Hétvégi melléklet

2022. május 14.

0514

Énekmondó

Vers

Ady Endre: Ifjú szivekben élek

Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
Hiába törnek életemre
Vén huncutok és gonosz ostobák,
Mert életem millió gyökerű.
 

Szent lázadások, vágyak s ifju hitek
Örökös urának maradni:
Nem adatik meg ez mindenkinek,
Csak aki véres, igaz életű.
 

Igen, én élni s hóditani fogok
Egy fájdalmas, nagy élet jussán,
Nem ér föl már szitkozódás, piszok:
Lyányok s ifjak szivei védenek.
 

Örök virágzás sorsa már az enyém,
Hiába törnek életemre,
Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,
De virágzás, de Élet és örök.

Süss fel nap…

Tövises életút

„Soha nem írom össze a műsoromat. Megpendítem az első hangot, ez lecsapódik, és jön vissza”

Kő András

A fenyőfán apró harangocskákat mozgat a szél, mindegyiket hosszúra nyúlt piros-fehér-zöld szalag díszíti. A harangocskák szép hangokat is adnak, mást és mást persze, az üzenetük mégis ugyanaz. Szép számmal ringatóznak egymás fölött és alatt. Illenek az udvarhoz, a fenyőhöz, a házhoz. A nemes a nemeshez. A zenéjük a természethez. Ilyen fenyőfa csak egy van az országban, a pázmándi faluvilágban. Harangocskák csilingelnek éjjel és nappal, úgy is írhatom, a vendég tiszteletére. Tolcsvay Béla Kossuth-díjas gitáros, énekes, zeneszerző és szövegíró parasztházában vagyok. Beszélgetni bárhol lehet, de egy olyan helyen, amely minden szögletében csalogató, fölöttébb felemelő.

Tolcsvay Béla
Fotó: MH/Hegedüs Róbert

– Nemrég ünnepelte hetvenötödik születésnapját. A kerekebb évfordulók – ha akarjuk, ha nem –, mindig összegzések. Visszatekintve a „tövises életútra”, mi a summázat? Milyen gondolatok jártak a fejében? A holnap vagy a tegnap?

– A tegnapot általában mindig az eszembe juttatják, mert nagyon-nagyon régen kezdtünk el muzsikálni testvéremmel, Lászlóval és Balázs Gábor bőgőssel – aki már fent van az égi zenekarban –, a Tolcsvay Trióban, és még mindig muzsikálunk. És még mindig elhisszük, hogy valamit teszünk a kultúra színpadára. A tegnap a valóság volt, de a jövőről nem tudjuk, hogyan alakul. A mai világ teljesen más, mint volt annak idején, éppen ezért nehéz megjósolni, hogy meddig fogunk zenélni. Nem rajtunk múlik. Majd kiderül, hogy mikor kell elindulni hazafelé. De a jövőben is gondolkodom, mert hála Istennek vannak felkéréseim, annyi, amennyi kell, még van lehetőségem muzsikálni, és ez nagy dolog hetvenöt éves fejjel. Még nem felejtettem el a magam írta szövegeket, még a dalokra is emlékszem, és még ki merek ülni a közönség elé, még szól a hangom is, van mondanivalóm, az adottságok tehát megvannak, bolondság lenne abbahagyni.

– A kor, amibe beleszületett, kedvezett a művészetének, az egyéniségének?

– Úgy mondom, igen. Igen, mert úgy kezdtem, hogy a béke szülöttje lettem. Egész életemben a nyugalmat és a harmóniát kerestem, és mindenkitől igyekeztem tanulni, akikkel összehozott a sors. Az egyszerű parasztemberektől a professzorokig. Mert az egyszerű parasztember is tud olyan dolgokat mondani és mutatni, amiket megjegyeztem egy életre. Ugyanakkor nagyon híres emberek társaságát is élvezhettem. Ezeket összegyűjtöttem, és „visszaszóltak” a dalaimban.

