Hétvégi melléklet

2022. június 11.

0611

Csalárdságok

Vers

Szent Ágoston psalmusa az eretnekek ellen

Mind, akik Békére vágytok, nézzétek az Igazságot!
 

A bűnöknek sokasága a hivőket megzavarja.
Azért intett az Úr minket figyelmeztetni akarva,
mondván: Mint kivetett háló a Mennyeknek birodalma,
mely felé gyűl mindenünnen millió hal, vegyes fajta,
akiket szétválogatni kivontak a tengerpartra,
jót bárkába gyűjtve, rosszat visszadobva tengerzajba.
Evangélium tudója, reszkess ezt a példát hallva!
Lásd, az Egyház az a háló, tenger a világ viharja;
jó ember és gonosz ember benne a hal, vegyes fajta,
kik világ végén szétválnak s ott lesz majd a tenger partja.
Aki a tengert imádja, az a Hálót szétszakajtja:
sohse jut szentek honába, ahol vár a Gyűjtősajka.
 

Mind kik a Békére vágytok, nézzétek az Igazságot!
 

(Fordította Babits Mihály)

Konspirált eltüntetés

Színjáték a halállal

„...oly módon akartak jeltelen sírokban és álnevekkel eltüntetni embereket, hogy soha ne találják meg őket”

Kő András

Az ötvenes évek különböző koncepciós perei között van egy, amely a közvélemény előtt kevésbé ismert, de végkifejletében ma is megdöbbentő. Az Új Magyarország 1994. november 9-i számában Nagy J. Lambert kollégámmal foglalkoztunk az esettel, de néhány hónapja – Susa Éva antropológus, igazságügyi főtanácsos révén – újra előkerült a hetvenegy évvel ezelőtti ügy. Az 1951-es színjáték utolsó fejezete egyenesen elborzasztja a ma emberét, amelyhez hasonló talán csak Ambrose Bierce novelláiban olvasható. Hogy a valóságban ilyen eset, ilyen drámai véggel előfordulhatott, ahhoz egy diktatórikus társadalom félelmet és rettegést keltő mechanizmusa kellett.

*
Az eset röviden a következő: 1950. december 15-én a tatai Rákosi Mátyás Páncélos Tiszti Iskolán három személy kórházba került, ugyanakkor tizennégy katonát a gyengélkedőre „utaltak be”. Feltételezett okként azt jelölték meg, hogy az ebéd kiosztásakor a lekváros tészta romlott volt. A történtek kivizsgálására bizottság alakult. Két ember került fókuszba: Mészáros Jenő őrnagy, az iskola hadtápparancsnoka és Szánthó Elemér orvos őrnagy, egészségügyi szolgálatvezető, aki ugyancsak az intézmény főtiszti karához tartozott.

A bizottság megállapította, hogy „az étlap december 15-én a következő volt: reggeli: lebbencsleves, szalonna; ebéd: babgulyás sertéshússal, lekváros tészta; vacsora: kávé, sajt. A tészta 13 h-kor készen volt, akadt, aki 20 h-kor is evett belőle. Minél később ettek belőle a bajtársak, annál hamarább lettek rosszul. Ez bizonyítéka annak, hogy minden valószínűség szerint a hiba a tésztánál keresendő. A hosszú órák alatt beszennyeződött.”

Ezt követően azt olvashatjuk: „a konyha a mocsokban úszik, a főszakács nagy szakállal kimondottan koszos, a konyhán egészségügyileg még nem vizsgázott alkalmi munkaerők [katonák] pucolták a vacsorához a burgonyát. A húsfeldolgozó asztal hasadékaiban bűzlő rothadékok [vannak], ugyanígy a hústőkén is. […] Csak a helyszíni megtanítás [sic!] és minden esetben a legsúlyosabb felelősségre vonás vezethet eredményre.”

Mészáros Jenő őrnagyot és Szánthó Elemér orvos őrnagyot a fentiek okán szabotázscselekménnyel vádolták – később már úgy szerepel a periratokban, hogy a demokratikus államrend megdöntésére irányuló kísérlet miatt (!) állították bíróság elé őket.

