Hétvégi melléklet

2022. április 23.

0423

Zuhanás

Vers

Dsida Jenő: Tavasz kezdetén

Néma várás ül ma a nagy világon.
Csókos szellő rengeti vágyam árját,
És kínzott szívek panaszos beszéde
Tör ki belőlem.
 

Vérszopó, vad zsarnok a tél. Nem enged
Szóhoz jutni. Ámde uralma tűnik
S a tavasz kegyes keze nyújt nekem most
Írt sebeimre.
 

Merre jártatok, kicsi, zöld gyümölcsök,
Illatos bimbók, fakadó rügyek, mind?
Mért nem jöttetek hamarább? Mi vártunk
Egyre tirátok.
 

1924

Emberek és gerendák

Hová tűnt Matancsics?

„Gyerekek! Kínosan nyugodtak az osztrákok. Mintha angol lordok lennének! Nem tetszik ez nekem!”

RR

A Szabad Nép azt jelentette, hogy „a felszabadulás óta nem volt még válogatott mérkőzés, amelyet ily nagy érdeklődés előzött volna meg, mint a vasárnapi magyar–osztrák találkozót”. Lépjük nagyvonalúan túl, hogy helytálló-e a „felszabadulás” terminus technicus, de az is tény, hogy még élt a háború befejezése kiváltotta eufória, a teljes szovjetesítés, a fordulat éve pedig még előttünk volt. A sorozatban harmadik bajnoki címére hajtó UTE-re épülő válogatott az 1945. augusztusi újrakezdés óta szinte legyőzhetetlen volt, csak Bécsben kapott ki egyszer, 1946 tavaszán.
A helyzet a nagy világégés befejeződését követő egy-másfél évhez képest kezdett rendeződni, noha még mindig sok jó futballista érezte úgy, hogy külföldön – Olaszországban, Franciaországban, de akár Romániában és Csehszlovákiában – könnyebben megtalálja a számításait. A két szomszédos országgal nagy tárgyalásokba bocsátkozott az MLSZ, a játékengedélyek feltételhez kötésével sikerült elérni, hogy az exodus megálljon.

Egy fiatal srác csimpaszkodik a leszakadt lelátó még ép traverzébe, csodával határos módon nem zuhant a mélybe. Később kiderült róla, hogy Nika Lászlónak hívják, tizenhat éves műszerésztanonc
Egy fiatal srác csimpaszkodik a leszakadt lelátó még ép traverzébe, csodával határos módon nem zuhant a mélybe. Később kiderült róla, hogy Nika Lászlónak hívják, tizenhat éves műszerésztanonc
Fotó: MTI/MAFIRT/Adorján Rezső

Az osztrákokkal kitűnő volt a kapcsolat, a két szövetség egészen 1950 végéig évente kétszer kiállította egymás ellen a két A válogatottat. Ma már talán hihetetlennek hat, de a háborúban kivéreztetett Ausztria futballistáinak „nagy szám” volt a budapesti túra. Függetlenül attól, hogy itt általában verés, finomabban vereség várt rájuk. A magyar futball akkoriban minden szinten jobb volt nyugati szomszédjáénál. Jellemző, hogy az 1947-es május első hétvégéjén a két „nagyválogatott” találkozója mellett a B csapatok egymásnak feszültek Bécsben (2:1 ide), megmérkőztek az ifik is, mégpedig az Üllői úti, előmeccsen – a magyarok 2:1-re győztek, soraikban a következő évtized öt világhírű játékosával, az akkor még eredeti
nevén szereplő Lindenmayer (Lantos) Mihállyal és Bednarik (Budai) Lászlóval, Kocsis Sándorral és Sándor Károllyal, illetve az ötvenes években Franciaországban nagy karriert befutó Újlaki Józseffel –, míg Pécsen Délnyugat-Magyarország csapata verte meg 5:1-re Karintiát, Győrben pedig Nyugat-Magyarország Alsó-Ausztriát (6:2).

