„Ha valaki rosszabbul csinál valamit, mint én, hát, az nagy kár. Viszont ha jobban csinálja, attól egyszerűen el vagyok ragadtatva”
Varga Bence
Nem szívesen ad interjút, jobban szereti ugyanis, ha a műalkotásai beszélnek helyette. Geszler Mária Garzuly Kossuth- és Munkácsy-díjas keramikusművész, az MMA rendes tagja szemmel láthatóan fényképezkedni sem igazán szeret. „Úgy érzem magam, mintha én lennék Erzsébet királyné. És ez valami borzalmas” – mondja, miközben próbáljuk megörökíteni a Pesti Vigadó földszintjén látható kiállításán, izgalmas műalkotásai környezetében. „Elég lesz most már” – jelzi is rövidesen, hogy a fotózásnak egyszer s mindenkorra vége. A művész hajnal óta talpon van, Szombathelyről utazott fel Budapestre, hogy felkészüljenek a jubileumi tárlat megnyitójára, amelytől már csak alig két óra választ el minket. És még a kérdéseimre is válaszolnia kell…
– Izgul?
– Szeretnék őszinte lenni, hogy a kiállítás megnyitószínpadára fel kell majd lépnem, nem igazán örülök. Nem szeretem. A kiállításra való felkészülés, amit igazán élveztem: az elgondolást, tervezést, pályázatírást, a poszterek szerkesztését, a művek kiválasztását. Majdnem hároméves küzdelem volt ez, a legelső koncepciótól kezdve, ami arról szólt, hogy ne önálló kiállítás legyen, hanem csoportos. Írtam is egy kisebb forgatókönyvet a kiállítás kurátorának, Strohner Márton keramikusművész barátomnak. Ő természetszerűleg máshogy rendezte be a Vigadó szép kiállítóterét, de volt kiindulópont. Ha erre a részre gondolok, ez izgalmas volt és értékes. Most viszont, hogy közeleg az ünnepség, úgy érzem, inkább elbújnék egy oszlop mögé, mint egy rejtett kamera, nézném az arckifejezéseket, és figyelném, az emberek mit mondanak egymásnak.
– Miért szeretné ennyire kivonni magát?
– Most rám már egyszerűen nincs szükség. Ott vannak a tárgyak, azoké a főszerep. Nélkülem kell, hogy hasson a kiállítás.
– Ez a fajta zárkózottság máshol is megjelenik: azt mondja, a legjobban a műterem magányát szereti.
– Ha olvasta alkotóművészek életrajzait, emlékszik rá talán, hogy a műteremben mindenki magányos. Egy színész számára meglehet, létszükséglet a színpad, de, például, egy szobrászművésznek, ha mintáz, követ farag, évhosszat csak magányos nehéz alkotó munka jut. Dimitrij Sosztakovics zeneszerző ezer órákat ült egyedül az íróasztala mellett, míg komponált, rótta a partitúrasorokat. Ez az én sajátosságom is, természetszerűleg nem tudok máshogy dolgozni.
– Alkotni valóban könnyebb magányosan, de vannak szerzők, akik kifejezetten szeretik a rivaldafényt.
– Különbözőek vagyunk. A kommunikációt én is szeretem, ezért készítem a tár-gyaimat. Én a kerámiákon keresztül teremtek kapcsolatot.
– Mi alapján választotta ki a nyolc vendégművészt?
– A Kecskeméti Nemzetközi Kerámiastúdióban van módom találkozni kollégáimmal, barátaimmal, nemcsak magyar, hanem a külföldi művészekkel is. Mindenképp azt szerettem volna, hogy a meghívott vendégművészek fiatalabbak legyenek nálam, illetve vidéken élő, tehetséges alkotók legyenek. A miénk egy kis ország, itt Budapest kőrül tömörül minden, a vidéki Magyarország nincs jól képviselve. Ha az ember például egy díj odaítélésekor egy távol élő művészt szeretne javasolni, gyakran megkérdezik, ki az? Azt gondoltam, hogy ez most egy szép ünnepi alkalom, a Vigadóban bemutatni az én nagyszerű, fiatalabb kollégáimat, munkáikat.
– A kiállítás címe Meteoritok és egyéb költemények. Miért épp meteoritokhoz hasonlította őket?
