Visszahúzás

„A restaurálás egy hivatás, a lényege az eredeti műérték visszaállítása, megtartása, konzerválása, a jelenlévők és a jövő számára”

Talán egyszerűbb lenne, ha arról beszélnénk, az ország melyik pontján nem dolgozott még – mondom Osgyányi Vilmos Munkácsy-díjas kőszobrász-restaurátornak, az MMA levelező tagjának, aki lelkesen sorolja pályafutása jelentős munkáit. A pécsi Dóm Kőtár, a jáki templom nyugati kapuja, a sárospataki Rákóczi-vár, a füzéri Várkápolna vagy éppen a siklósi vár első üteme is az ő keze munkája nyomán újulhatott meg, csak hogy néhányat említsünk. Napsütéses tavaszi idő lévén Biatorbágy Főterén, felesége könyvesboltja előtt ülünk le egy kávé mellé. Miközben életútjáról, hivatásáról kérdezem, a helyiek percenként lépnek hozzá, hogy váltsanak vele pár szót. A közösség és Osgyányi Vilmos jókedve hamarosan rám is átragad, főleg ha viccel – ilyenkor ugyanis úgy mosolyog, akár egy kisgyerek.

„...megkérdeztem, nincs-e szükség kőfaragóra. Felküldtek Szarka elvtárshoz, aki azonnal cigarettával kínált, és elvtársnak szólított”

Fotó: MH/Katona László

– Olvastam egy régebbi riportot, amelyből kiderült számomra, hogy a művészet az egész családjában jelentős szerepet játszik.

– Ez így van, első feleségemmel, Véghseő Klárával, aki festőművész, még a főiskolán ismerkedtünk meg. Három lányunkból ketten, Sára és Róza szintén festőművészek lettek, akárcsak az édesanyjuk. Második feleségemmel, Gombos Katával Pécsett ismerkedtem meg, négy gyermekünk született. Ebből a házasságból a legidősebb lányom szintén a képzőművészeti egyetemre jár, és az első unokám szintén épp most végez ugyanott.

– Ez tudatos volt?

– Nem mondanám, hogy kifejezetten tudatos lett volna. De természetes, hogy ha az otthoni légkörben sok szó esik a szakmáról, az inspirálja a gyerekeket. Nekem például nem volt művész a felmenőim között, egy egyszerű családból származom.

– Meséljen a családjáról! Ha jól tudom, Trianon traumája fontos szerepet játszott az életükben.

– Alapvetően meghatározta az életünket, mivel az egész családom Bácskából származik. Érdekes módon a trianoni döntés kettéválasztotta édesapám birtokát, de a tulajdonjogot nem szüntette meg. Egy része a Kis-Magyarországra, Ásotthalomra esett, ahova egy úgynevezett „kettős birtokos igazolvánnyal” átjárhatott művelni a földjét. Ezerkilencszáznegyvennégyben kellett elmenekülnie Hajdújárásból, amikor az oroszok bevonulása után a szerbek a magyar férfiakat összeszedték, és munkaszolgálatra vitték. Az első féléves „szolgálat” után év végére hazaengedték, de a szerb karácsony alatt apám átjött Ásotthalomra, mert nem akart tovább részt venni a Novi Sad-i repülőtér építésében. Hamarosan le is zárták a határt, Tito „láncos kutyává” vált, s ekkor édesanyám a zöld határon tíz liter disznózsírral a hátán átszökött apámhoz. A sorsuk ily módon megpecsételődött, itt kellett új életet kezdeniük, ami nem volt egyszerű. Szabadkára, Palicsra, a rokonokhoz csak ezerkilencszázötvenhétben mehettünk át először.

– Ezek az élmények milyen módon hatottak, hatnak önre?

– Az egész identitásomat meghatározza az a tény, hogy elcsatolt területről származom. Mondhatni, sokkal érzékenyebb vagyok ebben a kérdésben. A mai napig azonnal felismerem a beszédéről, ha valaki arról a vidékről származik, mint én, hiszen a szü­leim kiejtése is bácskai volt. Az én nyelvhasználatomból sajnos már lekoptak ezek az „ízek”, de elő tudom hívni őket, ha olyan környezetbe kerülök. Egyébiránt minden elcsatolt terület kérdése hasonlóan fontos számomra, Erdély és a Felvidék is. Utóbbi már csak azért is, mert Osgyán helység a Felvidéken van. Utána kutatva derült ki számomra is, hogy a családomat Mária Terézia telepítette le, miután a török kiirtotta a lakosságot az Alföldön. Az őseim katonák voltak, a földműveseket kellett védeniük a portyázó törököktől meg mindenféle rablóbandáktól. Ezek a földművesek bekerített területeken éltek, és fizettek a saját őrzésükért a katonáknak. Zentán még ma is van egy Osgyáni-ház, a helytörténetben benne van az Osgyáni-múlt, Osgyáni Lászlót kétszer is megválasztották főbírónak.