A Gombos Elemér alezredes, iskolaparancsnok-helyettes és mások által aláírt jelentés szövegében, amelyet a „Honvédelmi Miniszter Bajtársnak”, azaz Farkas Mihálynak küldtek, ez olvasható: „1950. december 23-án sem a tatai kórházban, sem a gyengélkedőn nem ápoltunk már olyan beteget, kinek betegsége a dec. 15-i események következménye.”
De a kocka már el volt vetve.

Az első kihallgatásra 1950. december 22-én került sor az államvédelmi nyomozók előtt. Az ÁVH nagyon hamar meg is fogalmazta a vádiratot, és az ügyészség vádat emelt a Budapesti Katonai Törvényszék előtt. A vádiratban egyebek mellett az állt, hogy „a cselekményüket szándékosan követték el. A romlott étel az Egészségügyi Intézet megállapítása szerint emberélet kioltására is alkalmas volt”.

Hogyan? Ételminta nélkül?

„A terheltek személyében és cselekvőségében [sic!] rejlő társadalom-veszélyesség rendkívül magas fokú – írják. […]
– Ezt a cselekményüket akkor követték el, amikor az egyre élesedő nemzetközi helyzet kiélesedésének éppen igen magas fokát érte el.”

A december 27-én megtartott zárt főtárgyaláson a vallatási módszer [!] következtében „a vádlottak bűnösnek érzik magukat” és a meghallgatott két tanú is ellenük vall. A végkövetkeztetés pedig az: „a népi demokrácia mielőbbi megdöntése” állt szándékukban. Miközben arra nem voltak és nem is lehettek volna alkalmasak.

A politika viszont alkalmasnak találta az időt arra, hogy eltávolítsa a hadseregből a régi rend tiszt­jeit. Az elsőrendű vádlott, Mészáros Jenő esetében az szerepel a periratokban, hogy Ludovika Akadémiát végzett, tisztként szolgált a magyar királyi Honvédségben, mellesleg a kőszegi bencés gimnáziumban érettségizett. Gyűlöli a Szovjetuniót, a népi demokráciát,
és az amerikai imperializmus híve. A másodrendű vádlott, Szánthó Elemér is a régi hadsereg tisztikaránál szolgált 1945-öt megelő­zően, sőt amerikai hadifogságból tért haza, tehát megbízhatatlan.

Az események viharos gyorsasággal követték egymást azután, hogy a bíróság mindkettőjüket halálra ítélte. A fellebbezés után a másodfokú hatóság is soron kívül járt el. A halálos ítéleteket 1951. január 8-án hajtották végre a Margit körúti fegyházban.

A tatai ételmérgezési eset nem tartozik a jelentősebb perek közé, mégis szomorú példája a diktatúra technikatörténeti jelenségének (valós tényállásból vonnak le valótlan következtetéseket), amit más néven koncepciós eljárásként ismerünk. Abban az esetben tudniillik, amikor a joggal visszaélve „alkotnak jogot”, majd többnyire még azt is elferdítik, és politikai céloknak rendelik alá, ott csak a diktatúra működési technikáiról beszélhetünk, amelyek hosszú időre képesek elködösíteni a valóságot.

Szánthó Elemér is a régi hadsereg  tisztikaránál szolgált 1945-öt megelőzően, sőt amerikai hadifogságból tért haza
Szánthó Elemér is a régi hadsereg tisztikaránál szolgált 1945-öt megelőzően, sőt amerikai hadifogságból tért haza
Fotó: MH

*
Szánthó Elemér fiával, Péterrel 1994-ben találkoztam. Oly sok évvel a történtek után is meghatottan és nehezen beszélt édesapjáról. Elmondta, hogy teljesen magukra hagyatva éltek negyven évig, és a perről nem szivárgott ki semmi. Viszont megtudták, hogy a kivégzés után a Szabad Európa Rádió közzétette a hírt. Meggyőződése volt – de ez csak később jutott a tudomására –, hogy belejátszottak az ítéletbe a sztálini orvosperek. Ezek után természetes, hogy produkálni kellett itthon is hasonló pereket.