– Az a jó, ha az ember történetesen a muzsikájában ki tudja fejezni a gondolatait, az érzéseit, mert ez megnyugvást adhat.

– Ez a minden! Az egy és a minden, és minden az egy. Ez az alfa és az ómega. Ha az ember ki tudja fejezni önmagát, rátalál a helyes útra, és sajátos világot alakít ki maga körül, az nemcsak megnyugvás, de biztonság is.

– Minden embernek van keresztje. Ezzel kapcsolatban elmondok egy történetet, amit Jókai Anna írónőtől hallottam. Egy ember panaszkodik Szent Péternek, hogy túlságosan súlyos a keresztje, szeretné kicserélni. Erre Szent Péter bevezeti egy csarnokba, ahol sok kereszt van, és azt mondja: – Tedd le a keresztedet és válassz helyette másikat! – Hosszú keresgélés után az ember megtalálja azt, amelyiket magához illőnek gondol. Mutatja Szent Péternek, aki mosolyog. – Hisz ez ugyanaz, amit letettél – mondja. Idáig a történet. A keresztünket a bennünk megnyilatkozó magasabb isteni Én választja ki tökéletesedésünk érdekében. Nem lehet kicserélni.

– A kereszt a saját magunk tökéletesedése felé vivő utat szimbolizálja. A buddhisták azt mondják: a karmánkat visszük magunkkal. A karma előre meghatározza azt a létet, amibe belekerül az ember. Sokféle keresztutat jártam végig, cipeltem a súlyát, nemegyszer azt hittem elesem. Tudom, mi a magasság és mélység, Pilinszky szavaival: „a kereszt realitásában”. Sokféle dologba belekóstoltam, mindig a társművészetek érdekeltek, amelyek aztán engem is inspiráltak.
A szerves művészek, a szerves gondolkodók érdekeltek.

– Mit ért szerves gondolkodókon?

– A természettel és a mindenséggel való gondolkodást. Az élet igenjét. Azt a pozitív energiát, amit igennek hívunk. Amiben igenis hinni lehet. A teremtő erőben.

Tolcsvay Béla: „Jól elvagyok a gitárjaimmal is, és ahol fellépek, ott megpróbálom az optimizmust erősíteni. Az emberek jobbá tétele is a célom”
Tolcsvay Béla: „Jól elvagyok a gitárjaimmal is, és ahol fellépek, ott megpróbálom az optimizmust erősíteni. Az emberek jobbá tétele is a célom”
Fotó: MH/Hegedüs Róbert

– Mi a különbség Tolcsvay Béla és az átlagember között?

– Tolcsvay Béla egy olyan figura, akit sok minden érdekel, sok mindenbe belekap, aztán a „terméket” bezsebeli. Énekmondónak tartom magam, aki a középkori igricek és regösök kései utóda. Annak idején azzal jöttek hozzám a szervezők, hogy ugye, nem beszéltek sokat két szám között. Rájöttem azonban, hogy az a lényeg: mit mondunk két szám között. És ezután megosztottam a közönséggel azt, ami engem útközben ért. Amikor ugyanis az ember útközben van, jön és megy, itt volt, meg amott, erős impressziók érik. S ha ezt el meri mondani az embereknek, akkor még érdekesebbé válik a műsor. És emiatt hívogatnak is.

– Egy helyütt arról beszélt, hogy Tinódi Lantos Sebestyénnek és Balassi Bálintnak a zenei leszármazottja. Amikor Balassi megszületett, Tinódi még élt. Kosztolányi írja, hogy Tinódi „egyhangú lantján szomorúan kopogtak a szavak”. Az ön dalai azonban nem szomorúak.

– Pedig engem is megvádoltak sokszor, hogy pesszimisták a dalaim. Nem, nem! – tiltakoztam. A végén mindig feloldódik valahogy a gondolat, hogy mégis van kiút. Optimista vagyok a végére.

– Miért a régmúlttal foglalkozik, a hagyományokkal?

