−Előd
Ó, kék és zöld és arany ragyogás,
Illatok, gyanták, szél, forró sohaj,
Ó, fölgyújtott föld, szikrás levegő,
Piros lobogó szirmok s lebegő
Szelíd, kék füstként távol fák enyhe lombja.
Ó, égő táj, ó, szikrás levegő!
Tavaszi tűz, földből pirosan föltörő
Viráglángnyelvek, lebegő,
Szelíd kék füstje távol lombnak a lenge fákon,
Izzó arany amely zuhogva dől
A napkéselte rések boldog sebén...
„Ha valaki rosszabbul csinál valamit, mint én, hát, az nagy kár. Viszont ha jobban csinálja, attól egyszerűen el vagyok ragadtatva”
Nem szívesen ad interjút, jobban szereti ugyanis, ha a műalkotásai beszélnek helyette. Geszler Mária Garzuly Kossuth- és Munkácsy-díjas keramikusművész, az MMA rendes tagja szemmel láthatóan fényképezkedni sem igazán szeret. „Úgy érzem magam, mintha én lennék Erzsébet királyné. És ez valami borzalmas” – mondja, miközben próbáljuk megörökíteni a Pesti Vigadó földszintjén látható kiállításán, izgalmas műalkotásai környezetében. „Elég lesz most már” – jelzi is rövidesen, hogy a fotózásnak egyszer s mindenkorra vége. A művész hajnal óta talpon van, Szombathelyről utazott fel Budapestre, hogy felkészüljenek a jubileumi tárlat megnyitójára, amelytől már csak alig két óra választ el minket. És még a kérdéseimre is válaszolnia kell…
– Izgul?
– Szeretnék őszinte lenni, hogy a kiállítás megnyitószínpadára fel kell majd lépnem, nem igazán örülök. Nem szeretem. A kiállításra való felkészülés, amit igazán élveztem: az elgondolást, tervezést, pályázatírást, a poszterek szerkesztését, a művek kiválasztását. Majdnem hároméves küzdelem volt ez, a legelső koncepciótól kezdve, ami arról szólt, hogy ne önálló kiállítás legyen, hanem csoportos. Írtam is egy kisebb forgatókönyvet a kiállítás kurátorának, Strohner Márton keramikusművész barátomnak. Ő természetszerűleg máshogy rendezte be a Vigadó szép kiállítóterét, de volt kiindulópont. Ha erre a részre gondolok, ez izgalmas volt és értékes. Most viszont, hogy közeleg az ünnepség, úgy érzem, inkább elbújnék egy oszlop mögé, mint egy rejtett kamera, nézném az arckifejezéseket, és figyelném, az emberek mit mondanak egymásnak.
– Miért szeretné ennyire kivonni magát?
– Most rám már egyszerűen nincs szükség. Ott vannak a tárgyak, azoké a főszerep. Nélkülem kell, hogy hasson a kiállítás.
– Ez a fajta zárkózottság máshol is megjelenik: azt mondja, a legjobban a műterem magányát szereti.
– Ha olvasta alkotóművészek életrajzait, emlékszik rá talán, hogy a műteremben mindenki magányos. Egy színész számára meglehet, létszükséglet a színpad, de, például, egy szobrászművésznek, ha mintáz, követ farag, évhosszat csak magányos nehéz alkotó munka jut. Dimitrij Sosztakovics zeneszerző ezer órákat ült egyedül az íróasztala mellett, míg komponált, rótta a partitúrasorokat. Ez az én sajátosságom is, természetszerűleg nem tudok máshogy dolgozni.
– Alkotni valóban könnyebb magányosan, de vannak szerzők, akik kifejezetten szeretik a rivaldafényt.
– Különbözőek vagyunk. A kommunikációt én is szeretem, ezért készítem a tár-gyaimat. Én a kerámiákon keresztül teremtek kapcsolatot.
– Mi alapján választotta ki a nyolc vendégművészt?
– A Kecskeméti Nemzetközi Kerámiastúdióban van módom találkozni kollégáimmal, barátaimmal, nemcsak magyar, hanem a külföldi művészekkel is. Mindenképp azt szerettem volna, hogy a meghívott vendégművészek fiatalabbak legyenek nálam, illetve vidéken élő, tehetséges alkotók legyenek. A miénk egy kis ország, itt Budapest kőrül tömörül minden, a vidéki Magyarország nincs jól képviselve. Ha az ember például egy díj odaítélésekor egy távol élő művészt szeretne javasolni, gyakran megkérdezik, ki az? Azt gondoltam, hogy ez most egy szép ünnepi alkalom, a Vigadóban bemutatni az én nagyszerű, fiatalabb kollégáimat, munkáikat.