Megkérdeztem Pétertől, milyen tárgyi emléket őriz az édesapjától. Kiderült, hogy nem sokat. De az nyilvánvaló volt, hogy a fiát különösen szerette, talán azért, mert elsőszülött volt és fiúgyerek. Gyakorlatilag mindent megkaptak az édesapjuktól, amit lehetett. Körorvosként gyakran elvitte a fiát magával a biciklijén. Abban az időben jelentek meg az ezüst ötforintosok, s ha édesapja a betegektől ilyet kapott, mindig odaadta a fiának. Péter egy tájolót is őrzött, egyébként teljes vagyonelkobzást rendeltek el, amely 1953-ig elhúzódott. Szörnyűnek minősítette, hogy a perújrafelvétel során megítéltek az édesapjának egy pár csizma és két zokni árát…

A történtek után az édesanyjuk célja az volt, hogy összetartsa a családot, és becsületes embereknek nevelje a gyerekeit. Annyira megfélemlítették őket, hogy még a családban sem mertek beszélni a kivégzett édesapáról. Amikor az egyik nagypapa hagyatéki tárgyalása volt, avval fenyegetőztek, hogy jobb, ha csendben maradnak, mert majd megmondják, ki volt az apjuk!

Megkérdeztem Pétert, tudják-e, hol van az édesapjuk sírja. A következőket válaszolta: „Sajnos nem. Ez idáig nem sikerült megtalálni, s most már a remény is kevés. Ebből eredően nem tudtuk exhumálni sem, csak egy emlékkő jelzi, hogy itt élt közöttünk. Gyertyát tudunk gyújtani, és koszorút is elhelyezhetünk az emlékkő mellett.”

„…a keresett személyek a 298-as parcella 18-as sorának 5. és 7. sírjában fekszenek, mert abban az időben, 1950. december 20-tól 1951. júliusig oda temettek!”
„…a keresett személyek a 298-as parcella 18-as sorának 5. és 7. sírjában fekszenek, mert abban az időben, 1950. december 20-tól 1951. júliusig oda temettek!”
Fotó: MH/Katona László

*
– Hogyan került Szánthó Elemér története az asztalára, illetve hogyan sikerült hetvenegy év után megtalálnia a posztumusz előléptetett orvos alezredes sírját? – kérdezem Susa Éva antropológustól, igazságügyi főtanácsostól.

– A Magyar Katonai-Katasztrófaorvosi Társaság azt kérdezte tőlem, mit tudok Szánthó Elemérről, mert egy előadás megtartására szeretnének felkérni vele kapcsolatban. Szánthó Elemér nevével idén februárig nem találkoztam.
A sírhelye ismeretlen volt előttem. A magyarázat az, hogy én nem történészként foglalkoztam a közelmúlt eseményeivel; nem pereket tanulmányoztam, hanem igazságügyi antropológusként az elmúlt negyven évben, de különösen a rendszerváltoztatás után – hozzátartozók, szövetségek, egyesületek vagy az állam felkérésére – rengeteg igazságügyi exhumálást és személyazonosítást végeztem az Új Köztemetőben, annak is a kiemelt 298-as és a 301-es parcellájában.

Az is nyilvánvaló, hogy a szóban forgó parcellák – s ez majd kapcsolatban lesz Szánthó Elemér történetével – magukban foglalják azokat a börtönhöz kötött halottakat, akiket 1945 és 1962 között különböző koncepciós perek során kivégeztek, agyonvertek vagy börtönbüntetésük ideje alatt meghaltak. Ahhoz, hogy a felkéréseket eredményesen lehessen teljesíteni, és a feltételezett sírhelynél alapos legyen a gyanú a keresett személy földi maradványainak megtalálásához, több mint harminc évvel ezelőtt kiterjedt gyűjtőmunkához fogtunk. Arra kerestük a válaszokat, hogy ki, mikor, hol és hogyan halt meg, illetve kit, mikor, hogyan temettek el 1945 és 1962 között.

– Milyen szálak vezettek el Szánthó Elemér sírjának meg­­találáshoz?