– Mert a tehetséges emberek égi tünemények. A sok bűn közül egytől mentes vagyok, nem vagyok féltékeny. Ha valaki rosszabbul csinál valamit, mint én… hát, az nagy kár. Viszont ha jobban csinálja, attól egyszerűen el vagyok ragadtatva.
– A rajongás úgy tudom, egyébként sem áll távol öntől. Mindig voltak „szerelmei”, például Szergej Jeszenyin.
– Ő is, mind a mai napig, és még sokan mások, Sylvia Plath, Szabó Lőrinc, Bulgakov és Philipp Roth.
– Most van ilyen?
– Minden időszakban zenét hallgatok, műhelyben és írás közben is. Az utóbbi hetekben Johann Sebastian Bach szólószonátái és kantátái szóltak nálam. Egyik magas, helyes unokám, Ádám, Lipcsében a Tamás-templomban énekelt évtizedhosszat, ami azt jelenti, hogy családunk minden ünnepi koncerten jelen volt, de a másik unokám, Emil remek dzsesszmuzsikus, vele Aretha Franklinért rajongok.
– A zene az egész család életében meghatározó. Csellistaként kezdte, de egy törött üvegpohár mosogatás közben megpecsételte a karrierjét. Édesapja is hasonlóan járt.
– A magas emberek átka – apánk ügyetlenül esett, szegény, síelés közben, és eltörte a hüvelykujját. Való igaz, a zene végigkísérte a családom életét. Gyermekkorunkban – négyen vagyunk testvérek – a nagyszülőkkel is együtt laktunk szűkösen, állandóan zene szólt, édesapám gyakorolt, tanított. A szoba sarkában állt egy cselló, amely néha magától is megszólalt. Ha ablakot nyitottunk, és befújt akár csak a legkisebb szellő is, a húrjai pattantak.
– A magától megszólaló cselló erős alapélmény lehet. Ennek köszönhető, hogy – mint mondja – bármit is lát, azonnal hangokat is hall mellé?
– Ez így van, annyival egészíteném ki, hogy ha csak gondolok valamire – akár egy elvont fogalomra –, akkor is megvan ez a gyors asszociáció. Szerintem ez inkább örökletes. Egyszerűen csak így születik az ember, olyan ez, mint hogy valakinek barna a szeme. Hát akkor mit csináljunk?
– Egyházi iskolába járt, mit jelentett ez akkoriban?
– A családom nagyon vallásos volt, az anyai rész Kárpátaljáról származott, édesanyám öccse, Timkó Imre görögkatolikus püspök volt Nyíregyházán. Mi gyerekkorunkban ezekkel a rituális élményekkel nőttünk fel. A családom úgy gondolta, mivel én vagyok a legidősebb a négy lány közül, egyházi iskolába iratnak, így kerültem a Knézich utcai gimnáziumba. Ez az ötvenes évek második, nehéz időszakában történt, és azt hiszem, akkoriban ez nemcsak világnézeti meggyőződéstől függött, egyfajta ellenzéki magatartás is volt. Mert aki abban az időben vállalta, hogy templomba jár, vagy a gyerekeit egyházi iskolában taníttatja, az rossz pont volt.
– Ebből az édesapjának is hátránya származott.
– Ó, ez hosszú történet lenne, újabb beszélgetés keretében. Akkoriban fel sem fogtam, hogy kitelepítettek gyerekeivel jártam egy osztályba, mindenki hallgatott. Osztálytársaim egy része bentlakásos volt, így tudtak továbbtanulni.
Ez egy jó gimnázium volt, piarista tanárainkkal, és a Szegény Iskolanővérek rend apácáival.
Geszler Mária Garzuly: Dráma nélkül nincs művészet. Ha valami csak gyönyörködtet, annak nincs igazságtartalma, mélysége
– Egy interjúban azt mondta, azért választotta végül a kerámiát, mert az volt a legkisebb kockázat.
– Teljesen bizonytalan voltam tizennyolc évesen, sőt, máig is az vagyok. Már akkoriban is szerettem írni, szerettem a művészettörténetet, a történelmet, a földrajzot. Tulajdonképpen mindent a fizikán és a matematikán kívül, ezeket a tantárgyakat nem értettem meg. Egyházi iskolából azonban nem lehetett továbbtanulni az ELTE-n. Az volt az álláspont, hogy aki egyházi iskolába járt, az ideológiailag nem megfelelő alapon áll, így nem lehet pedagógus, nem képezheti a következő generációt. Érdekes módon a művészeti iskolákra nem gondolták, hogy a vallásos neveltetés fertőző lehet, így azok nyitva álltak. A kerámiáról nem túl sokat tudtam akkoriban, még akkor is bizonytalan voltam, amikor már az Iparművészetire jártam. Nem tudtam, mi lesz. Csak tanultam, és nagyon élveztem, hogy tanulhatok, filozófiát, művészettörténetet.
