat” és a meghallgatott két tanú is ellenük vall. A végkövetkeztetés pedig az: „a népi demokrácia mielőbbi megdöntése” állt szándékukban. Miközben arra nem voltak és nem is lehettek volna alkalmasak.
A politika viszont alkalmasnak találta az időt arra, hogy eltávolítsa a hadseregből a régi rend tisztjeit. Az elsőrendű vádlott, Mészáros Jenő esetében az szerepel a periratokban, hogy Ludovika Akadémiát végzett, tisztként szolgált a magyar királyi Honvédségben, mellesleg a kőszegi bencés gimnáziumban érettségizett. Gyűlöli a Szovjetuniót, a népi demokráciát,
és az amerikai imperializmus híve. A másodrendű vádlott, Szánthó Elemér is a régi hadsereg tisztikaránál szolgált 1945-öt megelőzően, sőt amerikai hadifogságból tért haza, tehát megbízhatatlan.
Az események viharos gyorsasággal követték egymást azután, hogy a bíróság mindkettőjüket halálra ítélte. A fellebbezés után a másodfokú hatóság is soron kívül járt el. A halálos ítéleteket 1951. január 8-án hajtották végre a Margit körúti fegyházban.
A tatai ételmérgezési eset nem tartozik a jelentősebb perek közé, mégis szomorú példája a diktatúra technikatörténeti jelenségének (valós tényállásból vonnak le valótlan következtetéseket), amit más néven koncepciós eljárásként ismerünk. Abban az esetben tudniillik, amikor a joggal visszaélve „alkotnak jogot”, majd többnyire még azt is elferdítik, és politikai céloknak rendelik alá, ott csak a diktatúra működési technikáiról beszélhetünk, amelyek hosszú időre képesek elködösíteni a valóságot.
Szánthó Elemér is a régi hadsereg tisztikaránál szolgált 1945-öt megelőzően, sőt amerikai hadifogságból tért haza
*
Szánthó Elemér fiával, Péterrel 1994-ben találkoztam. Oly sok évvel a történtek után is meghatottan és nehezen beszélt édesapjáról. Elmondta, hogy teljesen magukra hagyatva éltek negyven évig, és a perről nem szivárgott ki semmi. Viszont megtudták, hogy a kivégzés után a Szabad Európa Rádió közzétette a hírt. Meggyőződése volt – de ez csak később jutott a tudomására –, hogy belejátszottak az ítéletbe a sztálini orvosperek. Ezek után természetes, hogy produkálni kellett itthon is hasonló pereket.
Megkérdeztem Pétertől, milyen tárgyi emléket őriz az édesapjától. Kiderült, hogy nem sokat. De az nyilvánvaló volt, hogy a fiát különösen szerette, talán azért, mert elsőszülött volt és fiúgyerek. Gyakorlatilag mindent megkaptak az édesapjuktól, amit lehetett. Körorvosként gyakran elvitte a fiát magával a biciklijén. Abban az időben jelentek meg az ezüst ötforintosok, s ha édesapja a betegektől ilyet kapott, mindig odaadta a fiának. Péter egy tájolót is őrzött, egyébként teljes vagyonelkobzást rendeltek el, amely 1953-ig elhúzódott. Szörnyűnek minősítette, hogy a perújrafelvétel során megítéltek az édesapjának egy pár csizma és két zokni árát…
A történtek után az édesanyjuk célja az volt, hogy összetartsa a családot, és becsületes embereknek nevelje a gyerekeit. Annyira megfélemlítették őket, hogy még a családban sem mertek beszélni a kivégzett édesapáról. Amikor az egyik nagypapa hagyatéki tárgyalása volt, avval fenyegetőztek, hogy jobb, ha csendben maradnak, mert majd megmondják, ki volt az apjuk!
Megkérdeztem Pétert, tudják-e, hol van az édesapjuk sírja. A következőket válaszolta: „Sajnos nem. Ez idáig nem sikerült megtalálni, s most már a remény is kevés. Ebből eredően nem tudtuk exhumálni sem, csak egy emlékkő jelzi, hogy itt élt közöttünk. Gyertyát tudunk gyújtani, és koszorút is elhelyezhetünk az emlékkő mellett.”