– Az ő neve nem fordult elő az adatbázisunkban. De napról napra tudjuk, hogy kiket akasztottak fel, ki szerepel kivégzettként, halottként a temetői főkönyvekben. És itt kap nagy hangsúlyt az eltemetés. Tudniillik nemcsak jeltelen sírokban földelték el őket, hanem egy „csavarral” végleg el akarták tüntetni a személyüket, és „álneves” temetést alkalmaztak. Ebben a pillanatban az igazi nevük eltűnt a rendszerből. A mi adatbázisunk alapján azonban pontosan nyomon lehet követni, mi történt velük. Olyan egyszerű minden – most már egyszerűnek mondom –, mert a hosszú kutakodás és gondolkodás rávilágít: bizonyos időszakban a nevük mellett nem találunk valós adatokat, születési és peradatokat. Viszont szerepel egy név – s ez is kutatómunkánk eredménye –, amelyből arra következtethetünk: alapos a gyanú ahhoz, hogy összefüggésbe lehessen hozni a kivégzetteket az álnéven beírt személynevekkel. S akkor az is pontosan látszik, hogy az eltüntetési módszer is konspirált.

– Szánthó Elemérről és Mészáros Jenőről tudjuk, hogy 1951. január 8-án végezték ki őket.

– Így van. Az adatbázisunk segítségével – ismétlem: amit más céllal állítottunk össze, és nem a peranyagot tanulmányoztuk, hanem a börtönadatokat, a temetési, az anyakönyvi és a levéltári adatokat – világosan lehet látni, és a temetői főkönyvben is rögzítették, hogy 1951. január 8-án egy Nagy Ferenc és egy Kiss Ferenc nevű kivégzett halottat jegyeztek be, akikről senki semmit nem tud! Nagy Ferenc és Kiss Ferenc a mi adatbázisunkban „lógó” adatokkal szerepelnek: nincs például peranyaguk, hiá­nyoznak a születési adataik, nincs mögöttük olyan tartalom, ami valós személyeket jelölne, és tovább erősödik a gyanú bennünk, hogy álnevekkel van dolgunk.

Ha megnézem az adatbázisomat, akkor pontosan látszik, hogy a keresett személyek a 298-as parcella 18-as sorának 5. és 7. sírjában fekszenek, mert abban az időben, 1950. december 20-tól 1951. júliusig oda temettek! Egyértelműnek tetszik, hogy az 5. és a 7. sírban álnéven (!) a mi embereink, Szán­thó Elemér és Mészáros Jenő nyugszanak. Azt nem tudom megmondani, hogy melyik sírban találjuk egyik vagy másik földi maradványait, de ez ebben az esetben részletkérdés.

– A tizennyolcas sor ismerős önnek?

– Hogyne! A hatos sírban ugyanis egy Hrabák Ignác nevű ötvenegy éves férfit exhumáltam. Január harmadikán végezték ki. Ide csak kivégzetteket temettek.

– A szálak kezdenek egy irányban összefutni.

– És van egy tapasztalati tényező is, amely a sírok bontásából származik, hogy ezen a helyen egyenként földelték el az embereket. Ezt a leírt adatokból nemigen lehet tudni. Az óriási gyűjtőmunka azonban összehozta az adatokat, hogy minél hitelesebben tudjuk megjelölni azt a helyet, ahol a keresett személyt feltételezzük. Van egy másik forrás is, amely a feltételezésünket erősíti: 1957-ben a Mészáros család egyik gyerekének szüksége volt az édesapa adataira, éppen ezért a hatóságokhoz fordultak. Kiállítottak egy új anyakönyvi kivonatot, amelyben kérdőjellel az állt, hogy Mészáros Jenő 1951-ben valószínűleg a Margit körúton, akasztás során halt meg. A család számára ekkor derült fény arra, hogy az édesapa milyen körülmények között halt meg. De a sírja változatlanul rejtve maradt 2022 februárjáig. (A Szánthó család hasonló céllal nem fordult a hatóságokhoz.)

– Mit emelne ki a peranyagból?