A két A válogatott 1947. május 4-re kiírt mérkőzését az MLSZ ünnepinek szánta. Ötven évvel azelőtt, 1897 májusában játszotta a BTC két csapata az első bemutató labdarúgó-mérkőzést, majd fél évvel később a klub legjobbjai lejátszották az első nemzetközi mérkőzést is, a bécsi Cricketterek ellen. A fél évszázados jubileumra a szövetség meghívta Hajós Alfrédot, a kétszeres olimpiai bajnok úszót, aki tevékeny szereplője volt a magyar labdarúgás hőskorában minden fontos eseménynek.

„Ma már talán hihetetlennek hat, de a háborúban kivéreztetett Ausztria futballistáinak nagy szám volt a budapesti túra”
„Ma már talán hihetetlennek hat, de a háborúban kivéreztetett Ausztria futballistáinak nagy szám volt a budapesti túra”
Fotó: MTI/MAFIRT/Adorján Rezső

A politika is kitüntette figyelmével a mérkőzést, megint csak a Szabad Népből tudhatjuk, hogy „a mérkőzés kezdetére megjelent a nézőtéren Tildy Zoltán köztársasági elnök, Nagy Ferenc miniszterelnök, Rákosi Mátyás és Szakasíts Árpád miniszterelnök-helyettesek, Rajk László, Gerő Ernő, dr. Ries István, Ortutay Gyula, Gyöngyösi János és Mihályfi Ernő miniszterek, Vas Zoltán és Donáth Ferenc államtitkárok, Münnich Ferenc főkapitány”. Túl azon, hogy az igaz­ságügy-miniszteri posztot betöltő – három évvel később a váci börtönben agyonvert – Ries István hivatalból is jelen volt, tekintve, hogy ő volt az MLSZ elnöke, vagy akár azon is túl, hogy az említett politikusok közül Rákosi, Gerő, Vas és Münnich is akkor vagy később (látszat) szerepet kapott egy-egy nagy budapesti klub vezetőségében, meglepő volt a nagy kivonulás.
Nem túloztak a napilapok: valóban óriási érdeklődés kísérte az ünnepinek remélt mérkőzést.

Már az előmérkőzésre, az ifik találkozójára is kiment huszonötezer ember, de még azalatt is érkeztek újabb és újabb csoportok. A lapbeszámoló szerint „az állóhely már az előmérkőzés idején zsúfolásig megtelt. Még az FTC-klubház tetején is ültek és a Springer-szobornak is mellékalakjai nőttek. Már ekkor megállapítható volt, hogy több jegyet adtak ki a mérkőzésre, mint amilyen befogadóképességű a nézőtér. A mérkőzés kezdetére csaknem negyvenezren zsúfolódtak össze azon a nézőtéren, ahonnan még harmincezer sem nézheti kényelmesen a játékot”.

A pálya körül a legbizonytalanabb egy vidékről érkezett bácsi volt, aki tétován megkérdezte, ez-e az FTC-pálya? A helyi vagány válasza (Nem papa, ez a tihanyi balneológiai központ) nem nyugtatta meg. A jegyüzérek az eget kémlelték, de hamar rájöttek, erre a meccsre bármennyi jegyük is van, mindet el tudják adni. Pedig az MLSZ gyorsan árusítani kezdte a tartalékjegyeket is, amelyek aztán szintén gazdára találtak, percek alatt.

A rendezők még a pálya körüli salakra is üléseket helyeztek el, a lelátók pedig zsúfolásig megteltek. Ünnepi alkalom ide, vagy oda, gyászszünettel kezdődött a nagy mérkőzés, a két nappal korábbi, kilenc halottat követelő perecesi bányaszerencsétlenség áldozatai előtt tisztelegve.