– Az egyetemen Csekovszky Árpád volt a mestere. Milyen ember volt?
– Árpád, vagy ahogy mi hívtuk, Csekó, szófukar, magába forduló ember volt, én egy mellőzött, nagy művésznek éreztem. A tanítványaival meglehetősen tartózkodó volt, velem pedig nagyon nem volt megelégedve. Egyszer aztán, sokkal később, miután már végeztem, egy budapesti kiállításon összetalálkoztam vele, ahol azt mondta: „Na, látja Mária, maga mégiscsak tud.” Az nagy dicséret volt.
– Az egyetem után vidékre került, ami szintén meghatározó élménnyé vált. Igaz az, hogy ekkor látott életében először élő tehenet?
– Hódmezővásárhelyen történt, oda mentem le nyári gyakorlatra huszonegy évesen a Majolika gyárba. Valójában el voltam bűvölve a színektől, a földektől, a por meleg illatától, azoktól a kis utcácskáktól, az ott élő emberektől, a helyi múzeum gyönyörű magyar néprajzi gyűjteményétől. A város körül körgyepű van, ott kerékpároztam esténként, és láttam, ahogy a leszálló alkonyatban jönnek haza a mezőről az állatok. Egyfolytában azon csodálkoztam, hogy mindegyik tehén kolomppal a nyakában, tudta, hova kell befordulnia. Nem értettem, hogy találnak haza. Mi többgenerációs értelmiségi család vagyunk Budapest tizenegyedik kerületéből, és nem volt vidéki rokonságunk. Nálunk Balzac-összes volt a polcokon, meg a Révai Nagylexikon, azt olvastuk esténként mi, gyerekek, mert nem volt elég mesekönyv. Hát hogyan láthattam volna élő tehenet egy budapesti bérházban az ötvenes években?
– Én vidéken születtem, tizennyolc éves koromig én sem láttam villamost.
– Na, látja. A tehén tulajdonképpen a jelképe annak az egész kultúrának, amihez nekem addig nem volt az ég világon semmi közöm.
– Hogy került végül Szombathelyre?
– Miután lediplomáztam, majd egy évig várakoznom kellett, Hódmezővásárhelyen a Majolika gyárban dolgoztam, reméltem, hátha egy kollégám hamarosan feláll, elhagyja a tervezői állását, de nem így lett. Már restelltem, hogy az apámtól kell villamosjegyre pénzt kérnem. Végül egy nagyon jó mesterem, Laborcz Ferenc szobrászművész lányával találkoztam össze, aki Magyarszombatfán dolgozott a helyi gyárban, és elmondta, hogy épp felmondani készül. Másnap írtam is, hogy érdekelne a munka. Huszonnégy éves voltam, amikor oda kerültem, azóta Szombathelyen élek.
– Azt mondja, Kecskemétnek köszönhetően lett önből igazi keramikus.
– Így van, és örök hála ezért Probstner János keramikusművész barátomnak, az ő gyönyörű elképzelése volt, hogy létrehozzon egy népi iparművészeti közösséget ott, ami végül annyit fejlődött, hogy előbb kerámiastúdióvá, majd nemzetközi kerámiastúdióvá vált. Ott vehettem először kezembe kortárs folyóiratokat és könyveket, ott tanulhattunk egymástól, képezhettük magunkat.
– Mikor vette észre először, kezd kialakulni a saját stílusa?
– Az igazság, hogy azt én nem látom magamon. Akkor sem, ma sem. A kívülálló bizonyára felismeri a stílusjegyeket, de, őszintén, már csak attól, hogy erről kell beszélnem, zavarban vagyok.
– Beszéljünk akkor néhány jellegzetes témájáról. Például a gyárakról. Mi ragadta meg ennyire az ipari épületekben?