– Mert ott van a valóság, a szépség. Mindenkinek van édesanyja, nagyanyja, ükapja, szépapja…
A szépség őriz valamit évmilliók távlatából. Ez egy úton levés. S ebben az úton levésben ott kell lenniük mindig a gyökereknek. Hogy honnan erednek, honnan jöttünk. A gyökerek nagyon fontosak, a nagybetűs Múlt, mert ha vihar rázza a fát, és nem elég erős a gyökér, kidől. Ezért foglalkozom a régivel, a hagyományokkal, mert sokkal hitelesebbnek tartok benne olyan kincseket, amelyekkel találkozom.

– A küldetés – komoly szó. Nem hétköznapi fogalom. Ön többször megvallotta, hogy küldetése van.

– Ha erre az ember ráébred – megrezdül. Észreveszi, hogy jé, én ezzel foglalkozom: a magyarsággal. A Kárpát-medencei ősiséggel. Mert ez az egyetlen dolog, amiben különbözünk a világtól. Ha az ember külföldön jár, mindig azt kérdezik: „Honnan jössz?” Megmondom, hogy Magyarországból. Sokszor azt sem tudják, hol keressék a térképen. De ha elénekelek egy népdalt, és megpengetem hozzá a gitáromat, abban a pillanatban azt mondják: „Nagyon szép lelkű nép élhet ott, ahonnan te jöttél.” A népdal ugyanis mélyről jön, a nép életének mélységes kútjaiból árad. Táplálja a hazaszeretetet és öntudatossá nevel. És akkor kihúzom magam, hogy Tündér Ilona arany kertjéből származom. Mert Magyarország igenis Tündér Ilona arany kertje. Régi dolog, amiről azt mondják: mese. Haj, a mesébe száműzték a régi életünket, a régi vallásunkat, a régi mivoltunkat. Mind ott van a mesében, ahol rend van! Az Égig érő fa gyökere itt van a Kárpát-medencében, és itt van egyedül égig érő fa mese. Csak itt.

Ezerkilencszázhetvennégyben Kakasdon egy bukovinai székely néni mondta el az Égig érő fa történetét. De nem akárhogyan! Mert olyan nyelven mondta, bukovinai nyelven, amit nem hallottam soha. Rögzítettem az elbeszélést, és elhatároztam, hogy valamit fogok ebből alkotni. Nem rockoperát, nem musicalt, hanem azt, amit Kodály is tett: daljátékot. Dalok füzérét, ami énekelhető. Ez sikerült is tíz évvel ezelőtt, Béres Melinda közreműködésével. Több ezer ember hallgatta a máriaremetei templom kertjében. Átadtuk a közönségnek, amit tudunk.

– Korábban a szépségről beszélt. A görögök összekapcsolták a szépet a jóval. Érvényes ez ma is?

– Ma tesznek arról, hogy ne így legyen… Pedig a jó mindig jó volt. Furcsa történet jár hozzá. Egy holland vendégnek magyaráztam Csíksomlyón a búcsú misztikumát és kultuszát. Együtt néztük a lemenő napot. Ekkor ő megjegyezte: „Ez ugyanaz, mint ami a Vörös-tenger partján fellelt Nag Hammádi-i leletekben található, az elsődleges teremtéstörténet.” Évekkel később megkaptam tőle a könyvet, amely ezzel a kérdéssel foglalkozik. A világ teremtése fejezetnél ez áll: Ott, hogy „Látá az Ő arcát”, és amikor meglátja, oda van írva angolul: E-E. Ezt angolul í-nek olvassuk. „Látá az ő arcát, és nem kell tőle félnie, utána kimondja: A-A-O. Ezért – mondja – legyen a te neved: Y-A-O – Jáó”. Így mondja a palóc néni: Jáó Istenit, nem máshogy.