– Néhány nap alatt zajlott le a per, az ételmérgezési esetből szabotázs bűncselekményt kreált az ÁVH. Szánthó Elemér
és Mészáros Jenő hibás voltak abban, hogy a konyhában nem voltak megfelelőek a higiénés körülmények, de szó sem volt szabotázsról! Három plusz tizennégy személy kapott hasmenést, a vádiratban azonban már kétszázötven növendék megmérgezése szerepelt, illetve a demokratikus államrend megdöntésére irányuló törekvés, másodfokon pedig az erre irányuló mozgalom szervezése volt a vád, továbbá a vádlottak meg akarták gyengíteni a néphadsereg ütőképességét. Nem beszélve arról, hogy a harmadik világháború kirobbantására utaló szándék is szerepelt a bűnlistán. Tipikus koncep­ciós perrel állunk tehát szemben, és a téma film után kiált!

– Az is egyértelmű, hogy a Margit körúti fegyházban végezték ki őket?

– Igen. Ezerkilencszázötvenegy az utolsó időszak, amikor még a Margit körúthoz köthetők a kivégzések, de ötvenkettőben már másutt volt a helyszín. A Margit körúti kivégzést egy dokumentum is hitelesíti. Előkerült egy géppel írt Jelentés, amelyből megtudhatjuk, hogy 1951. január 8-án, azaz „7 h-kor a Katonai Büntető Intézetben végrehajtották a halálos ítéletet Mészáros Jenő[n] és dr. Szánthó Eleméren. A kivégzésen részt vett a Hadtápszolgálat főnökség részéről egy 20 tagú küldöttség, melynek a vezetője dr. Felkai Dénes o. ezds volt. Az ítélet végrehajtás minden zavaró körülmény nélkül folyt le”. Aláírás nincs a dokumentumon. Amikor már az előadásomon dolgoztam, akkor hallottam idős vezérőrnagyoktól, hogy évtizedekig szájhagyományként terjedt: „A tatai laktanyából még akasztottak is.” Hogy mennyire nem felejtették el Szánthó Elemér sorsát, erre példa, hogy kilencvenkettőben a Szabolcs Utcai Kórház udvarán emlékkövet emeltek neki.

– Itt álljunk meg egy pillanatra. Aligha hiszem, hogy volt Magyarországon olyan kivégzés, amelyen húsztagú küldöttség vett részt. Már a „küldöttség”fogalom használata sem helyénvaló ebben az esetben!

– Ehhez még hozzá kell tenni, hogy az akkori honvédelmi miniszter, Farkas Mihály adta parancsba, hogy az alakulatoknál nélkülözhető orvosok kötelezően jelenjenek meg a kivégzésen! Így akarta kifejezésre juttatni, hogy a diktatúra azt tekinti áldozatának, akit akar. Mondják, négyszögben állták körül az akasztófát az ország különböző tájairól, alakulataiból felvezényelt orvosok. Jóllehet hivatásuknál fogva valamennyien találkoztak már a halállal, de nem ezzel a formájával, éppen ezért többen rosszul lettek, elájultak. Nem tudjuk, él-e még valaki közülük, akinek ez a szomorú élmény jutott. Valószínűleg beárnyékolta egész életüket. Nyilvánvalóan a megfélemlítés, az elrettentés volt a cél, hogy a látvány megdöbbenést váltson ki a jelenlévőkből.

De Farkas Mihály azt is nehezményezte, hogy a tárgyalást miért nem nyilvánosan, a tatai Páncélos Tiszti Iskolában tartották. Ezen a dokumentumon Farkas kézjegye és aláírása is olvasható. Nem ez volt az első eset, hogy a honvédelmi miniszter személyesen avatkozott bele az ítélet meghozatalába! (Vitéz Tóth Lajos hadnagy – „Drumi” – a magyar királyi Légierő egyik legeredményesebb pilótája volt. A második világháború után az új légierőben is szolgált, majd 1951-ben egy koncepciós perben halálra ítélték és kivégezték. Farkas Mihály ugyancsak saját kézjegyével, illetve aláírásával látta el azt a dokumentumot is, amelyben halált kért Tóth Lajosra!)