– A kiállítás címe Meteoritok és egyéb költemények. Miért épp meteoritokhoz hasonlította őket?
– Mert a tehetséges emberek égi tünemények. A sok bűn közül egytől mentes vagyok, nem vagyok féltékeny. Ha valaki rosszabbul csinál valamit, mint én… hát, az nagy kár. Viszont ha jobban csinálja, attól egyszerűen el vagyok ragadtatva.
– A rajongás úgy tudom, egyébként sem áll távol öntől. Mindig voltak „szerelmei”, például Szergej Jeszenyin.
– Ő is, mind a mai napig, és még sokan mások, Sylvia Plath, Szabó Lőrinc, Bulgakov és Philipp Roth.
– Most van ilyen?
– Minden időszakban zenét hallgatok, műhelyben és írás közben is. Az utóbbi hetekben Johann Sebastian Bach szólószonátái és kantátái szóltak nálam. Egyik magas, helyes unokám, Ádám, Lipcsében a Tamás-templomban énekelt évtizedhosszat, ami azt jelenti, hogy családunk minden ünnepi koncerten jelen volt, de a másik unokám, Emil remek dzsesszmuzsikus, vele Aretha Franklinért rajongok.
– A zene az egész család életében meghatározó. Csellistaként kezdte, de egy törött üvegpohár mosogatás közben megpecsételte a karrierjét. Édesapja is hasonlóan járt.
– A magas emberek átka – apánk ügyetlenül esett, szegény, síelés közben, és eltörte a hüvelykujját. Való igaz, a zene végigkísérte a családom életét. Gyermekkorunkban – négyen vagyunk testvérek – a nagyszülőkkel is együtt laktunk szűkösen, állandóan zene szólt, édesapám gyakorolt, tanított. A szoba sarkában állt egy cselló, amely néha magától is megszólalt. Ha ablakot nyitottunk, és befújt akár csak a legkisebb szellő is, a húrjai pattantak.
– A magától megszólaló cselló erős alapélmény lehet. Ennek köszönhető, hogy – mint mondja – bármit is lát, azonnal hangokat is hall mellé?
– Ez így van, annyival egészíteném ki, hogy ha csak gondolok valamire – akár egy elvont fogalomra –, akkor is megvan ez a gyors asszociáció. Szerintem ez inkább örökletes. Egyszerűen csak így születik az ember, olyan ez, mint hogy valakinek barna a szeme. Hát akkor mit csináljunk?
– Egyházi iskolába járt, mit jelentett ez akkoriban?
– A családom nagyon vallásos volt, az anyai rész Kárpátaljáról származott, édesanyám öccse, Timkó Imre görögkatolikus püspök volt Nyíregyházán. Mi gyerekkorunkban ezekkel a rituális élményekkel nőttünk fel. A családom úgy gondolta, mivel én vagyok a legidősebb a négy lány közül, egyházi iskolába iratnak, így kerültem a Knézich utcai gimnáziumba. Ez az ötvenes évek második, nehéz időszakában történt, és azt hiszem, akkoriban ez nemcsak világnézeti meggyőződéstől függött, egyfajta ellenzéki magatartás is volt. Mert aki abban az időben vállalta, hogy templomba jár, vagy a gyerekeit egyházi iskolában taníttatja, az rossz pont volt.
– Ebből az édesapjának is hátránya származott.
– Ó, ez hosszú történet lenne, újabb beszélgetés keretében. Akkoriban fel sem fogtam, hogy kitelepítettek gyerekeivel jártam egy osztályba, mindenki hallgatott. Osztálytársaim egy része bentlakásos volt, így tudtak továbbtanulni.
Ez egy jó gimnázium volt, piarista tanárainkkal, és a Szegény Iskolanővérek rend apácáival.
– Egy interjúban azt mondta, azért választotta végül a kerámiát, mert az volt a legkisebb kockázat.