„Legalább kétszáz ember zuhant a mélybe, másfél emelet magasból. A romok alól kimenekítetteket a teniszpálya szélén, a gyepre fektették le”
„Legalább kétszáz ember zuhant a mélybe, másfél emelet magasból. A romok alól kimenekítetteket a teniszpálya szélén, a gyepre fektették le”
Fotó: MTI/MAFIRT/Adorján Rezső

A hangszórókból lelkesítő gépzene szólt – ahelyett, hogy valaki bemondta volna, ki is az a kedves idős úr, aki sapkával a fején, kissé ódivatú nagy klottnadrágjában és csíkos trikójában elindítani készül a játékot. Hajós Alfréd jó néhány idegen nyelven beszélt, de ezúttal nem volt szükség a tudására: Matancsics jugoszláv játékvezetővel –, akiről kiderült, hogy Kaposváron járt iskolába – magyarul társalgott a kezdés előtt. A bíró személye egyébként okozott némi izgalmat: a Keleti pályaudvarra érkező „fogadóbizottsággal” elkerülték egymást. Gerő Ferenc, a korábbi FIFA-játékvezető izgatottan telefonált a forgalmi irodából, hogy nem jött meg a spori, intézkedni kell. A vezérkar riasztotta Dorogi Andort, a kor egyik legjobb magyar bíróját, hogy be kell ugrania. Ám mire a harmincöt éves sípmester „beesett” az Üllői úti öltözőbe, Matancsics is meglett.

Gallowich Tibor –, akinél lelkesebb, de aggódásra hajlamosabb szövetségi kapitánya sem nagyon volt a magyar futballnak – idegesen járt fel-alá az öltözőfolyosón, s minden szembejövőnek elmondta, hogy még altatókkal sem tudott aludni az éjjel, rossz előérzete van, nyugtalanítja, hogy a közönség túl sokat vár a csapattól. Aztán miután vizitált az osztrák öltözőben, a játékosainak panaszkodott: „Gyerekek! Kínosan nyugodtak az osztrákok. Mintha angol lordok lennének! Nem tetszik ez nekem!”

Szerencsére az első tizenöt perc játéka megnyugtatta. A magyar válogatott kétgólos előnyt szerzett, előbb Patkoló Rezső beadása után Puskás Ferenc megszerezte a vezetést, majd Zsengellér Gyula és Patkoló előkészítése után Egresi Béla, azaz „Csöpi” vette be az osztrák kaput. Azt követően történt az első baj: a B lelátó és a Springer szobor közötti állóhelyen lévők rázuhantak az alattuk lévő korzóülés közönségére. Egy szurkoló a lábát törte, néhányan kisebb sérülést szenvedtek, csodával határos, hogy a szerencsétlenek ennyivel megúszták.

Nem tört ki pánik, a nézőtéren még viccelődtek is a mentőautót és a hordágyat látva. Egy élces hang – utalva arra, hogy három héttel korábban, a Kispest–Fradi bajnoki meccsen Puskás a 38. percben hordágyon vitette magát az öltözőbe, aztán kijött a második félidőre, s két góljával eldöntötte a meccset – egyenesen utasította a mentősöket, nagy derültséget keltve: „Öcsinek vigyék! Talán akkor jobban fog játszani!” Amikor pedig a hangszórókon át orvosokat kerestek, a nép az addig bágyadtan játszó magyar fedezeteket ajánlgatta figyelmükbe.

Az osztrákok közben igazolták jó hírüket, Josef Epp duplájával kiegyenlítettek.

A szünetben Sebes Gusztáv is belátogatott az öltözőbe, és nagyon leszidta Puskást, aki szerinte nagyon kényelmesen és öregurasan futballozott. Szerencsére Szusza Ferenc nagy napot fogott ki: öt perccel a második játékrész kezdete után ismét vezetett a magyar válogatott. Kezdett visszatérni a jó hangulat a tribünre.