– Számomra mindig meglepő, ha valaki ilyen jól ismeri a családja történetét. Manapság talán kevesen tudnak ilyen részleteket az őseik múltjáról. Ön honnan tudja ezeket?

– Egyrészt a személyes kíváncsiságom áll mögötte, másrészt az a habitus, ahogy a családom viszonyult a gyökereihez. Mi nem a tévét néztük, hanem beszélgettünk a régi dolgokról. Szerencsére sok fényképünk megmaradt, s ezek mindig előhívták a történeteket az idősebb generációkból.

– Hogyan került képbe az életében a kőfaragás?

– Az általános iskolás rajztanárom, Szűcs Árpád fedezte fel a tehetségem, és azt mondta, hogy nekem mindenképpen a Tömörkény Gimnáziumba kell jelentkeznem, ott a helyem. Engem akkoriban nemigen foglalkoztatott a művészet témája, szakács vagy erdész szerettem volna lenni. De Szűcs Árpád kötötte az ebet a karóhoz,
és igaza lett: felvettek a kiváló gimnázium kőfaragó-kőszobrász szakára, ami innentől kezdve nemcsak meghatározta az egész életem, de nagyon meg is szerettem. Ám mielőtt a választott pályára léptem volna, történt egy kis érdekesség, tudniillik az érettségin elvágtak történelemből…

– Egy alapvetően a múlttal foglalkozó ember életében ez elég pikáns részlet, de végső soron nem végzetes. Örkény István például irodalomból bukott meg. Az ön esetében hogy történt?

– Tanulás helyett hajót építettünk az egyik, hozzám hasonlóan kalandvágyó osztálytársammal. Egy vitorlást raktunk össze Szegeden, feltettük a vonatra, elküldtük a Balatonra, aztán két és fél hónapon keresztül ott is maradtunk. Ez idő alatt végül megtanultam a történelmet, és szeptemberben már sikeresen leérettségiztem.

– Lázadó gyerek volt?

– Egyáltalán nem. Édesanyám kisgyerekkoromtól azt mondogatta: „Fiam, te ne legyél olyan, mint a többi, te különb vagy.” Nyilván ő különbnek látott, de ez rám is hatással volt. Ráadásul a magasságom miatt fizikai értelemben is mindig kilógtam a sorból, és hamar rá kellett jönnöm, hogy nekem nem érdemes rossznak lennem, mert ha csak a legkisebb stiklit is elkövetem, azonnal lebukok: „Vili, már megint te?” Aztán beláttam, hogy megéri jónak lenni. Afféle magányos figura voltam inkább, nem keveredtem rossz társaságba.

– Mi történt az érettségi után?

– Mivel bukott diák voltam, nem vehettek fel azonnal a főiskolára. Az akkori rendszer szerint két évig számított az érettségi eredménye, két év letelte után viszont már csak a felvételin való teljesítményt értékelhették.

– Túl sok logika nem volt ebben a szabályban.

– Nincs, az égvilágon semmi. Az átlagom a végén nem volt rossz, de hát mégis ott volt az a bukás, ugye. Akkor elmentem katonának, kifejezetten azért, mert szerettem volna főiskolára menni. Tartalékos tiszti kiképzésre jelentkeztem, ami végül nagyon jó tanulóiskolának bizonyult, mert itt is kamatoztathattam a tehetségem: mivel tudtam grafikát készíteni, rajzolni, különböző dekorációs feladatokat bíztak rám. A laktanyákon lévő feliratokat kellett felújítani, vagy épp a május elseji ünnepre kellett elkészíteni a dekorációt.