„…a keresett személyek a 298-as parcella 18-as sorának 5. és 7. sírjában fekszenek, mert abban az időben, 1950. december 20-tól 1951. júliusig oda temettek!”
*
– Hogyan került Szánthó Elemér története az asztalára, illetve hogyan sikerült hetvenegy év után megtalálnia a posztumusz előléptetett orvos alezredes sírját? – kérdezem Susa Éva antropológustól, igazságügyi főtanácsostól.
– A Magyar Katonai-Katasztrófaorvosi Társaság azt kérdezte tőlem, mit tudok Szánthó Elemérről, mert egy előadás megtartására szeretnének felkérni vele kapcsolatban. Szánthó Elemér nevével idén februárig nem találkoztam.
A sírhelye ismeretlen volt előttem. A magyarázat az, hogy én nem történészként foglalkoztam a közelmúlt eseményeivel; nem pereket tanulmányoztam, hanem igazságügyi antropológusként az elmúlt negyven évben, de különösen a rendszerváltoztatás után – hozzátartozók, szövetségek, egyesületek vagy az állam felkérésére – rengeteg igazságügyi exhumálást és személyazonosítást végeztem az Új Köztemetőben, annak is a kiemelt 298-as és a 301-es parcellájában.
Az is nyilvánvaló, hogy a szóban forgó parcellák – s ez majd kapcsolatban lesz Szánthó Elemér történetével – magukban foglalják azokat a börtönhöz kötött halottakat, akiket 1945 és 1962 között különböző koncepciós perek során kivégeztek, agyonvertek vagy börtönbüntetésük ideje alatt meghaltak. Ahhoz, hogy a felkéréseket eredményesen lehessen teljesíteni, és a feltételezett sírhelynél alapos legyen a gyanú a keresett személy földi maradványainak megtalálásához, több mint harminc évvel ezelőtt kiterjedt gyűjtőmunkához fogtunk. Arra kerestük a válaszokat, hogy ki, mikor, hol és hogyan halt meg, illetve kit, mikor, hogyan temettek el 1945 és 1962 között.
– Milyen szálak vezettek el Szánthó Elemér sírjának megtaláláshoz?
– Az ő neve nem fordult elő az adatbázisunkban. De napról napra tudjuk, hogy kiket akasztottak fel, ki szerepel kivégzettként, halottként a temetői főkönyvekben. És itt kap nagy hangsúlyt az eltemetés. Tudniillik nemcsak jeltelen sírokban földelték el őket, hanem egy „csavarral” végleg el akarták tüntetni a személyüket, és „álneves” temetést alkalmaztak. Ebben a pillanatban az igazi nevük eltűnt a rendszerből. A mi adatbázisunk alapján azonban pontosan nyomon lehet követni, mi történt velük. Olyan egyszerű minden – most már egyszerűnek mondom –, mert a hosszú kutakodás és gondolkodás rávilágít: bizonyos időszakban a nevük mellett nem találunk valós adatokat, születési és peradatokat. Viszont szerepel egy név – s ez is kutatómunkánk eredménye –, amelyből arra következtethetünk: alapos a gyanú ahhoz, hogy összefüggésbe lehessen hozni a kivégzetteket az álnéven beírt személynevekkel. S akkor az is pontosan látszik, hogy az eltüntetési módszer is konspirált.
– Szánthó Elemérről és Mészáros Jenőről tudjuk, hogy 1951. január 8-án végezték ki őket.
– Így van. Az adatbázisunk segítségével – ismétlem: amit más céllal állítottunk össze, és nem a peranyagot tanulmányoztuk, hanem a börtönadatokat, a temetési, az anyakönyvi és a levéltári adatokat – világosan lehet látni, és a temetői főkönyvben is rögzítették, hogy 1951. január 8-án egy Nagy Ferenc és egy Kiss Ferenc nevű kivégzett halottat jegyeztek be, akikről senki semmit nem tud! Nagy Ferenc és Kiss Ferenc a mi adatbázisunkban „lógó” adatokkal szerepelnek: nincs például peranyaguk, hiányoznak a születési adataik, nincs mögöttük olyan tartalom, ami valós személyeket jelölne, és tovább erősödik a gyanú bennünk, hogy álnevekkel van dolgunk.