Másodpercekkel később történt a tragédia: „Egyszer csak megmozdult a hatalmas embererdő az állóhely teniszpálya felőli sarkában, és lefelé zuhant – írta a Népsport, helyszíni tudósítóját idézve. – Mintegy nyolc méter szélességben szakadt be a magas betonoszlopokra helyezett padlózat. Véres ruhában jajgatva másztak elő azok, akik járni tudtak. Legalább kétszáz ember zuhant a mélybe, másfél emelet magasból. A romok alól kimenekítetteket a teniszpálya szélén, a gyepre fektették le.” A Szabad Nép így írt: „A második félidő 10-ik percében a város felé eső C-tribün korhadt faszerkezete leszakadt a nézők alatt, és csaknem háromszáz ember a mélybe zuhant.”

Akkor már nem az első félidőt végigbeszélő Szepesi György, hanem a nála két évvel fiatalabb, mindössze 23 éves Deseö Dezső közvetítette a rádióban a mérkőzést. Érthetően pánikba esett, később felrótták neki, hogy nem maradt elég higgadt, s hogy miután mondta, amit látott, riadt családtagok indultak a stadion felé, hozzátartozóikért aggódva. Deseőt a Magyar Rádió vezetői később egy időre letiltották a helyszíni közvetítésekről, kegyvesztetté vált, az ötvenes években Ausztráliába emigrált.

A körülbelül háromszáz sebesült egyike, Scheit Antal mesélte a Dolgozók Világlapjának nyilatkozva: „Olyan hirtelen jött az egész, még arra sem volt időnk, hogy megijedjünk, és már zuhantunk is le egy emelet magasságból. Emberek és gerendák zuhantak, kiabálás, sikoltozás hangzott. A földre zuhantam. Éreztem, hogy eltört a bokám. Olyan nagy volt a fejetlenség, hogy hiába kiáltottam segítségért, percekig feküdtem a földön, emberek ugráltak át törött lábamon. Irtózatos fájdalmam volt, de elkezdtem mászni az ép lábammal és a két kezemmel. Végre megpillantott egy katona, meg egy asszony. Az asszonyok ilyenkor, úgy látszik, gyorsabban felismerik a helyzetet. Az asszony és a katona felemelt és kivitt az utcára. Ott egy magánautóba tettek, és behoztak a Rókusba. Megröntgeneztek, és megállapították, hogy a jobb lábam bokában eltört.”
Schulz Ádám szurkoló, aki a családjával ment ki a mérkőzésre, koponyalapi töréssel és agyrázkódással került a Rókusba: „Olyan hirtelen zuhantunk le, hogy nem is eszméltünk rá. Lányom meg a vőm elvesztették az eszméletüket. A vőmnek kitörtek a fogai, és a lányom eltörte a lábát, ők a Koltóy Anna kórházban feküsznek.”

A magyar csapat jobbfedezete, az akkor már futballkarrierje mellett tanító Lakat Károly rohant és kiabált, sok jegyet vásárolt a mérkőzésre, amelyeket szétosztott a tanítványai között. Úgy tudta, éppen azon a tájékon ülhetnek, ahol leszakadt a tribün.

A magyar futball történetének legsúlyosabb stadionbalesete idején sem a játékvezető, sem a rendezők, sem a rendőrség nem állította meg a játékot. Pedig a játékosokat nagyon megrendítette a látvány, a mezőny legjobbja, Szusza később azt mondta: „Megzavart bennünket a két baleset, mindannyiunknak voltak családtagjai, barátai, ismerősei a pálya körül, különböző részeken. Az osztrákok védője, Franz Pavuza, szegény, annyira megijedt, elsírta magát mellettem.”
Utóbb kiderült, hogy a rendőrség is azon volt, hogy folytatódjon a mérkőzés, hátha ezzel meg lehet akadályozni, hogy még nagyobb legyen a pánik. A mérkőzés közben zajlott, Szusza még egy gólt szerzett, majd a bécsi Karl Bortoliról a saját kapujába került a labda. A magyar válogatott 5:2-re nyert, de ez jelentette a legkisebb beszédtémát.