Kaptam egy külön helyiséget is, ahol jól el lehetett sunnyogni a feladatok elől. Ez egy kellemes státus volt. Néhány hónappal a leszerelésem előtt, amikor már törzsőrmester voltam, a szakaszommal a Déli pályaudvar építésében vettünk részt. Mivel az én dolgom pusztán csak annyi volt, hogy reggel odaszállítsam őket Gödöllőről, este pedig vissza, rengeteg szabadidőm volt a környéken. Egy napsütéses napon felmentem a Várba, és megpillantottam az Országos Műemléki Felügyelőséget. Fogtam magam, úgy, ahogy voltam, törzsőrmesteri ruhában, bekopogtattam, és megkérdeztem, hogy nincs-e szükség kőfaragóra. Felküldtek a kivitelezőkhöz, Szarka elvtárshoz, aki azonnal cigarettával kínált, és elvtársnak szólított.

– Zavarta az elvtársazás?

– Szörnyű döbbenet volt számomra. Mivel egy minden ízében klerikális családból érkeztem, eleve nem volt könnyű „szocializálódni”. Élt bennem az emlék, hogy apámat Ásotthalmon annak idején az ávósok be akarták szervezni, hogy menjen át a határon, és hozzon híreket, és amikor ezt megtagadta, majdnem agyonverték, egy ismerős orvos mentette meg. Ám, amikor bevonultam katonának, elkezdtek minket elvtársnak szólítani. Bennem ilyenkor minduntalan végigszaladt egy hűvös-rossz érzés. „Édes Jóistenem, én itten elvtárs leszek?!” Sajnos ezt a körülmények miatt el kellett fogadnunk.

– Mit válaszolt Szarka elvtárs?

– Azt, hogy ha leszereltem, szükségük lesz kőfaragóra, ne menjek máshova, keressem őt, a többit majd elintézi. Ez így is lett. Elég zord körülmények közé kerültem. A budai várfalnál egy lakókocsiban laktunk, amit olajkályha fűtött. Mellette volt egy fészer, ahol kvádereket kellett faragnunk, egyszerű kockaköveket, naponta öt darabot. A második világháború után keletkezett sérüléseket javítottuk a várfalon. Olyan emberek közé kerültem, akik először semmibe sem vettek, egészen addig, amíg nem látták, hogy mit tudok. Meg akartam mutatni, és ez sikerült. A kőfaragás alapismereteit már a gimnáziumban megszereztem, de biztos, hogy volt valamilyen született tehetségem is, amit apámtól örököltem, akinek tanult szakmája nem, de hihetetlenül jó arányérzéke az volt. Ő úgymond „ellopta a kőműves szakmát”: ha valamit egyszer meglátott, utána azt meg is tudta csinálni.

– A két év leteltével jelentkezett a Képzőművészetire?

– Igen, és rögtön fel is vettek, így csak egy évet dolgoztam a várfalon. A felvételire nem is igazán készültem, mégis – ahogy később megtudtam – maximális pontszámot értem el. Ez a főiskola végül alap­jaiban határozta meg a hozzáállásomat a későbbi munkámhoz.

– Mégpedig?

– Két mesterem által, akik közül az első, Pátzay Pál, a szobrász mesterem egy igazi finom úriember volt. Általa részesültünk a restaurátorok számára kötelezően elvégzendő, kétéves szobrászati képzésben. Teljes életnagyságú szobrokat, portrékat, domborműveket mintáztunk. A második év után pedig következett a restaurátor szakmai rész, amikortól már Szakál Ernő volt a mesterem. Róla annyit kell tudni, hogy a Horthy-rendszerben tanulta a szakmát, majd később a Római Akadémián tanult. Ezt követően hazakerült, de a klerikális múltja, a Horthy-rendszerben szerzett diplomája úgyszólván nem volt kompatibilis a szocializmussal.

Pedig rendkívül komoly szakmai háttérrel, a kőfaragó mestervizsgán túl pallérvégzettséggel is rendelkezett, amivel akár a Margit híd kőpillérjeinek a kivitelezését is elvállalhatta volna. Munkát mégsem kaphatott a háború utáni időszakban, egészen addig amíg a soproni Szent György-templom stukkóinak helyreállítása során a műemlékvédelmi hivatal fel nem ismerte, hogy milyen kiemelkedő szaktudással rendelkezik. Leginkább a történeti kőfaragványok érdekelték, azon belül is a középkori szerkesztések és azok gyakorlati kivitelezése.
A szakmai tudása olyan magas szinten állt, hogy mi a mai napig is alig tudunk a nyomába lépni.

– Őt tekinti tehát inkább mesterének és nem Pátzayt. Miért?