Itt jöttem rá arra, hogy a jó – Good – God, ugyanazok a hangok. Az istenség mint olyan, maga a jóság, a jó fogalma. Jóra jót tegyetek. Nem szeretem, amikor azt mondják nekem, hogy: „Szép napot kívánok!” A magyar ember jó napot és jó estét kíván! Az a minőség.

– Mi lenne, ha most kellene kezdenie a művészetét?

– Nem szeretném! Mert egy baj van: a sebesség, amibe bele lehet halni. A sebességet ugyanis csak egy bizonyos pontig lehet emelni. A televízióban nap nap után hallom, hogyan hadarnak az emberek. A gyorsaság nem vezet sehová sem. Falnak megy. Véges. Konkrét példa: Kodály Zoltán klerikális műveit egy időben Svájcban mutatták be. Kiküldték a partitúrát, a karmester felállt a pulpitusra, és próbáltak. De néhány ütem után leintette a maestro a zenekart. Noch einmal, bitte – kérte. Még egyszer, és harmadszor is. A korrepetitorok összevissza futkároztak, hogy mi a baj. A karmester közölte, hogy a tempót úgy kell értelmezni, ahogy írva vagyon, azaz: egy-kettő-három-négy. A szív ritmusában, és nem gyorsabban. A valós sebességnek függetlennek kell lennie attól a világtól, ami a szemünk előtt zajlik.

– Eszembe jut Móricz Ida, az író testvérhúga, aki egyik levelében így írt a fiának: „Minek az a nagy kapkodás Bálint, úgyis haláláig él az ember”.

– Bölcsesség. A kapkodás és a gyorsaság mellett arról is szól az ének: azért születünk, hogy meghaljunk. És ez csodálatos dolog. A magyar rovásírásban a két háromszög egymásba fordítva egy K betűt formál, ami kaput jelent. Amikor az ember megszületik, kikerül a fénybe. Kínok közepette megyünk a fénybe, amelyet csak anyáink tudnak elmondani. S ha elmegyünk a világból, akkor nem véletlenül gyújtunk gyertyát. Az is fény. Minek akkor a nagy sietség?

– Mit tehet hozzá a zene, az ének az életünkhöz? A Talmud szerint van az égben egy templom, amely csak az énekszóra nyílik meg.

– A szépet és a jót: az arányokat. De az arányok sajnos megváltoztak azáltal, hogy felfokozódott a világ ritmusa. És ez nem jó jel. Ennek a vége – a fizikusok jól tudják – az égés. Ha túl gyorsan remegnek az atomok, az anyag begyullad. A parasztember számára világos, hogy sok trágyát nem lehet kihordani a szemétdombra, mert a sok szemét egy idő után önmagától begyullad. Ahogy a magyar nyelv mondja: „elégnek elég”. Lehet diszharmóniát is teremteni és nem akármilyet. Gross Arnold mondta: „Mit akarnak a mai festők? Rákkeltő képeket vágnak fel a falra és csodálkoznak, ha felborul a harmónia.”

– Egyre nagyobb zaj is körülvesz bennünket. Több mint kétezer év telt el azóta, hogy a növekvő forgalom zsúfoltsága és a zaj arra késztette Julius Caesart, hogy a nappali órákra minden kerekes járművet kitiltson Rómából, és a helyzet némileg rosszabbodott Krisztus előtt negyvenhat óta.

– Jaj, de jó! Nagyon jó! Tényleg borzasztó, ami ma van. Huszonkét éve élek itt vidéken egy faluban, egy parasztházban, s amikor megérkeztem, csend volt. Mellesleg a csendnek is van hangja. Ma pedig vijjognak a fűnyírógépek, dübörögnek a terepjáró autók az erdőben, ahol madarak kellenének. Fél négy és fél hat között elviselhetetlen a zaj. Egy barátom tanyán lakik, és kiírta, hogy ne közelítsenek feléje, mert veszélyes terepre tévednek… Az ember azt hiszi, hogy ő a király a földön, és mindent maga alá akar gyűrni. Nem tanulunk a saját bűneinktől. Mondom mindenkinek: nézzél bele reggel a tükörbe, ott vagy. Neked kell megváltoznod ahhoz, hogy a világ megváltozzon.