Folyamatosan érkeztek a mentők, sőt a Svájci Vöröskereszt és a Svéd Vöröskereszt is autókkal jelent meg a helyszínen, ellátni vagy elszállítani a sebesülteket. A fennmaradt képek közül az egyik leghíresebben egy fiatal srác csimpaszkodik a leszakadt lelátó még ép traverzébe, csodával határos módon nem zuhant a mélybe. Később kiderült róla, hogy Nika Lászlónak hívják, tizenhat éves műszerésztanonc. Özvegy édesanyjával és öt testvérével élt a Fehérvári út 131. szám alatt. Öt forintért vett állóhelyi jegyet – borravalókból, mert a heti tizenkét forintos keresményét hazaadta. A tragédia negyvenedik évfordulóján Hollai Andrea, a Képes Sport újságírója megkísérelte megtalálni, de csak a 86 éves édesanyját találta, tőle tudta meg, hogy fia évtizedek óta Kanadában él.

Szerencsére halálos áldozatot nem követelt a tragédia, noha a másnapi beszámolók még hat-hét életveszélyes sérültről tudtak. A legsúlyosabb sebesült, az akkor harmincöt éves Varga Pál csigolya- és koponyalapi törést szenvedett, megnyomorodott. A Ferencváros a klubházban szállást és munkát is adott neki, szegény jó negyedszázadon át pénztárosként dolgozott az Üllői úton.

A Népsport egyébként – meglehetősen szokatlan módon, persze szerencsére nem is gyakran lett volna hasonlóra szükség – közölte a kórházba szállítottak nevét és címét a másnapi számában.

A szokásos esti banketten nem a mérkőzés szakmai részletei, hanem egy új stadion építésének szükségessége jelentette a központi témát. A részt vevő miniszterek közül Ries István igazságügy miniszter, az MLSZ elnöke és Ortutay Gyula kultuszminiszter közölték, hogy minisztertársaikkal már a mérkőzésen eldöntötték, hogy a Gazdasági Főtanács bevonásával meg kell építeni az új, hatvan-hetvenezres stadiont.

Megkezdődött a felelőskeresés és az egymásra mutogatás. A Szabad Nép – alkalmasint nem függetlenül attól, hogy a Fradi továbbra sem tartozott a hatalom kedvencei közé – a pályatulajdonos klubot gyanúsította meg azzal, hogy túl sok jegyet értékesített a mérkőzésre. „Még a játékidő alatt megállapították, hogy súlyos mulasztást követett el a vasárnapi mérkőzéssel kapcsolatban a Ferencvárosi Torna Club, amelynek pályáján rendezték a találkozót. Az egyesület vezetői jól tudták, hogy ez az 1912-ben épült sporttelep ma már nem alkalmas arra, hogy ekkora tömegeket befogadjon. Elmulasztották azonban megtenni azokat az óvintézkedéseket, amelyek az ilyen nagy mérkőzés előtt feltétlenül szükségesek. A magyar–osztrák mérkőzést a Magyar Labdarúgó Szövetség rendezte, de ez nem mentesíti az FTC vezetőit, mert nekik lett volna kötelességük már előre figyelmeztetni az MLSZ elnökségét, hogy bármilyen nagy is az érdeklődés, csak megfelelő számban adjon ki jegyeket.”

A Népszava ideológiai alapot talált a stadionkatasztrófára: „Békés, dolgozó emberek a pihenőnapjukon gondtalan szórakozás helyett a kórházi ágyat kapták. Vajon miért! Azért, mert amit a náci és nyilas rablók nem vihettek el magukkal és örökségként ránk maradt, az pontosan olyan avult, idejétmúlt, mint az akkori rendszerek és az Üllői úti sporttelep rozsdás drótkerítései, korhadt oszlopú nézőtere. Az Üllői úti pálya már nem alkalmas ilyen nagy mérkőzések rendezésére, és szó se legyen arról, hogy a jövőben azon válogatott nemzetközi mérkőzéseket bonyolítsanak le. El kell tűnniük az életveszélyes, korhadt oszlopokra függesztett, rozsdás, szöges drótkerítéseknek, nézőtereknek, amelyek megmaradt szimbólumai Horthyék világának. Az új világban, mint a demokráciának, a sporttelepeknek is erős betonoszlopokon kell nyugodniuk.”