– A szobrászati megközelítés egy alkotói megközelítés. A restaurátornak viszont éppen az a fő szempontja, hogy a múltunkhoz már nem lehet alkotó módon hozzányúlni. A műérték helyreállítása a feladatunk. Legyen szó akár egy kapuról, egy templomtoronyról, egy ülőfülkéről, összedőlt, pusztulófélben lévő dologról vagy egy szobortorzóról, a mi dolgunk a lehető legnagyobb alázattal felkutatni, hogy milyen lehetett eredeti formájában, és csak annyit szabad hozzátenni, ami a legszükségesebb. Ez a legalapvetőbb kérdés a szakmában, hogy hogyan nyúljunk hozzá a műtárgyakhoz. Ha például egy szobortorzóról van szó, nem mindegy, hogy azt múzeumba szánjuk-e, vagy az illető darab egy szoboregyüttes részét képezi.

A mai felfogás szerint a töredékről másolatot kell készíteni, az eredeti műtárgyat pedig konzerválni kell és múzeumban elhelyezni, mert így megmarad az eredetisége, és hosszú távon tanulmányozható. Ha a töredéket kiegészítem, csökken
a műértéke. Lehet, hogy funkció szempontjából jó rekonstrukciót készítek, de egy komoly művészettörténész, ha észreveszi a beavatkozás nyomait, már kevésbé értékesnek fogja ítélni.

– Miért nem az alkotói munkát választotta?

– Soha nem feszített az önkifejezés, hogy úgy mondjam. Úgy éreztem, nincs olyan egyéni művészi mondanivalóm, amit fontosnak, érvényesnek tartok és ezért szívesen megalkotnám. Ma a szobrászok gyakran húzódoznak, amikor a megrendelő elmondja az igényeit, pedig ha végignézünk a történelmen, az egyéni alkotások csak a középkor végén és az újkor elején jelentek meg. Addig a pontig mindig az egyház és az uralkodó osztály volt a megrendelő, ők határozták meg, hogy mit szeretnének látni. A szobrászok iránti tisztelettel mondom, hogy szerintem a szobrászat előbb szakma és utána művészet: a szakember a kvalitást adja, a minőséget és nem feltétlenül a témát. Legalábbis nekem a szobrászatban a minőség számít. És ha sikerül az anyagban megeleveníteni a lelket, az ember teremtő erejét, úgy, hogy az évszázadokon keresztül érvényes maradjon, számomra az a művészet.

– Az emberek jobb esetben nem valamivel szemben határozzák meg magukat, hanem valami mellett. Jól sejtem, hogy ön sem az imént vázolt művészetfelfogással szembehelyezkedve választotta a műemlékvédelmet?

– Természetesen nem. A pályám során végig az épületszobrászat érdekelt a legjobban, az architektúra, és egyik izgalmas feladat hozta a másikat. Hálás vagyok a sorsnak, hogy mindig magas színvonalú munkákkal kerestek meg. A restaurálás egy hivatás, a lényege az eredeti műérték visszaállítása, megtartása, konzerválása, a jelenlévők és a jövő számára. Mintegy visszahúzom a jelenkorba mindazt, ami avul, romlik, pusztul, elásódott, vagy csak el akar veszni az időben.

– Az imént utalt rá, hogy alapvetés a műemlékvédelemben, hogy minden korszak értéket képvisel. Krcho János, kassai műemlékvédelmi építész nemrég szintén a Művész Páholy rovat vendége volt, és arról mesélt, mennyire megdöbbenve tapasztalta, hogy sok hallgatója nosztalgiával tekint a szocialista építészetre, és azt tartja megőrzendőnek, és ez benne időnként ellenérzéseket keltett.

– Egyrészről érthető ez a megdöbbenés, másrészről gondoljunk arra, hogy minden pillanat a múlté. Semmi sem jön vissza már. Minden történelmi korszak lenyomatának megvan a maga jogosultsága, mementóként. Nem azt mondom, hogy panelházakat kellene restaurálni, de néhány épületet biztosan meg kellene tartani a jövő számára, ahogy a szocreál alkotások is egy több évtizedes történeti korszak emlékeit őrzik.

– Melyik munkája jelentette a legnagyobb kihívást? Előfordult, hogy úgy érezte, nem fog sikerülni, ahogy ön fogalmaz, visszahúzni a jelenkorba az adott műemléket?