– Teljesen bizonytalan voltam tizennyolc évesen, sőt, máig is az vagyok. Már akkoriban is szerettem írni, szerettem a művészettörténetet, a történelmet, a földrajzot. Tulajdonképpen mindent a fizikán és a matematikán kívül, ezeket a tantárgyakat nem értettem meg. Egyházi iskolából azonban nem lehetett továbbtanulni az ELTE-n. Az volt az álláspont, hogy aki egyházi iskolába járt, az ideológiailag nem megfelelő alapon áll, így nem lehet pedagógus, nem képezheti a következő generációt. Érdekes módon a művészeti iskolákra nem gondolták, hogy a vallásos neveltetés fertőző lehet, így azok nyitva álltak. A kerámiáról nem túl sokat tudtam akkoriban, még akkor is bizonytalan voltam, amikor már az Iparművészetire jártam. Nem tudtam, mi lesz. Csak tanultam, és nagyon élveztem, hogy tanulhatok, filozófiát, művészettörténetet.
– Az egyetemen Csekovszky Árpád volt a mestere. Milyen ember volt?
– Árpád, vagy ahogy mi hívtuk, Csekó, szófukar, magába forduló ember volt, én egy mellőzött, nagy művésznek éreztem. A tanítványaival meglehetősen tartózkodó volt, velem pedig nagyon nem volt megelégedve. Egyszer aztán, sokkal később, miután már végeztem, egy budapesti kiállításon összetalálkoztam vele, ahol azt mondta: „Na, látja Mária, maga mégiscsak tud.” Az nagy dicséret volt.
– Az egyetem után vidékre került, ami szintén meghatározó élménnyé vált. Igaz az, hogy ekkor látott életében először élő tehenet?
– Hódmezővásárhelyen történt, oda mentem le nyári gyakorlatra huszonegy évesen a Majolika gyárba. Valójában el voltam bűvölve a színektől, a földektől, a por meleg illatától, azoktól a kis utcácskáktól, az ott élő emberektől, a helyi múzeum gyönyörű magyar néprajzi gyűjteményétől. A város körül körgyepű van, ott kerékpároztam esténként, és láttam, ahogy a leszálló alkonyatban jönnek haza a mezőről az állatok. Egyfolytában azon csodálkoztam, hogy mindegyik tehén kolomppal a nyakában, tudta, hova kell befordulnia. Nem értettem, hogy találnak haza. Mi többgenerációs értelmiségi család vagyunk Budapest tizenegyedik kerületéből, és nem volt vidéki rokonságunk. Nálunk Balzac-összes volt a polcokon, meg a Révai Nagylexikon, azt olvastuk esténként mi, gyerekek, mert nem volt elég mesekönyv. Hát hogyan láthattam volna élő tehenet egy budapesti bérházban az ötvenes években?
– Én vidéken születtem, tizennyolc éves koromig én sem láttam villamost.
– Na, látja. A tehén tulajdonképpen a jelképe annak az egész kultúrának, amihez nekem addig nem volt az ég világon semmi közöm.
– Hogy került végül Szombathelyre?
– Miután lediplomáztam, majd egy évig várakoznom kellett, Hódmezővásárhelyen a Majolika gyárban dolgoztam, reméltem, hátha egy kollégám hamarosan feláll, elhagyja a tervezői állását, de nem így lett. Már restelltem, hogy az apámtól kell villamosjegyre pénzt kérnem. Végül egy nagyon jó mesterem, Laborcz Ferenc szobrászművész lányával találkoztam össze, aki Magyarszombatfán dolgozott a helyi gyárban, és elmondta, hogy épp felmondani készül. Másnap írtam is, hogy érdekelne a munka. Huszonnégy éves voltam, amikor oda kerültem, azóta Szombathelyen élek.
– Azt mondja, Kecskemétnek köszönhetően lett önből igazi keramikus.
– Így van, és örök hála ezért Probstner János keramikusművész barátomnak, az ő gyönyörű elképzelése volt, hogy létrehozzon egy népi iparművészeti közösséget ott, ami végül annyit fejlődött, hogy előbb kerámiastúdióvá, majd nemzetközi kerámiastúdióvá vált. Ott vehettem először kezembe kortárs folyóiratokat és könyveket, ott tanulhattunk egymástól, képezhettük magunkat.
– Mikor vette észre először, kezd kialakulni a saját stílusa?