A nagy nekibuzdulás ellenére csak 1948 nyarán dőlt el végleg, hogy ifjabb Dávid Károly és társai tervezhetik meg az új stadiont. Az egykori lóversenypálya területén az első kapavágásra 1948. július 12-én került sor. A Népstadiont 1953. augusztus 20-án avatták. Az Üllői úton már 1947 augusztusában újra válogatott mérkőzést rendeztek, a következő idényben újra a Fradi-pálya volt a budapesti válogatott meccsek helyszíne. Ám aztán a csapat „kinőtte” a pályát, 1948 nyarától a Megyeri úti volt az ország első számú stadionja. Az Aranycsapat mindössze egyszer játszott csak az Üllői úton, 1952 májusában az NDK ellen.

Kosztolányi Dezső

Az olvasó ––––––––––– Körkérdés

1
Volt egy tanulótársam, az mindig olvasott.

– Mit olvasol?
– Olvasok – hadarta, és két mutatóujját bedugta fülébe, jó mélyen, hogy semmit se halljon.

Így szokott ülni az iskolapadban ráncos homlokkal, görbén, mint egy gorilla, púposan, mint egy teve. Pedig majdnem szép fiú volt. Egészséges, tagbaszakadt parasztfiú.

A tízperces szünetek alatt a tanteremben olvasott. Hazamenet az utcán olvasott. Künn a kertben a meggyfa ágai közt, a padlásföljárón, az ágyban, mindig-mindig olvasott.

– Miért olvasol?
– Mert érdekel.
– Mégis, mi van a könyvben?
– Szép – mondta –, sok szép dolog.

De nem tudott számot adni, mi az a sok szép dolog. Csak tovább olvasott. Mindent, összevissza, válogatás nélkül. Mindegy, ponyva-e vagy remekmű, magyar regény-e vagy valami gyanús fordítmány, történelmi mű, szótár, számtani példatár vagy csillagászati értekezés.

Egyszer rajtakaptam, hogy japán nyelvtant olvas.
– Japánul tanulsz?
– Nem, csak olvasom.
Körülbelül úgy olvasott, mint ahogy mások imádkoznak. Ájtatosan, kissé mozgó szájjal.
 

2
Sajnáltam őt, mint valami beteget. Hallottam, hogy vannak emberek, kik egy ültő helyükben megesznek négy-öt vacsorát,
s mindig éhesebbek lesznek.

Ő is ilyen szellemi gyomor-tágulásban szenvedett.
Vakációban fölkerestem őt.

A napnyugati ugarföldek mellett laktak, az erdők tőszomszédsá­gában, a kisvároson kívül.
Itt apjának, ki világéletében a földet túrta, volt egy kis birtoka meg egy zsúpfedeles kunyhója.

Bementem a kunyhóba. Egyetlen padozatlan szobájából hűvös földszag csapott orromba,  a penész, a doh, nyirok áporodott ízével. Barátom egy széken ült, és az akkor megjelent Nagy Lexikont olvasta.

– Már a tizenegyedik kötetnél tartok – újságolta –, még csak öt van hátra.
– És ezt te mind elolvastad?
– Természetesen.
– Semmit se hagysz ki?
– Semmit.

Zsebórája az asztalon tiktakolt előtte. Úgy vettem észre, hogy nézi az időt.