– Mi volt az első dal, amit írt?

– A Boldogtalan vándor.

– Milyen légkörben született?

– Ezt utólag tudja meg az ember. Olyan ez, mint a meditáció. Keresem a szavakat, és megpróbálom leírni, majd egyúttal muzsikálni hozzá. Az már ritmust is ad. Egy olyan légkör teremtődik, amelyet igyekszem megragadni; és akkor már reprodukálni is tudom.

– Szeretnék hallani a munkamódszeréről. Mit árul el belőle?

– Még Vujicsics Tihamér tanította anno: a legszebb múzsa a határidő és az előleg.

– Az újságírónak a muszáj.

– Őrzök Tihamérról egy történetet, amely hűen jellemzi őt. Örökké időzavarban volt. Sürgősen vártak tőle egy partitúrát, de Tihamérnek dolga volt Miskolcon. Megígérte viszont, hogy a vonatúton megírja a kért anyagot, és a Pestre induló vonat mozdonyvezetőjével visszaküldi, mehetnek érte a pályaudvarra.
Így is történt, de Tihamér elfelejtette megszámozni az oldalakat, s amikor a partitúra a rádió hatos stúdiójába került, hatalmas káoszt okozott. Végül telefonon fütyülték össze a dallamot, amely A Tenkes kapitánya című filmnek volt az egyik zenei betétje.

– Még a munkamódszeréről: előbb születik meg a zene és csak utána a szöveg, vagy fordítva?

– Nagyon változó. Van olyan – s ez egy fantasztikus pillanat –, amikor egyszerre fut ki mind a kettő. Egyszerre, három-négy perc alatt a zene és a szöveg. Ez csak néhányszor fordult elő az életemben. Például az Égig érő fa vége így született. Hogy Legyen újra rend a földön, végre, valahára. Térjen vissza a tündérvilág. Egy alkalommal a pákozdi katonai emlékparkban kellett muzsikálnom, és a szónok arra kért, hogy a beszéd előtt énekeljek el valamit. Elkezdtem ezt a Legyen újra rend kezdetű éneket. A szónok azzal lépett a mikrofonhoz, hogy az a tennivaló, amit a művész úr énekelt. Olyan sikerem volt, hogy a Fejér megyei Hírlap nagy cikket jelentetett meg másnap az eseményről.

– Mi a véleménye az ihletről? Ravel állította, hogy az ihlet nem más, mint mindennapi fizetsége a zenésznek.

– Biztos, hogy létezik, ha nem is mindennap. Egy kiválasztott pillanat; olyan rezgésszám, olyan harmonikus állapot, amikor lehetőség nyílik arra, hogy a minden és az egy összekapcsolódjon.

– Felolvasok önnek néhány sort, kíváncsi vagyok a véleményére. A sorok írója Németh László volt. Így szól: „Engem ugyancsak megróttak egy tanulmányomért, amelyben az ihletet és a nemi izgalmat egymáshoz hasonlítottam. Nem vették észre, hogy nekik van igen aljas fogalmuk Isten egyik legfőbb adományáról. Ha a kétfajta izgalom különböző szervek felé tereli is a vért, az állapot, amelyet az egész szervezetben létrehoz, nagyon is hasonlít.”

– Igaz, amit az író állít, mert két nem van: az egyik a férfi, a másik a nő. Ha a két nem igent mond, akkor az ige oda költözik a kettő közé, és ebből lesz a kicsoda, ebből vagyunk kicsodák. Nincs még egy nép, amely úgy kérdezi a másiktól: „Kicsoda vagy te?” Mi csodának tartjuk a másikat. Nem lököm el magamtól. Befogadom. A lényeg a kitárulkozás. Ez egy valóságos világ. Világnak virága, virágnak világa – ugyanazok a hangok.

– Kellemesek az alkotással töltött órák?