– Az igazság, hogy azt én nem látom magamon. Akkor sem, ma sem. A kívülálló bizonyára felismeri a stílusjegyeket, de, őszintén, már csak attól, hogy erről kell beszélnem, zavarban vagyok.
– Beszéljünk akkor néhány jellegzetes témájáról. Például a gyárakról. Mi ragadta meg ennyire az ipari épületekben?
– Ez ugyanolyan élmény volt, mint az első élő tehenet meglátni, végigmenni egy búzaföldön vagy amikor Hódmezővásárhelyen szabad volt kézbe venni a múzeumban a népi fazekakat, köcsögöket. Csak azt tudom mondani: a Gellért tér és a Móricz Zsigmond körtér között, a Bartók Béla út meg a Gellért-hegy, esetleg a Zeneakadémia környékén – amerre sétáltunk családommal – hol láthattam volna gyárat?
Szombathely és Budapest között a hajnali gyorsvonattal utazva viszont igen – ma még mindig épp olyan lassan ér fel, mint ötven évvel ezelőtt –, ott pillantottam meg Várpalotánál a Heller-féle hűtőtornyokat, aztán a péti Nitrogénműveket, ahol valószínűleg fegyvert gyártottak akkoriban. Ott álltak azok a borzalmas, hatalmas gyárépületek, és telefestették az égboltot sárgás vörös gőzfelhőkkel. Csupa ezüst csőrengeteg, amely úgy tekereg, mint az ember belső szervei, fütyül, füstöl, kis kék gázlángok csaptak, jöttek ki belőlük. Volt nálam egy kis Voigtländer fényképezőgép, és az-zal fekete-fehérben elkezdtem fotózni. Ez volt az első hullám, az első találkozás az ipari tájjal.
– Ezek szerint volt egy második is?
– Az a rendszerváltozáskor történt. Akkoriban porcelánanyagért a kőbányai porcelángyárba jártam. Azt végignézni, hogyan dőlt össze ott lényegében minden, hogyan ment tönkre sok ezer ember keze munkája, rettenetes drámának éltem meg. Először is azért, mert a technikai csodáktól valósággal el vagyok bűvölve, mert nem értem őket. Másodszor pedig azért, mert elszomorított, hogy ezeket a gyönyörű gépeket, építményeket így veszni hagyják.
– Különös, azt hittem, főleg az első hullám alapján, hogy ezek a rideg, sötét gyárak elborzasztják. Most azonban gyönyörű építménynek nevezte őket.
– Azért azt ne feledjük el, hogy Heller László az említett hűtőtoronyért Kossuth-díjat kapott. Szerintem tényleg gyönyörű építmények, monumentális szobrok. Ez olyan, mint egy Shakespeare-dráma: borzadunk a Hamleten vagy a Lear királyon, de közben szeretjük. Dráma nélkül nincs művészet. Ha valami csak gyönyörködtet, annak nincs igazságtartalma, mélysége.
– Ezt a művészetfelfogást leginkább azokon a művein érzem, amelyek már-már a szürrealizmus határát súrolják.
– Ezt megint csak rábíznám a nézőre. Semmi ilyesmivel nem foglalkoztam soha, hogy szürrealizmus vagy bármi. Csak teszem a dolgom. Ha van egy ösztönös érzelmi élményem, megpróbálom fejben vizuálisan letisztítani, megformálni,
és onnan még mindig nagyon hosszú idő, amíg a kézen keresztül tárggyá formálom. Hiszen többnyire nem úgy sikerült az adott kerámia, ahogy eredetileg képzeltem, nem olyan egyszerű egy gondolatot tárgyiasítani. Kizárólag ez a folyamat, ez a kaland érdekel.
– Behoznék egy másik fontos témát is, ami, ha jól sejtem, a gyárakhoz kötődik: az elektromosságot.
– Az elektromosság nemcsak egy látvány, hanem hangja is van. Az első nagy elektromos centrálét a Saar-vidéken láttam, ahová tanítani jártam, és szintén az ipari táj költészetéhez tartozik. Mert arrafelé is rengeteg romba dőlt, elhagyatott gyárépület volt, leállított szénbányák, acél öntödék. Emlékszem, ültem a vonaton és elhaladtunk egy Illingen nevű hely előtt, ahol hosszú percekig az egész látóhatárt elektromos huzalok hatalmas rengetege borította. Mint később megtudtam, ez volt az Európai Unió egyik nagy elektromos reléállomása.