– Ebben minden benne van – szólt diadalmasan, s a könyvére mutatott. – Minden. A vakáció végén elkészülök vele.
Búcsúzkodtam, mert éreztem, terhére vagyok, s minden pillanat, melyet elrabolok tőle, fájdalmat okoz neki. Nagyon sietett. Arra gondolt, ami még hátravan, az öt kötetre s a többi-többi könyvre, mely a könyvtárban szundít és várja őt.

Künn láttam az apját, ingben-gatyában. Gyönyörű szál, délceg aggastyán. Sovány és galambősz. Arca vörhenyes. A török-magyar típusból való. Sokszázados jobbágyságon, roboton is átütött valami úri és keleti.

– István bácsi – szóltam –, nagy tudós lesz a fiából.
– Az – mondta közönyösen, és rám se nézett.
Kaszát élesített a fenőkővel.

De anyja – halvány asszonyka – utánam jött:
– Nagy átka van szegénynek – suttogta titokzatosan, valami nagy átka. Azért olvas mindig.
 

3
Sohasem tudtam meg, mi az.
A kis babonás nénike bizonyára csak képzelődött. István – a fiút is Istvánnak hívták – olyan volt, mint a többi diák. Jól evett, jól aludt, értelmesnek, szorgalmasnak mutatkozott.

Esze gyors, de azért nem villám. Becsülettel állta meg a helyét, anélkül hogy különösebb rátermettséget árulna el. Egymás után rakta le vizsgáit. Az érettségin se vallott szégyent.

– Belőled még nagy tudós lesz
– tréfáztam tovább.
– Az – válaszolt fásan.

Most meg én mosolyogtam.
Mert eszembe jutott az apja, ki kaszával kezében állott a gabonaföld közepén, a verőfényben. Ő is így felelt. Aztán a fia most különben is nagyon hasonlított hozzá, magyar arcával, mely évek során egyre vörhenyesebb lesz, tempós beszédével és virtusos szorgalmával.
 

4
Budapesten meglátogattam őt. Semmit se változott. Egyre bújta a könyveket. Még az ablakdeszkákon is füzetek hevertek szerteszét.

A könyváradat alig fért a szobában. Valahogy az ablakok felé törekedett ez a papírdagály, hogy kiömöljön rajtuk.
Éjjeliszekrényén egy kanálkát találtam, meg egy kis üveget.

– Mi ez?
– Orvosság.
– Hát beteg vagy?
– Csak ideges.

Rátekintettem lassan.
Most vettem észre, hogy mintha megtört volna. Termete ép, arca szép, de szemén árnyék van, az álmatlanság köde. Könyvtárát évről évre tovább építette. Egymásra tornyozta a könyveket. Lakást szerzett. Nőtt-nőtt a rengeteg. Utcákat kellett hasítani benne, tisztásokat irtani. Nyugtalanul gondolt arra, mennyit kell még olvasnia. Eszébe jutott ez, az a könyv, melyet még nem is olvasott, mert mindegyikről tudott. Volt úgy, hogy éjjel is fölkelt. Megnézte, helyén van-e egy-egy kötete.

5
Egy délután a könyvtárát rendezte. Fönn, a legmagasabb polcon rakosgatott, a létrán állva. Egy vastag, angol enciklopédiát akart kihúzni, mely bőrbe volt kötve, acéllal megsarkalva.

A könyv nem engedett. Erre egy kis bosszúság fogta el. Fitymálva nevetett, mint a rendvágó legény, s egyszerre kirántotta.
Utána több is hullott. Mind vastag könyvek. Ezeket fenntartotta bikamellével.
De nyomást érzett másutt is.

Új könyvek estek vállára, oldalára, gyomrára, úgyhogy már karjával nem tudott védekezni.
„Veszélyben volnék?” – gondolta.

Nem sápadt meg, inkább elvörösödött. Rikkantott egyet, vészesen és furcsán, majd dulakodni kezdett egész hatalmas, fölocsúdó paraszttestével, melyet sohasem edzett, de most mégis szörnyen erősnek látszott. Birkózott a rengeteg könyvvel, odatartva acélbordáit, vasgerincét a feléje csúszó, mindig inkább közeledő alattomos áradatnak:
– Hő – szólt, mint a lónak.