– Meg kell küzdeni érte. Katarzis. Történetesen akkor, amikor a Magyar Misét írtuk, nekem felduzzadt a könyvtáram, mert nem akartuk egyetlen egy vallás gyakorlóit sem megsérteni. A cél az volt: miképp lehet úgy tisztelni mindenkit, hogy az bárki számára elfogadható legyen. A mű csak egyetlen tételére utalok: „földről a magba, magból a szárba, szárból a levélbe, levélből kalászba, kalászból kenyérbe, kenyérből a lelkedbe, lelkedből lelkekbe…” Ezt csak az alsó szólam énekelte. De meg kellett szerkeszteni az egészet. Ma is borsódzik a hátam, ha arra gondolok, mit éreztem, amikor megszólalt a Honvéd-kórus. Megrendültem, amikor hanggá vált, amit leírtunk.

– „A hang ugyanaz a levegőnek, mint a víznek a kavics, melyet beléje vetettek.” (Leonardo da Vinci) Mondom ezt azért, mert zeneszerzőként és énekmondóként a hangról és a nyelvről is tart tudományos igényű előadásokat.

– Kiss Dénes költő – sajnos már nem él – foglalkozott nagyon sok nyelvvel, és a magyart összehasonlította velük Bábel előtt és Bábel után című könyveiben. S a könyvekben áll a példa, hogy „a magyar a magyarnak magyaráz”. Ezt egyetlen nyelvre sem lehet lefordítani. Emiatt mi képi nyelvet beszélünk, s ezt úgy hívjuk, hogy képesség, ami megfogalmazza azt, amit látunk. A magyar azért magyaráz, mert átlátja a folyamatokat. Mi ragozó nyelvet beszélünk, és ezt Kiss Dénestől tanultam.

– Azt hiszem, a zenében az a csodálatos, hogy olyan egykettőre és könnyedén eléri azt, amit szavakkal csak nagy fáradtság árán lehet elérni. Azt is hozzátehetem, hogy sokak szerint a zene a legalkalmasabb kifejezési eszköz, mert elsőként jelentkezett az emberiség történetében. Antropológiai vizsgálatok igazolják, hogy előbb volt, mint a beszéd.

– Lehetséges, mert a madár előbb volt, mint az ember. A madárkák hangjai most is foglalkoztatják a zeneszerzőket, mert nem tudják lejegyezni, amit hallanak. Csak ha a hangokat lelassítják, de akkor meg nagyon furcsa hangzással szembesülnek. Egy Szőke Péter nevű kutató foglalkozott a madarak énekével, és Az ismeretlen madárzene címmel lemezt is jelentetett meg erről. Lelassította a madárhangokat, s én fel is használtam ebből ezt-azt. Ha ilyen élménnyel találkozik az ember, megdöbben. Nagyon sok dolgot tudniillik nem ismerünk a világban, s a madárhangok is közéjük tartoznak.

– Oriana Fallaci Ha meghal a nap című könyvében van egy mondat, amely így hangzik: „Csak azt lehet megírni, ami fáj, ami bosszú”.

– Kétségtelen, hogy megnyugtatja az embert, ha ki mer mondani, meg meri írni olyan dolgot, ami fáj. Mert én megtettem! Önmagam világát írtam meg, minden szenvedésemet. De a mondatok végén a szeretet hatalma jön létre.

– Fontos az a közeg, amelyben muzsikál?

– Nagyon fontos a közönség. Sokat elárulnak az arcok, amelyek szembe néznek velem. Szó szerint „eléghet” az ember ebben a kölcsönhatásban. Mindig is a kis közösségeket szerettem. Ott jobban érződik a zene által kiadott rezgés. Soha nem írom össze a műsoromat. Megpendítem az első hangot, ez lecsapódik, és jön vissza. És ezután olyan dolgokat játszom, ami kell a közönségnek. Ez egy labdajáték. Nemesíteni kell az embereket, mert különben elhal a világ, ha nem lesz harmónia. Ha nem működik az emberekben a jóra való igény.