– Ez ugyanolyan élmény volt, mint az első élő tehenet meglátni, végigmenni egy búzaföldön vagy amikor Hódmezővásárhelyen szabad volt kézbe venni a múzeumban a népi fazekakat, köcsögöket. Csak azt tudom mondani: a Gellért tér és a Móricz Zsigmond körtér között, a Bartók Béla út meg a Gellért-hegy, esetleg a Zeneakadémia környékén – amerre sétáltunk családommal – hol láthattam volna gyárat?
Szombathely és Budapest között a hajnali gyorsvonattal utazva viszont igen – ma még mindig épp olyan lassan ér fel, mint ötven évvel ezelőtt –, ott pillantottam meg Várpalotánál a Heller-féle hűtőtornyokat, aztán a péti Nitrogénműveket, ahol valószínűleg fegyvert gyártottak akkoriban. Ott álltak azok a borzalmas, hatalmas gyárépületek, és telefestették az égboltot sárgás vörös gőzfelhőkkel. Csupa ezüst csőrengeteg, amely úgy tekereg, mint az ember belső szervei, fütyül, füstöl, kis kék gázlángok csaptak, jöttek ki belőlük. Volt nálam egy kis Voigtländer fényképezőgép, és az-zal fekete-fehérben elkezdtem fotózni. Ez volt az első hullám, az első találkozás az ipari tájjal.
– Ezek szerint volt egy második is?
– Az a rendszerváltozáskor történt. Akkoriban porcelánanyagért a kőbányai porcelángyárba jártam. Azt végignézni, hogyan dőlt össze ott lényegében minden, hogyan ment tönkre sok ezer ember keze munkája, rettenetes drámának éltem meg. Először is azért, mert a technikai csodáktól valósággal el vagyok bűvölve, mert nem értem őket. Másodszor pedig azért, mert elszomorított, hogy ezeket a gyönyörű gépeket, építményeket így veszni hagyják.
– Különös, azt hittem, főleg az első hullám alapján, hogy ezek a rideg, sötét gyárak elborzasztják. Most azonban gyönyörű építménynek nevezte őket.
– Azért azt ne feledjük el, hogy Heller László az említett hűtőtoronyért Kossuth-díjat kapott. Szerintem tényleg gyönyörű építmények, monumentális szobrok. Ez olyan, mint egy Shakespeare-dráma: borzadunk a Hamleten vagy a Lear királyon, de közben szeretjük. Dráma nélkül nincs művészet. Ha valami csak gyönyörködtet, annak nincs igazságtartalma, mélysége.
– Ezt a művészetfelfogást leginkább azokon a művein érzem, amelyek már-már a szürrealizmus határát súrolják.
– Ezt megint csak rábíznám a nézőre. Semmi ilyesmivel nem foglalkoztam soha, hogy szürrealizmus vagy bármi. Csak teszem a dolgom. Ha van egy ösztönös érzelmi élményem, megpróbálom fejben vizuálisan letisztítani, megformálni,
és onnan még mindig nagyon hosszú idő, amíg a kézen keresztül tárggyá formálom. Hiszen többnyire nem úgy sikerült az adott kerámia, ahogy eredetileg képzeltem, nem olyan egyszerű egy gondolatot tárgyiasítani. Kizárólag ez a folyamat, ez a kaland érdekel.
– Behoznék egy másik fontos témát is, ami, ha jól sejtem, a gyárakhoz kötődik: az elektromosságot.
– Az elektromosság nemcsak egy látvány, hanem hangja is van. Az első nagy elektromos centrálét a Saar-vidéken láttam, ahová tanítani jártam, és szintén az ipari táj költészetéhez tartozik. Mert arrafelé is rengeteg romba dőlt, elhagyatott gyárépület volt, leállított szénbányák, acél öntödék. Emlékszem, ültem a vonaton és elhaladtunk egy Illingen nevű hely előtt, ahol hosszú percekig az egész látóhatárt elektromos huzalok hatalmas rengetege borította. Mint később megtudtam, ez volt az Európai Unió egyik nagy elektromos reléállomása.