Míg bírta, állta, uralkodott. Akkor azonban egy könyv nem is nagy – kibillentette egyensúlyából, a létráról letántorodott, hanyatt vágódott a földön.

Egy darabig még záporoztak a könyvek, zúgtak, mint az őserdő lombjai, viharos leveleikkel, puffant egy-egy testes kötet, halkan potyogott egy-egy gyémánt kiadás. Aztán csönd lett.

István ott hevert a padlón. Koponyájából szivárgott a vér.
Egy enciklopédia az acélsarkával megölte.
Az erősebb volt, mint ő.

1925

–––––––––––––


A híres író korán ősz oroszlánsörényével déli egykor még az ágyában hevert. Sötét angol teát reggelizett cukor
nélkül. Belépett a titkárja.

A reggeli postát hozta.
– Mi újság? – kérdezte tőle.
– Semmi – jelentette a titkár. – Néhány magánlevél. A hollandi kiadó pénzt küld. Elfogyott az első kiadás, tavaszra új jön. Autogramkartonok, meghívók, folyóiratok. Tiszteletpéldányok. Azonkívül egy körkérdés.

A híres író elbiggyesztette száját. Utálta, ha körkérdésekkel zaklatják. Ennél csak egyet utált jobban. Azt, ha nem zaklatják körkérdésekkel.

Bágyadtan érdeklődött:
– Miről szól a körkérdés?
– Az emberiség jövőjéről – rebegte a titkár, s máris gyorsan olvasott:
Vajon hisz-e ön az emberiség jövőjében, és hogy látja a háború keserű tapasztalatai után?…
A mozi… a rádió… Nagyon fontosnak tartjuk, hogy megtisztelő válaszát…

– Satöbbi – hadarta a titkár –, a szokott formaságok.
– Csak olvassa tovább – szólt rá a híres író, szigorúan.

Nagyon fontosnak tartjuk, hogy nagybecsű válaszát mennél előbb megkapjuk, mert az ön mindig érdekes és értékes egyéni véleményére nemcsak olvasóinak itthoni nagy tábora figyel, hanem az egész művelt Nyugat is. Nyilatkozatát ünnepi számunk kiemelkedő ékességének szánjuk.

– Igen, igen – mondta a híres író, felkönyökölt az ágyában, és elmerengett.
Egy darabig merengett. Részint a holland forintokon merengett, részint mindig érdekes és értékes egyéni véleményén, részint pedig az emberiség jövőjén.

Az utóbbira vonatkozó véleményével máris elkészült. Feje telis-tele volt szavakkal, melyek osztódás útján szaporodtak,
mint a baktériumok. Az emberiség jövőjét általában biztatónak, majdnem rózsásnak vélte.

– Diktálok – fordult a titkárhoz. – Az emberiség jövője, ugye? Adja csak ide azt a levelet.

A titkár átnyújtotta. Erre a híres író elsápadt. Levonógéppel sokszorosított körlevél volt, elmosódó, alig olvasható, lila betűkkel, csak nevét írták oda tintával, egy felső rekeszbe, legalább az ötvenedik másolat lehetett. Így még ötven embernek van olyan mindig érdekes és értékes egyéni véleménye, mint neki.

– Disznóság – mormolta fogai között, s a levelet összegyűrte, ledobta a földre.

A titkár aki gyorsíróironját már a papíron lebegtette, előrehajolt:
– Szóval nem írunk?

– De – sóhajtotta a híres író, mint egy vértanú –, azért írunk – s diktálni kezdte véleményét az emberiség jövőjéről.
Ezt most sokkal sötétebbnek látta, mint néhány másodperccel ezelőtt, majdnem gyászosnak.
Úgy érezte, hogy az ostoba és boldogtalan emberiség hanyatt-homlok a végső veszedelembe rohan.

1927