Megragadta a képzeletemet, apám partitúráira emlékeztetett, a sok-sok ötvonalas sorra, amiken zenét szerzett. Kapcsolatokat kezdtem keresni, hogy engedélyt szerezzek a fotózásra, rendőri kísérettel végül is bejutottam. Nem volt egyszerű, szigorúan őrzött terület volt. Ma, itthon sem lehetne olyan könnyedén megközelíteni a Paksi atomerőművet. Sőt, még a péti Nitrogénműveket sem. Amikor először leszálltam a vonatról, és közelíteni kezdtem, hogy fotókat készítsek, kiszaladtak a munkásőrök, elvették a gépemet és lefoglalták belőle a szalagot. Ez mind a mai napig így van, perceken belül jönnek a rendőrök, ha valaki ott fényképezni kezd. Én pedig minél jobban mondom, hogy keramikusművész vagyok és az ipari táj költészete című sorozatomhoz készítek fotókat, annál kevésbé hiszik el. Talán legközelebb egy bokorban kellene elbújnom.
– Sokat járt Ázsiában, a japán kultúra is gyakran megjelenik a művein. Több európai művésznél láttam azt, hogy életük egy pontján a Kelet felé fordulnak, odautaznak és próbálják megérteni az ottani gondolkodást, egyfajta kiutat keresve a zsákutcának tűnő európai fogalomrendszerből, de legtöbbször arra a szomorú felismerésre jutnak, hogy ez egyszerűen nem lehetséges. Próbálkozott ezzel ön is?
– Én nem próbáltam, nem is akartam soha áttörni semmiféle gátat. Már gyerekként bújtam a keleti tárgyú könyveket, mindig is érdekelt, de mikor Japánban vagy Tajvanon dolgoztam, képletesen széttártam a karomat, szabad utat engedve a sok-sok élménynek, és hagytam, hogy az ottani élet szabadon hasson rám. Jártam például Setóba – kerámiáiról híres hely –, ott hajnalonként, mielőtt dolgozni mentem, betértem én is egy Shrine-ba a folyó mentén, összecsaptam a kezem, meghajoltam, ahogy a helyiek, és az otthon lévőkre gondoltam. Meg arra a sok ezer kilométerre, amit elválasztott minket egymástól éppen. „Ó! Egek Ura! Hogy fogok én innen hazajutni?”
– Engedje meg, hogy szó szerint idézzem egy ezerkilencszázkilencvenkettes interjúból: „Művészi alkotómunkából megélni annál nehezebb, minél jobban, minél tisztességesebben dolgozik az ember.” Azóta Kossuth-díjat kapott többek között, vagy épp az MMA tagja lett. Ma is így érez?
– A Kossuth-díj nem arra való, hogy megéljünk belőle, az eszmei rangja nagyobb. Megélni az tud, aki termel, de ha valaki úgy dolgozik, mint én – az asszociációi, érzelmei tárgyiasításával –, abból nem lehet megélni. Még díjakból sem. De ne értsen félre, a Kossuth-díj csodálatos meglepetés volt. Most is bérlakásban lakom, aszkétikus életet élek. Nemrég Párizsban jártam, mesterkurzust tartani, és sikerült időt szakítanom a Morozov testvérek gyűjteményéből nyílt, nagyszabású kiállításra. Egészen elképesztő, hogy az ezerkilencszázas évek elején ilyen remek műgyűjtemények keletkeztek.
Akkoriban egy kortárs művész sem abból élt, hogy a szomszéd utcában élő francia kispolgár megvásárolta a festményét. A párizsi világkiállítás után olyan hírneve lett ezeknek az alkotóknak, hogy az összes újgazdag, nagykapitalista odautazott az Egyesült Államoktól kezdve Oroszországig, hogy műtárgyakba fektessék a pénzüket. A kultúrába. Később pedig nagyszerű gyűjteményeiket odaajándékozták a Tretyakov Képtárnak vagy a Modern Művészetek Múzeumának, vagyis visszaadták a köznek. Ha engem kérdez, szerintem a Morozov testvérek meg sem értették, milyen rendkívüli gyűjtemény van a kezükben, mindössze negyvenöt és ötvenkét évesek voltak, amikor meghaltak. Ilyet én a huszadik század második felében nem láttam, nemhogy a kis Magyarországon, de Európában sem. Persze, lehet, hogy valamelyik magánpalota kortárs gyűjteménnyel van tele, csak titokban tartják. Ha megtud valamit, szóljon mindenképp!