Ha megnézem az adatbázisomat, akkor pontosan látszik, hogy a keresett személyek a 298-as parcella 18-as sorának 5. és 7. sírjában fekszenek, mert abban az időben, 1950. december 20-tól 1951. júliusig oda temettek! Egyértelműnek tetszik, hogy az 5. és a 7. sírban álnéven (!) a mi embereink, Szánthó Elemér és Mészáros Jenő nyugszanak. Azt nem tudom megmondani, hogy melyik sírban találjuk egyik vagy másik földi maradványait, de ez ebben az esetben részletkérdés.
– A tizennyolcas sor ismerős önnek?
– Hogyne! A hatos sírban ugyanis egy Hrabák Ignác nevű ötvenegy éves férfit exhumáltam. Január harmadikán végezték ki. Ide csak kivégzetteket temettek.
– A szálak kezdenek egy irányban összefutni.
– És van egy tapasztalati tényező is, amely a sírok bontásából származik, hogy ezen a helyen egyenként földelték el az embereket. Ezt a leírt adatokból nemigen lehet tudni. Az óriási gyűjtőmunka azonban összehozta az adatokat, hogy minél hitelesebben tudjuk megjelölni azt a helyet, ahol a keresett személyt feltételezzük. Van egy másik forrás is, amely a feltételezésünket erősíti: 1957-ben a Mészáros család egyik gyerekének szüksége volt az édesapa adataira, éppen ezért a hatóságokhoz fordultak. Kiállítottak egy új anyakönyvi kivonatot, amelyben kérdőjellel az állt, hogy Mészáros Jenő 1951-ben valószínűleg a Margit körúton, akasztás során halt meg. A család számára ekkor derült fény arra, hogy az édesapa milyen körülmények között halt meg. De a sírja változatlanul rejtve maradt 2022 februárjáig. (A Szánthó család hasonló céllal nem fordult a hatóságokhoz.)
– Mit emelne ki a peranyagból?
– Néhány nap alatt zajlott le a per, az ételmérgezési esetből szabotázs bűncselekményt kreált az ÁVH. Szánthó Elemér
és Mészáros Jenő hibás voltak abban, hogy a konyhában nem voltak megfelelőek a higiénés körülmények, de szó sem volt szabotázsról! Három plusz tizennégy személy kapott hasmenést, a vádiratban azonban már kétszázötven növendék megmérgezése szerepelt, illetve a demokratikus államrend megdöntésére irányuló törekvés, másodfokon pedig az erre irányuló mozgalom szervezése volt a vád, továbbá a vádlottak meg akarták gyengíteni a néphadsereg ütőképességét. Nem beszélve arról, hogy a harmadik világháború kirobbantására utaló szándék is szerepelt a bűnlistán. Tipikus koncepciós perrel állunk tehát szemben, és a téma film után kiált!
– Az is egyértelmű, hogy a Margit körúti fegyházban végezték ki őket?
– Igen. Ezerkilencszázötvenegy az utolsó időszak, amikor még a Margit körúthoz köthetők a kivégzések, de ötvenkettőben már másutt volt a helyszín. A Margit körúti kivégzést egy dokumentum is hitelesíti. Előkerült egy géppel írt Jelentés, amelyből megtudhatjuk, hogy 1951. január 8-án, azaz „7 h-kor a Katonai Büntető Intézetben végrehajtották a halálos ítéletet Mészáros Jenő[n] és dr. Szánthó Eleméren. A kivégzésen részt vett a Hadtápszolgálat főnökség részéről egy 20 tagú küldöttség, melynek a vezetője dr. Felkai Dénes o. ezds volt. Az ítélet végrehajtás minden zavaró körülmény nélkül folyt le”. Aláírás nincs a dokumentumon. Amikor már az előadásomon dolgoztam, akkor hallottam idős vezérőrnagyoktól, hogy évtizedekig szájhagyományként terjedt: „A tatai laktanyából még akasztottak is.” Hogy mennyire nem felejtették el Szánthó Elemér sorsát, erre példa, hogy kilencvenkettőben a Szabolcs Utcai Kórház udvarán emlékkövet emeltek neki.