– Gyönyörű munkákkal áldott meg a sorsom. Hogy csak pár példát említsek, ilyen volt a jáki templom nyugati kapujának,
a siklósi vár első ütemének restaurálása, valamint a sárospataki várban több mint egy évtizedig folyó restaurálás. Ám az egyik legnagyobb szakmai kihívást a pécsi Dóm Kőtár újraalkotása jelentette számomra, amiért végül a Munkácsy-díjat is kaptam. Itt valami egészen újat kellett kitalálnom, olyat, amiben nem én, hanem inkább azt mondanám, az elődeim nem hittek. Hat évig dolgoztam ezen a kőtáron, ahol lényegében a magyarországi romanika legszebb kőfaragványai kerültek veszélybe. Az ötvenes években mesterem, Szakál Ernő építette fel ezt a kőtárat, de olyan konstrukcióban, amely során a faragványokat befalazták. Ennek a falazásnak viszont nem volt szigetelése, ezért az egész szerkezet fölnedvesedett. A kőtárat be kellett zárni, a kimenekített faragványok nem voltak többé megtekinthetők, és le kellett bontani az egész kiállítást, ami meglehetősen irritálta mind a magyar, mind a nemzetközi tudományos életet.

– Mi volt ott a konkrét szakmai nehézség?

– A feladatom az volt, hogy rakjam össze a márványkaput, amely több mint ötven római kori faragványból állt. A márványelemek hátulján különböző ábrázolások, fejek, lovas dombormű, szövegtöredékek voltak, amelyeket Szakál Ernő – minthogy falazatban állította fel a kaput – nem tudott bemutatni, pusztán csak lyukakon keresztül lehetett látni a hátoldalon található római faragványokat. Dávid Ferenc művészettörténész vetette fel azt a tervet, hogy úgy mutassuk be a kaput, hogy a hátoldala is teljes egészében látható legyen. Szakál Ernő a nehéz szakmai problémán elgondolkodva, kérdésünkre azt felelte: nem tudja elképzelni, hogy ez kivitelezhető volna. Ám én nem akartam lemondani az ötletről, s végül valóban: egy technikai újítás segítségével sikerült térben megállítanom a kaput. Az ötletem lényege arra a gondolatra épült, hogy ha a kőelemeket egymásra rakjuk, és közéjük koracél lemezt teszünk, akkor az esztétikus tartószerkezetbe foglalt lemezek a súlyuknál fogva stabilizálni tudják a köveket. Ezzel egy körbejárható, mindkét oldaláról megszemlélhető installáció született.

– Jól érzem, hogy erre a munkájára a legbüszkébb?

– Egyrészről igen. Ugyanakkor volt még egy komoly kihívásokat rejtő munkám, aminek a megoldására büszke vagyok, s ez a füzéri várkápolna. Amikor a hetvenes években megismertem a várat, az egy igazi rom volt, igaz, gyönyörű rom. A megmaradt kápolna egyik oldalfala félig kidőlve állt a szikla szélén, és mindössze egy szál gerenda tartotta. Kétezertizenötben bíztak meg a feladattal, hogy készítsem el a kápolna rekonstrukcióját. A probléma az volt, hogy egy ilyen megdőlt falat nem lehet visszadönteni, visszanyomni a benne lévő ülőfülkékkel és ablakokkal együtt, a boltozatot pedig rekonstruálni kellett. Ez egy olyan szituáció, amiben nem lehet hazudni: ha huszonhét centiméterrel arrébb van már a fal, akkor ha jön egy borda, aminek a térben megvan a maga helye, akkor ott bizony egy huszonhét centiméteres lyuk keletkezik. A megoldáshoz egy külön dramaturgiát találtam ki.

– Mit ért dramaturgia alatt?

– Jobb híján így nevezem. A beomlás pillanatára gondoltam, és ezt játszottam el térben a boltozaton. A szerkesztésből rekonstruálni lehetett a beomlott elemeket, és úgy helyeztem el őket, hogy nem kapcsolódnak egymáshoz. Ezt nevezem dramaturgiának. Egészen különös vizuális élmény. Az ülőfülkénél a kidőlés szintén problémát okozott, az elemek ugyanis nem fából, hanem kőből vannak, amiket nem lehet odahajlítgatni. Csúsztatásos eljárással oldottam mindezt meg: kiegészítettem a hiányzó elemeket, majd olyan helyzetbe állítottam őket, hogy frontális nézetből egységesnek látszanak. Csak ha közelebb megyünk, akkor látjuk, hogy az elemek el vannak mozdítva egymáshoz képest. Ez az igazán jó munka. Mert nagyon élvezem, ha kutathatok, ha töprenghetek a problémákon, de ha ráadásul sikerül mindezt úgy megvalósítani, hogy érvényeset alkottam, modern szemlélettel visszaállítva az adott dolog műértékét, akkor vagyok a leg-
boldogabb.