– Mik a tervei, mivel foglalkozik most?
– Ez titok. Épp ez a feszültség az, amit annyira szeretek: formálni magamban a gondolatot, még mielőtt tárgyiasítanám. Ha én most verbálisan kiterítem ide maga elé, az már nem fog működni. A nem leírt hangot még nem lehet lejátszani.
Vékony Pál IV. B) oszt. tan. bement a fürdőszobába, mind a két szemét összeszorította, a száját kicsit elfintorította, mint aki keserűvizet akar nyelni és belelőtt a jobb halántékába.
A golyó nyílegyenesen rohant az agyvelejébe. Halványan, véresen esett a fürdőkád mellé. Levelet nem hagyott hátra. Csak később vették észre, mikor levetkőztették, hogy a kabátja szélére gombostűvel egy cédulát tűzött, arra mindössze ezt írta: „Nem érdemes élni”.
Halála híre másnap terjedt el az iskolában. A diákok nem igen szerették őt. Hallgatag, alacsony, alamuszi fiú volt, aki az osztály közepén ült, se elől, se hátul, a pad szélén, a mellette lévő fal homályában és elveszve a zsibongó, meleg sötétségben, állandóan szentjánoskenyeret majszolt. Ezért még a könyvei is szentjánoskenyér-szagúak voltak. Akadtak olyanok, kik hamarjában nem tudták, kiről van tulajdonképen szó. Milyen is volt? Sápadt és szeplős, az orra tömpe, a szeme savószínű. Mikor vigyorgott, – és majdnem mindig vigyorgott – az arca összegyűrődött, bőrgyűrűk keletkeztek rajta, melyek egy rongyos erszényhez tették hasonlóvá, míg a szája nevetés helyett csak sziszegett, hangtalanul. Senkit se szeretett és senkit se gyűlölt. Vállát szokta vonni, ez volt minden véleménynyilvánítása. A tanárok is a vállukat vonták, úgy engedték át minden évben a felsőbb osztályba.
Most zavartan néztek össze iskolatársai. Keresték egymás között a barátját, aki valamit tudna róla, de senki sem volt barátja. Öngyilkossága okát nem ismerték. Aznap, mikor főbelőtte magát, még elment az iskolába rendesen, ebédelt, nem sokat és nem keveset, beszélt is, nem sokat és nem keveset, minden nagyon váratlanul történt. Délután a diákok kissé elszontyolodtak. Még mindig üres volt a helye, ez döbbentette meg őket. Valami következetességet éreztek abban, hogy nem jött el, a halál keménységét, végtelenségét, szigorúságát érezték, kezdetét valaminek, aminek nem lesz soha vége s szívükben iránta félénk részvét, tisztelet, irígység gerjedezett, mintha kitüntették volna. Mert akit senki se vett komolyan, azt most a halál komolyan vette.
– Szegény, – mondogatták – ki gondolta volna, tegnap még itten ült, ezen a helyen.
– Derék fiú volt – jegyezte meg a latin tanár, azon tépelődve, vajjon melyik is lehetett s akkor látta, hogy téved, mert az, akire gondolt, épen abban a pillanatban szaladt át a folyosón.
– Vékony Pál, – biztatgatta magát – határozottan emlékszem rá. Nagyon szorgalmas tanuló volt.
Hófellegek közt ébredt a délutáni hold, – sárgán az éjszakai dorbézolástól – és nézte a diákokat, kik előadás után kisebb csoportokban mentek halottat nézni, a fagyos, tiszta levegőben.
Első pillanatban nem ismerték föl. Kicsi és sovány volt, sokkal kisebb és soványabb, mint életében. Halántéka fekete tapasszal volt beragasztva. Arcán valami titok lebegett, lábai összezsugorodtak, egész teste belefért volna egy nagyobb dobozba. A ruhája a régi, a haja, ez a vékony, vörös, fénytelen haj most is úgy simul a koponyájára, mint sok-sok élettelen cérnaszál. Nézték távolról, éhes szemmel. Közelebb léptek és eszükbe jutott, hogy akkor is így hallgatott, mikor felszólították felelni s egy szót se szólt, a fejét a mellére nyomta, alázatosan, mint egy vértanú, vagy makacsul, mint egy forradalmár. De minél tovább bámulták, annál érthetetlenebb volt ez a földdarab. Különösen a komolysága és a jósága.