– Itt álljunk meg egy pillanatra. Aligha hiszem, hogy volt Magyarországon olyan kivégzés, amelyen húsztagú küldöttség vett részt. Már a „küldöttség”fogalom használata sem helyénvaló ebben az esetben!
– Ehhez még hozzá kell tenni, hogy az akkori honvédelmi miniszter, Farkas Mihály adta parancsba, hogy az alakulatoknál nélkülözhető orvosok kötelezően jelenjenek meg a kivégzésen! Így akarta kifejezésre juttatni, hogy a diktatúra azt tekinti áldozatának, akit akar. Mondják, négyszögben állták körül az akasztófát az ország különböző tájairól, alakulataiból felvezényelt orvosok. Jóllehet hivatásuknál fogva valamennyien találkoztak már a halállal, de nem ezzel a formájával, éppen ezért többen rosszul lettek, elájultak. Nem tudjuk, él-e még valaki közülük, akinek ez a szomorú élmény jutott. Valószínűleg beárnyékolta egész életüket. Nyilvánvalóan a megfélemlítés, az elrettentés volt a cél, hogy a látvány megdöbbenést váltson ki a jelenlévőkből.
De Farkas Mihály azt is nehezményezte, hogy a tárgyalást miért nem nyilvánosan, a tatai Páncélos Tiszti Iskolában tartották. Ezen a dokumentumon Farkas kézjegye és aláírása is olvasható. Nem ez volt az első eset, hogy a honvédelmi miniszter személyesen avatkozott bele az ítélet meghozatalába! (Vitéz Tóth Lajos hadnagy – „Drumi” – a magyar királyi Légierő egyik legeredményesebb pilótája volt. A második világháború után az új légierőben is szolgált, majd 1951-ben egy koncepciós perben halálra ítélték és kivégezték. Farkas Mihály ugyancsak saját kézjegyével, illetve aláírásával látta el azt a dokumentumot is, amelyben halált kért Tóth Lajosra!)
– Tudomása szerint élnek még leszármazottjai a Szánthó családnak? Az 1938-ban született Péter fiúkkal én 1994-ben találkoztam; a húga, Éva 1939-es.
– Ők talán még élnek… Megpróbáltam a nyomukra bukkanni, de eleddig nem sikerült. A szálak Miskolc környékére vezettek. Annyit sikerült megtudnom, hogy Éva férjhez ment, és Rékó Miklósné lett, Rékó Emese reumatológus pedig talán a lánya. Még egy megjegyzés: a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa az 1989. április 7-én kelt határozatával megállapította, hogy a büntetés kiszabása törvénysértő volt és az ítéletet hatályon kívül helyezte.
– Van lehetőség arra, hogy exhumálják mindkét kivégzettet?
– Ha kérik, van rá lehetőség.
– Hogyan summázná, hogy megtalálta a két kivégzett sírját?
– Szánthó Elemér és Mészáros Jenő példája nyomán is rájöttem azokra a csalárdságokra, amelyeket a hatalom emberei elkövettek. Hogy oly módon akartak jeltelen sírokban és álnevekkel eltüntetni embereket, hogy soha ne találják meg őket. De nem érték el a céljukat! S ez nekem is a legnagyobb erkölcsi elégtétel. Több mint száz embert sikerült megtalálnunk és azonosítanunk a 301-és és a 298-as parcellákban. Énekelni persze lehet akármit, de a múltat nem lehet eltörölni. Kristálytisztán áll előttünk az a sok aljasság, amelyet a hatalom emberei elkövettek.