– Decemberben lett az MMA levelező tagja. Mit vár ettől a feladattól? Milyen célkitűzései vannak?

– Ez egy érdekes kérdés, ugyanis jelenleg a Magyar Restaurátorok Egyesületének az elnöke is vagyok. Ebben a szerepemben azt kell mondanom, hogy a restaurálás státusa ma Magyarországon sajnos nem megfelelő. Ennek elsősorban az az oka, hogy bár nagyszerű támogatásokkal rengeteg kastélyunk és várunk épül újjá, ezek valójában – nevükben sem – műemléki helyreállítások, hanem idegenforgalmi attrakciók. Amivel nem is lenne feltétlenül baj, ha nem a megrendelő megvalósulási és kivitelezői szempontjai dominálnának, hanem a műemlék saját szempontjai, úgymond „önvédelme” tudna jobban érvényesülni. Éppen ezért ezután a restaurátori gyakorlati munkák elvállalása helyett egyre inkább korábbi munkáim publikálásával, az elméleti kérdésekkel és szakmapolitikával szeretnék foglalkozni. Nagyszerűnek tartom azt a szándékot, ami jelenleg tapasztalható múltunk visszaépítésére vonatkozóan, viszont szakemberként látom, hogy ezek a felújítások inkább rehabilitációs szempontból jók, hiszen minden újjászületik, működőképes és látogatható lesz, de áldozatok árán.

– Milyen célt tűzött ki konkrétan?

– Mondok néhány példát. Nemrég a Magyar Művészeti Akadémiához került az Építészeti Múzeum, amivel én régóta foglalkozom, ugyanis jó lenne, ha az ott található magyarországi történeti kőfaragványok feldolgozása megtörténne. Ott van akár az egri vár, ahol, mint a répa, halomba összerakva állnak a kazamatákban a csodálatosabbnál csodálatosabb faragványok. Nincsenek feldolgozva és értékként kezelve. A siklósi várban elkészült egy épületrekonstrukció, de az ott feltárt kövek nincsenek publikálva, bemutathatóvá téve. Pedig azok a faragványok, amelyek előkerültek, teljesen átírták azt a történeti szemléletet, ami eddig ismert volt például a helyi reneszánsz kapcsán. És ez csak néhány példa, rengeteget tudnék sorolni. Az sem segít, hogy az Európai Unió tagjai vagyunk.

– Hogyhogy?

– Tudja, amikor csatlakoztunk az unióhoz, nagyon boldog voltam, mert azt hittem, nálunk is létrejönnek szakcégek, ahogy Németországban vagy Franciaországban vannak. Jelenleg ugyanis bármelyik kivitelező cég pályázhat műemlékvédelmi munkálatokra, olyanok is, akiknek nincs egyetlen emberük sem, akik szakmai munkákat tudnának végezni. Ha most valaki felszerelné magát restaurátorokkal, szakképzett kőfaragókkal és egyéb szakemberekkel, szakműhelyeket hozna létre, hogy magas szinten végezzen restaurációt, nem élvezhetne előnyt adott esetben egy mélyépítő, műemléki helyreállításban szaktudással nem rendelkező céggel szemben. Ez teljesen nonszensz. Sajnos nem merünk pozitív diszkriminációt alkalmazni, amire a restaurátor szakmának igenis szüksége lenne, ahogy Franciaországban és Németországban is így működik.

– Lát valami esélyt, hogy mindez megváltozzon?

– Nincs nagy reményem, hogy őszinte legyek, de kicsit talán lehetne változtatni. Mi, restaurátorok huszonnyolc éve folyamatosan próbálunk minden kormányt meggyőzni a beadványainkkal. A Magyar Restaurátorok Egyesülete nemrégiben közzétette az elmúlt huszonöt év levelezéseit, amelyekben azt indítványoztuk, hogy jöjjön létre egy restaurátor kamara, amit állami akarat nélkül, alulról nem lehet létrehozni. Eddig nem sikerült, de megyünk tovább. A jogászunk, aki ezerkilencszázkilencvennégy óta folyamatosan segítségünkre van a beadványok elkészítésével, épp a minap mondta nekem: „Vilikém, ugorjunk neki még egyszer!”