A nevetgélő diák illedelmesen, összetett kézzel feküdt, a halál finom soványságától átszellemült. Úgy látszott, hogy jól beletalálta magát új hivatásába, kényelmesen elnyújtózott és ügyet se vetett rájuk.
– Ez Pál, – szóltak, minthogy sohase volt becéző neve – Pál.
– Csak volt – mondta egyikük, aki sokat olvasott.
Megint kicsit eltávolodtak a ravataltól, mely emeletnyi magasnak látszott és zavarukban a cipőjük orrát nézték. Ezt sohase hitték volna felőle. Ajkait egy végső elhatározás különös dacában összeharapta, a fogai közt még most is annyi akarat volt, hogy harapófogóval se lehetett volna szétfeszíteni. Szívük megdobbant, milyen szilárd és szigorú. A német tanár, akitől rettegett az egész osztály, nem ilyen szigorú. „Nem érdemes élni.” Vajjon hogy értette ezt? Különfélekép magyarázták. Némelyek azt mondták, hogy az iskola elől menekült a halálba, mások tudták, hogy szívesen tanult, csak csendes, szerény fiú volt. Mély, nagyon mély értelme van annak, amit tett és annak is, amit írt.
– Erős ember volt, – szóltak – egyéniség.
– Cigarettázott, – mondta egyik ismétlő – egyszer szivarozott is.
– Régóta készült erre. Láttátok, hogy nézett tegnap, – és a kisdiák levette kalapját, összemorcolta a szemét – így nézett – és mutatta, hogy nézett.
Kigyuladtak az ablakok, a diákszobák tintás asztalán szomorúan bóbiskolt a gyertya.
A fiúk háromszögek, tusscsészék, szótárak közt tanulni próbáltak, de sehogyse ment. Egyik nagy falás kenyeret nyelt le, a torkába csorgó könnyeivel együtt, a másik fütyülni kezdett, de szájában elhidegült a hang. Akkor valaki sírva fakadt, az asztalra ütött és kiment, nem is mertek többé mozdulni, ültek egymás mellett, lesték az ajtót, nem nyílik-e ki.
Másnap reggel összegyűjtötték a koszorúra való összeget, díszes koszorút vettek, fekete selyemszalaggal, melyre aranybetűkkel édes szókat írtak a felejthetetlen eltávozottnak. Maga a hittantanár temette, ezüsttel szegett fekete köpenyben.
A nép, a feketeség, a szemfedő még mindig hihetetlennek tetszett. Különösen az, hogy a pap miatta öltözött ilyen díszbe, mintegy a szolgájaként, az, aki egyszer meg akarta buktatni. Circumdederunt me... énekelték s mindenki sírt, az öregebb tanárok is. A diákok már értették a latin szöveget: „Körülvettek engem a halál sóhajtásai és a pokol nyögései...” Mindez rávonatkozik, aki nemrég múlt tizenhárom éves, őt vették körül a halál sóhajtásai és a pokol nyögései, aki benn a cifra faládában a halottak megdöbbent ő nyugalmával várakozik. Minden halott, még ha gyermek is, olyan, mint egy felnőtt.
Januárban a kis sírt belepte a hó, februárban korcsolyáztak, márciusban hangversenyt tartott az iskola, áprilisban feleltek, májusban a városerdőben majális volt, júniusban diákbál és bizonyítvány-kiosztás. A szűnidő alatt a víz egy-kettő lemosta a diákok arcáról az év gondjait, mindnyájan lesültek és meghíztak. Szeptember elején az iskola előtt könyveket árulnak, melyeket előbb gondosan kigummiznak, hogy nagyobb legyen az értékük. Itt adták el a kis halott könyveit is, melyeket egyik osztálytársának ajándékozott az anyja. „Vékony Pál” olvasták a kezeírását s bámulták, milyen szépek a betűi. Meg lehetett állapítani, hogy mindnyájuké között legszebb az ő írása.