– Tudomása szerint élnek még leszármazottjai a Szánthó családnak? Az 1938-ban született Péter fiúkkal én 1994-ben találkoztam; a húga, Éva 1939-es.

– Ők talán még élnek… Megpróbáltam a nyomukra bukkanni, de eleddig nem sikerült. A szálak Miskolc környékére vezettek. Annyit sikerült megtudnom, hogy Éva férjhez ment, és Rékó Miklósné lett, Rékó Emese reumatológus pedig talán a lánya. Még egy megjegyzés: a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa az 1989. április 7-én kelt határozatával megállapította, hogy a büntetés kiszabása törvénysértő volt és az ítéletet hatályon kívül helyezte.

– Van lehetőség arra, hogy exhumálják mindkét kivégzettet?

– Ha kérik, van rá lehetőség.

– Hogyan summázná, hogy megtalálta a két kivégzett sírját?

– Szánthó Elemér és Mészáros Jenő példája nyomán is rájöttem azokra a csalárdságokra, amelyeket a hatalom emberei elkövettek. Hogy oly módon akartak jeltelen sírokban és álnevekkel eltüntetni embereket, hogy soha ne találják meg őket. De nem érték el a céljukat! S ez nekem is a legnagyobb erkölcsi elégtétel. Több mint száz embert sikerült megtalálnunk és azonosítanunk a 301-és és a 298-as parcellákban. Énekelni persze lehet akármit, de a múltat nem lehet eltörölni. Kristálytisztán áll előttünk az a sok aljasság, amelyet a hatalom emberei elkövettek.

Kosztolányi Dezső:

Rend

1

Anyám gyakran mondotta nekem:

– Te rendetlen. Jaj, te szelekótya. Milyen kócos vagy. Hogy lóg a harisnyád. A körmeid pedig, a körmeid. Megint gyászolnak.

Aztán mindig ez következett:

– Nézd a kis Morvay Pistit.

Amíg vizes kefével simogatta hajam, a kis Morvay Pistiről kellett hallanom, az osztálytársamról.

A kis Morvay Pistit úgy utáltam, hogy neve hallatára összeszorítottam a torkom, s az öklődés hangját utánoztam.

2

Patyolatfehér keménygallér szorította körül vérszegény nyakát.

Játék közben a kabátját levetette, hogy be ne piszkolódjék, s kezét minden fölszólítás nélkül mosta, bő szappanlében, úgy, hogy inge szárát előbb óvatosan feltűrte, a csuklója fölé. Még fürödni is szeretett. Szóval afféle undok fráter volt.
Könyveiben a leckét hajszálvékony vonalakkal jegyezte meg, melyeket később kigumizott. Tízpercben nemegyszer láttam, amint a verőfényben gyanakodva szemlélte ruháját. Valami porszemet keresett rajta.

A hüvelykével meg a nagyujjával lepöccentette. Azt hiszem, ő személyesen ismert minden porszemet.

Arca sápadt volt, mint egy rosszul sült krémes lepény.

Ha a tanár arról magyarázott, hogy a forró leves után helytelen hideg vizet inni, mert fogaink zománca megrepedezik,
ő kéredzkedett.

– Mi – szólt – sohasem iszunk leves után hideg vizet. Édes jó atyám megtiltja.

– Tudom, fiam – bólintott a tanár elismerően. – A te édes jó atyád kitűnő, művelt ember, s nagyon helyesen nevel benneteket. Tanulhattok tőle mindnyájan.

Pisti zsebre vágta a dicséretet, leült, semerre se tekintett, míg mi rábámultunk vigyori irigységgel.

Bennünket is oktatott. Kezemből idegesen kapta ki a bicskámat:


– Mit csinálsz, szerencsétlen? Rálehelsz a tollkés pengéjére. Hisz megrozsdásodik.

A bicskát „tollkés”-nek nevezte, az evést „étkezés”-nek, a gondolatot „eszmé”-nek. Ráadásul az apját „jó atyám”-nak.
Főképp ezért gyűlöltem.