– Milyen a kapcsolata a gitárjával?

– Még nem kérdezte meg tőlem senki, de nagyon jó. Van egy pár gitárom, ráadásul még örököltem is másoktól, akik elmentek a túlvilágra. Az első gitárom viszont, amit annak idején egy újságban, a New Musical Expressben láttam meg, a Seekers együttes kezében, tizenkét húros gitár volt. Ez a kedvencem. A legvékonyabb nyaka van, és nagyon zeng, mert már régi, ezerkilencszázhetvenhat körül kaptam.

– A gitár is öregszik?

– Hajjaj, annál jobb lesz, minél jobban szárad a fája. Nekem csak akusztikus gitárjaim vannak, amelyek a minőséget jelentik. Nincs elektromos hangszerem.

– Még mindig jó élni Pázmándon?

– Sok minden megváltozott azóta, hogy ide érkeztem. Azok a nénik, akik a körben látható hímzéseket készítették, már meghaltak. De a ház még áll a vártán, és a sok apró holmi, ami körülvesz, mind-mind énekel és mesél. Jól elvagyok a gitárjaimmal is, és ahol fellépek, ott megpróbálom az optimizmust erősíteni. Az emberek jobbá tétele is a célom. E nélkül nem lehet előre jutni. Ami viszont a médiakurzust illeti, ott Tolcsvay-dalokat nem lehet hallani.

Pedig ötven éven keresztül muzsikáltunk. Nem hallatszunk, mert a mai világnak más a rezgésszáma. Más a működő energia. És a habzsolásnak nincs határa. Ez nem engedi, hogy szóhoz jusson az ember, csak akkor, amikor a színpad fogadja be, és el tudom énekelni a dalaimat. Amúgy azonban a mai világ kirekesztettje vagyok. De ha elmondom a magamét, gyakorta kérik: „Béla bécsi, még!”
S amikor a rendhagyó történelemórákon a közelben lévő Pandúrkövekről beszélek, tágra nyílnak a szemek. Ez öröm és vigasz.

– Szobotka Tibor írta: „Az ember hovatartozását nem a törzs, a vér, a származás dönti el… Talán csak annyi, hogy a Szózat hallatán tud-e sírni.”

– Minél idősebb az ember, annál könnyebben jönnek ki a könnycseppjei. És nemcsak a Szózat alkalmával… Akkor is, ha meghallom Kodály Intermezzóját, vagy olyan motívumokat, amelyek mindent ahhoz kapcsolnak, ami a föld sajátja. Ahogy a magyar ember, a pásztor mondja, aki leszúrja a somfabotját a földbe: „Ez a világ közepe.” Az ő világa ott kezdődik, és ugyanonnan gyűrűzik és hullámzik tovább. A legfontosabb az, hogy mindenki megtalálja a helyét benne.

– Ha öntől függne, milyen zenét küldene az asztronautákkal a világűrbe?

– Süss fel nap, fényes nap…

Kosztolányi Dezső:

Herr

1
Nyugodtnak tetszett, de belül állandóan éber és ideges volt. Olyanféle izgalom lüktetett benne, mint az autóban, melyet már elindított a kocsis, de benzingőzei még csak apró robbanásokkal gyulladoznak, s minden pillanatban kész eliramodni, sebesen és könnyedén. Gyakran hallatott ilyen korgó hangot is. Herr farkaskutya volt.

2
Mindenki ismerte. Gazdáját nem ismerte mindenki. Megesett, hogy mikor végighaladt vele az utcán, a járókelők így szóltak: „Ez a Herr gazdája.” Ő csak függeléke volt kutyájának. Ha összevetették a két élőlényt, a kis, köpcös öregurat, aki pápaszemet és keménykalapot viselt, s ezt a nyúlánk, előkelő állatot, mely mintegy acélból készült, el kellett ismerniök, hogy kettejük közül az arisztokrata: a kutya.