Messze, a városon kívül állt a ház, melyben valaha lakott, sárga, földbesüppedt házikó. Nyílt csatornákban folyik itt a szennyes zöld víz, a rothadás rózsaszínű páráival és a szappanlé ezüstjével. Korhatag fahidakon kellett átmenni a gyepes gyalogösvényre, gyermekláncfüvek és pásztortáskák között. Egyenkint vagy csoportosan gyakran sétáltak erre a diákok, betekintettek az ablakon, mély sóhajjal. Egy sovány, idegen varrónő varrt ott, mások laktak már benne, csak a palánkos kertből hajlottak ki a régi napraforgók.
Egy napon valaki forgópisztolyt hozott az iskolába. Akkora volt, mint egy nagyobbacska tollkés. Állítólag ezzel ölte meg magát. Kézről-kézre adták, belenéztek a szűk, fekete csőbe és hideg lúdbőrözött végig a gerincükön.
A kisdiákokból komoly és fölényes nagydiákok váltak. Nemsokára eldőlt az is, ki kövéredik és kopaszodik majd meg, már látni lehetett a honatyák, a szereplő ügyvédek, a mellbajos hivatalnokok körvonalait. Egyikük, aki az önképzőkörbe verseket írt, titokban visszavásárolta a halott könyveit, selyempapírosba kötötte és esténkint borzongó élvezettel nézegette. Fölfedezte, hogy a történelmi könyvében a magyar királyok halálozási évszámát mindig aláhúzta, amiből azt következtette, hogy évekig járt közöttük az önkéntes halál gondolatával. Mást is fölfedezett. Vékony Pál hagyatékába történetesen elkeverődött egy angol könyv is, valami homályos és értéktelen teológiai munka, melyet valaki valamikor náluk felejthetett. Csodájára járt mindenki. Híre futott, hogy angolul is tudott, folyékonyan beszélt angolul. A tanárok egyszer-másszor példaképül is állították azok elé, kik a nyelvekben nem tanusítottak kellő előmenetelt.
Különben nem volt szükséges emlegetni, állandóan gondoltak rá. Mikor elkorhadt a fakereszt, melyet a temetéskor vertek be a földbe, csinos kőemléket állítottak neki. Érettségi után pedig még egyszer megkoszorúzták a sírt, csak aztán utaztak föl, az egyetemre.
Budapesten eleinte nem érzik jól magukat a vidéki „gólyák”. Rendesen elfoglalnak egy egész diákkaszárnyát, melybe beleviszik az iskola és a vidék szellemét. Esténkint egymás szobájában gyűlnek össze.
– Emlékeztek rá? – kérdezte az orvosnövendék, aki aznap boncolt először és bölcselkedő kedvében volt. – Hogy múlik az idő. Maholnap már öt éve.
– A testvérünk volt, – tette hozzá valaki, akit nem lehetett látni a sötétben – a legjobb barátunk – senki se szeretett bennünket úgy, soha.
Ebben mindnyájan megegyeztek, a jogászok, a bölcsészek, az orvosnövendékek, a műegyetemi hallgatók mind meghatottan ismerték el, hogy sohase csalatkoztak benne, akiből nem lett se ügyvéd, se tanár, se orvos, se mérnök, csak tizenhároméves kis halott maradt, mindörökké.
– Én már nem emlékszem rá – szólalt meg valaki. – Milyen is volt a haja?
– Olyan szőkés, – és köhögött a beszélő – egészen szőke, – és várt – aranyszőke.
– Nagy volt?
– Magas, úgy tudom, mindnyájunknál magasabb. Senki se nagyobb nála, – és körültekintett, hogy szemügyre vegye a többieket – senki sem – mondotta határozottan.
Téli estéken, mikor az udvarra nyíló diákszoba ablakain a zuzmara csillogása szűrődött be, lámpagyújtás előtt, sokáig beszéltek róla.
–- Hallottátok hegedülni?
Figyelem, csodálkozás, csönd.
– Mert gyönyörűen hegedült. Én hallottam egyszer, mikor az ablakuk előtt mentem el. Igazán művészien játszott, – mondta a jogász, aki leendő zsíros pörökről ábrándozott – mély és igazi érzéssel.
Énekeltek, fütyörésztek, gyufákat pattogtattak a sötét szobában. Aztán meggyújtották a lámpát, előkeresték a csészéket és míg forralták a teát, a borszeszláng kék lobogásában megjelent az ő sovány, szomorú képe. Körötte vékony fénykarika rémlett. Ez pedig napról-napra élesebb és határozottabb lett.