3

Miután leérettségiztünk, évekig nem láttam őt, eltűnt a példakép, melyet mint utánzandó mintát egy magas, megközelíthetetlen oltárra helyeztek.

Budapesten találkoztam vele, a körúton.

Mi akkor már régen leraktuk vizsgáinkat az egyetemen, jól-rosszul, de ő még mindig tanult. Mérnöknek készült. Tekintve azonban, hogy az anyagot minden szorgalma ellenére nem vehette át azzal a lelkiismeretességgel, melyet maga elé tűzött, inkább búcsút mondott pályájának, és beült egy irodába díjnoknak.

A nők iránt nemigen érdeklődött. Ha sétáltunk, mutogattam neki a lányokat:

– Ez csak szép? – kérdeztem.

– Szépnek szép – mondta Pisti aggodalmasan ráncolva homlokát. – Van azonban egy nagy hibája.

– Micsoda?

– Nem eléggé szabályos.

Láttam, hogy szenved. A lány kócos haja nyugtalanította. Nyilván szerette volna megfésülni, hogy rendesebb legyen.
Egyszer azonban ő maga állított meg, s így szólt:

– Látod, ez már szép nő.

Egy divatáru-üzlet villanyfényben tündöklő kirakatában művészien redőzött szövetek, fátyolok hátterében állott egy próbabábu, kék szemmel, nagyon rózsaszín arccal, halvány orral, karját magasztos merevséggel előrenyújtva.

Pisti sokáig bámulta. Majd azt mondta, hogy „ez a világ legszebb nője”, és váltig sajnálta, hogy „az életben ilyen szép nő talán nincsen is”.

4

Csalatkozott.

Harmincéves korában meglelte ennek a nőnek a mását, kinek épp ily kék üvegszeme volt, ily nagyon rózsaszín arca, ily halvány orra, és feleségül vette.

Igazán egymáshoz illettek. Pisti ebben az időben a földrajzi könyvekben található „közép-európai ember”-hez hasonlított.
Háromszobás fészkükben a parkettek kockáin úgy tipegtek, mint a sakktáblán. Mindennek megvolt a maga helye. Tudták, hogy hány zsebkendőjük van, hány befőttes üvegük, hány rajzszögük, mindenről leltárat írtak, melyet akár az irodákban, kifüggesztettek a szobák falaira.

Az asszony szüntelenül Pisti ruháit vasalta, holott a hordás által csak még rendesebbek lettek. Ügyelt a bútorokra, hogy egy milliméterrel se mozduljanak el arról a helyről, amelyre férje tette. Vendégeket nem hívott. Ura tudniillik egy alkalommal idegrohamot kapott attól, hogy a vendég a szőnyegre ejtette szivarja hamuját.

Pisti üres óráiban olvasott, Jókai összes műveit tanulmányozta át, alaposan, időrend szerint, s kivonatolta, hogy el ne felejtse. A száz kötethez legalább húsz kötet jegyzetet készített.

Különben porolta kabátját, nadrágját. Naponta átlag tizenötször mosta kezét. Este tízkor feküdt. Néha fölriadt álmából. Ilyenkor a szalonba rontott, megnézni, hogy a dívány ott van-e, ahol volt, vagy a konyhába szaladt, mert eszébe jutott, hogy a porkefét a fényezőkefén felejtette. Miután szétválasztotta őket, visszament ágyába, s édesdeden elszenderedett.

Sokáig élték volna ezt a paradicsomi életet, ha boldogságukat egy jelentéktelen esemény meg nem zavarja.

Egy este az asszony a szalonból áthozta a karosszéket a hálószobába, leült, úgy várta az urát.

Pisti, kinek ez a szabálytalanság végtelenül bántotta az arányérzékét, elsápadt.

De egy szót sem szólt. Csak kivette forgópisztolyát, és mind a hat golyót belelőtte feleségébe.

5

A mentők kényszerzubbonyt húztak rá. Dühöngött. Fönn a mentőkocsiban arra kérte a mentőorvost, hogy egészen párhuzamosan üljön melléje. Miután a mentőorvos teljesítette kívánságát, elcsöndesedett.

Ilyen rendes ember volt szegény Pisti.