Megragadta a képzeletemet, apám partitúráira emlékeztetett, a sok-sok ötvonalas sorra, amiken zenét szerzett. Kapcsolatokat kezdtem keresni, hogy engedélyt szerezzek a fotózásra, rendőri kísérettel végül is bejutottam. Nem volt egyszerű, szigorúan őrzött terület volt. Ma, itthon sem lehetne olyan könnyedén megközelíteni a Paksi atomerőművet. Sőt, még a péti Nitrogénműveket sem. Amikor először leszálltam a vonatról, és közelíteni kezdtem, hogy fotókat készítsek, kiszaladtak a munkásőrök, elvették a gépemet és lefoglalták belőle a szalagot. Ez mind a mai napig így van, perceken belül jönnek a rendőrök, ha valaki ott fényképezni kezd. Én pedig minél jobban mondom, hogy keramikusművész vagyok és az ipari táj költészete című sorozatomhoz készítek fotókat, annál kevésbé hiszik el. Talán legközelebb egy bokorban kellene elbújnom.
– Sokat járt Ázsiában, a japán kultúra is gyakran megjelenik a művein. Több európai művésznél láttam azt, hogy életük egy pontján a Kelet felé fordulnak, odautaznak és próbálják megérteni az ottani gondolkodást, egyfajta kiutat keresve a zsákutcának tűnő európai fogalomrendszerből, de legtöbbször arra a szomorú felismerésre jutnak, hogy ez egyszerűen nem lehetséges. Próbálkozott ezzel ön is?
– Én nem próbáltam, nem is akartam soha áttörni semmiféle gátat. Már gyerekként bújtam a keleti tárgyú könyveket, mindig is érdekelt, de mikor Japánban vagy Tajvanon dolgoztam, képletesen széttártam a karomat, szabad utat engedve a sok-sok élménynek, és hagytam, hogy az ottani élet szabadon hasson rám. Jártam például Setóba – kerámiáiról híres hely –, ott hajnalonként, mielőtt dolgozni mentem, betértem én is egy Shrine-ba a folyó mentén, összecsaptam a kezem, meghajoltam, ahogy a helyiek, és az otthon lévőkre gondoltam. Meg arra a sok ezer kilométerre, amit elválasztott minket egymástól éppen. „Ó! Egek Ura! Hogy fogok én innen hazajutni?”
– Engedje meg, hogy szó szerint idézzem egy ezerkilencszázkilencvenkettes interjúból: „Művészi alkotómunkából megélni annál nehezebb, minél jobban, minél tisztességesebben dolgozik az ember.” Azóta Kossuth-díjat kapott többek között, vagy épp az MMA tagja lett. Ma is így érez?
– A Kossuth-díj nem arra való, hogy megéljünk belőle, az eszmei rangja nagyobb. Megélni az tud, aki termel, de ha valaki úgy dolgozik, mint én – az asszociációi, érzelmei tárgyiasításával –, abból nem lehet megélni. Még díjakból sem. De ne értsen félre, a Kossuth-díj csodálatos meglepetés volt. Most is bérlakásban lakom, aszkétikus életet élek. Nemrég Párizsban jártam, mesterkurzust tartani, és sikerült időt szakítanom a Morozov testvérek gyűjteményéből nyílt, nagyszabású kiállításra. Egészen elképesztő, hogy az ezerkilencszázas évek elején ilyen remek műgyűjtemények keletkeztek.
Akkoriban egy kortárs művész sem abból élt, hogy a szomszéd utcában élő francia kispolgár megvásárolta a festményét. A párizsi világkiállítás után olyan hírneve lett ezeknek az alkotóknak, hogy az összes újgazdag, nagykapitalista odautazott az Egyesült Államoktól kezdve Oroszországig, hogy műtárgyakba fektessék a pénzüket. A kultúrába. Később pedig nagyszerű gyűjteményeiket odaajándékozták a Tretyakov Képtárnak vagy a Modern Művészetek Múzeumának, vagyis visszaadták a köznek. Ha engem kérdez, szerintem a Morozov testvérek meg sem értették, milyen rendkívüli gyűjtemény van a kezükben, mindössze negyvenöt és ötvenkét évesek voltak, amikor meghaltak. Ilyet én a huszadik század második felében nem láttam, nemhogy a kis Magyarországon, de Európában sem. Persze, lehet, hogy valamelyik magánpalota kortárs gyűjteménnyel van tele, csak titokban tartják. Ha megtud valamit, szóljon mindenképp!
– Mik a tervei, mivel foglalkozik most?
– Ez titok. Épp ez a feszültség az, amit annyira szeretek: formálni magamban a gondolatot, még mielőtt tárgyiasítanám. Ha én most verbálisan kiterítem ide maga elé, az már nem fog működni. A nem leírt hangot még nem lehet lejátszani.