3
Elülső lábaival nyitogatta ki az ajtókat, s szobáról szobára járkált. Nem beszélte az emberek nyelvét, de értette minden hangját és rezzenését, minden neszt és jelet, már a megszülemlése másodpercében. Villámgyors tekintettel becsülte föl a helyzetet, s aszerint cselekedett. Cipőket, papucsokat hozott ki a harmadik-negyedik szobából, amelyiket kívánták. Bukfencezett, hengergőzött a szőnyegen.
Ha megkérték, röhögött vidám fogaival, és sírt is, fájdalmasan nyíva. Egyszer repülőgépen is utazott.

4
Kölyökkora a célirányos nélkülözések, sanyargatások és lemondások sorozata volt. Csontjainak erősítésére meszet kapott és csukamájolajat, melyhez lassanként hozzászokott.
A cukrot megvonták tőle, hogy el ne finnyásítsák. Zsíros koncok sohase kerültek táljára. Közben megszerette a gyümölcsöket. Almát is evett, szőlőt, dinnyét, hámozott dióbelet és mogyorót. Úgy készült jövőjére, mint egy nagy művész.


5
Életének legnevezetesebb eseménye az volt, mikor gazdája kivitte a kutyakiállításra, hogy részt vegyen a nemzetközi versenyen. Itt beiktatták, megmérték, számot kapott. Egymás után vették szemügyre a bizottság tagjai, állatorvosok, sportemberek, katonatisztek. Versenytársa, komoly, csak egyetlenegy akadt. Azt egy sápadt, magas, fekete ruhás hölgy pórázon vezette a bírálók elé, s nyugtalan mosollyal ajánlgatta, pártfogolta. A két kutya között kellett dönteni. Végül Herr kapta az első díjat, egy aranykupát.

6
A verseny után, egy őszi szürkületkor, az izgalmaktól elcsigázva, kimerülten aludt a nyitott verandán, kockás teveszőr takaróján. Pihent babérjain.
Az elhagyatott utcán zajtalanul közeledett a sápadt, magas, fekete ruhás hölgy. Megállt a veranda előtt. Egy darabig tűnődve nézte őt. Aztán kivett kistáskájából egy forgópisztolyt, nem nagyobbat, mint egy ékszer, célzott és rásütötte.

7
Herr talpra ugrott, oly bátran és határozottan, mint egy fejedelem, aki ellen merényletet követtek el, s utoljára még szembe akar fordulni orvtámadójával. Fülét hegyezte, szemét kimeresztette. Látta, hogy valaki tovaoson a falak mellett, s eltűnik a sötétben. Csak ekkor érezte, hogy megsebesült.
A golyó a mellébe fúródott. Meleg, bíbor vére lassan csordogált a kockás teveszőr takaróra. Szeme elhomályosult. Teste nehéz volt, mint az ólom. Elülső lábai megroggyantak.

8
Így, mintegy térden állva, félig a földre bukva, ezt gondolta: „Meggyilkoltak. Végem van, végem. El kell pusztulnom.
A tökéletesség voltam, a szépség, a kiválóság. Nekem nem szabad megöregednem, csontokat rágcsálva és vakarózva, mint a többi kutyának, ki vaksin, hályogos szemmel, foghíjasan nyújtózik ki óljában, s megdöglik szopornyicában vagy aggkori végelgyöngülésben. A dicsőség volt az enyém. De azért még jó volna egy kicsit szaladgálni a szabad réteken, szagolgatni ezt a sok szagú világot, a cipőket és papucsokat, s csak egyszer, egyetlenegyszer zabálni, zsíros koncokat, pacalt, marhamájat, és cukrot ropogtatni, cukrot. Csakhogy már nem lehet.”

9
A környék ebei, a kopók, a juhászkutyák, a patkányfogók, a korcsok és felemások, a kutyatársadalom munkás és hasznos tagjai, a pisztolydurranástól fölriasztva hangosan ugattak.

1929