Zuhanás

„Gyerekek! Kínosan nyugodtak az osztrákok. Mintha angol lordok lennének! Nem tetszik ez nekem!”

A Szabad Nép azt jelentette, hogy „a felszabadulás óta nem volt még válogatott mérkőzés, amelyet ily nagy érdeklődés előzött volna meg, mint a vasárnapi magyar–osztrák találkozót”. Lépjük nagyvonalúan túl, hogy helytálló-e a „felszabadulás” terminus technicus, de az is tény, hogy még élt a háború befejezése kiváltotta eufória, a teljes szovjetesítés, a fordulat éve pedig még előttünk volt. A sorozatban harmadik bajnoki címére hajtó UTE-re épülő válogatott az 1945. augusztusi újrakezdés óta szinte legyőzhetetlen volt, csak Bécsben kapott ki egyszer, 1946 tavaszán.
A helyzet a nagy világégés befejeződését követő egy-másfél évhez képest kezdett rendeződni, noha még mindig sok jó futballista érezte úgy, hogy külföldön – Olaszországban, Franciaországban, de akár Romániában és Csehszlovákiában – könnyebben megtalálja a számításait. A két szomszédos országgal nagy tárgyalásokba bocsátkozott az MLSZ, a játékengedélyek feltételhez kötésével sikerült elérni, hogy az exodus megálljon.

Egy fiatal srác csimpaszkodik a leszakadt lelátó még ép traverzébe, csodával határos módon nem zuhant a mélybe. Később kiderült róla, hogy Nika Lászlónak hívják, tizenhat éves műszerésztanonc

Fotó: MTI/MAFIRT/Adorján Rezső

Az osztrákokkal kitűnő volt a kapcsolat, a két szövetség egészen 1950 végéig évente kétszer kiállította egymás ellen a két A válogatottat. Ma már talán hihetetlennek hat, de a háborúban kivéreztetett Ausztria futballistáinak „nagy szám” volt a budapesti túra. Függetlenül attól, hogy itt általában verés, finomabban vereség várt rájuk. A magyar futball akkoriban minden szinten jobb volt nyugati szomszédjáénál. Jellemző, hogy az 1947-es május első hétvégéjén a két „nagyválogatott” találkozója mellett a B csapatok egymásnak feszültek Bécsben (2:1 ide), megmérkőztek az ifik is, mégpedig az Üllői úti, előmeccsen – a magyarok 2:1-re győztek, soraikban a következő évtized öt világhírű játékosával, az akkor még eredeti
nevén szereplő Lindenmayer (Lantos) Mihállyal és Bednarik (Budai) Lászlóval, Kocsis Sándorral és Sándor Károllyal, illetve az ötvenes években Franciaországban nagy karriert befutó Újlaki Józseffel –, míg Pécsen Délnyugat-Magyarország csapata verte meg 5:1-re Karintiát, Győrben pedig Nyugat-Magyarország Alsó-Ausztriát (6:2).

A két A válogatott 1947. május 4-re kiírt mérkőzését az MLSZ ünnepinek szánta. Ötven évvel azelőtt, 1897 májusában játszotta a BTC két csapata az első bemutató labdarúgó-mérkőzést, majd fél évvel később a klub legjobbjai lejátszották az első nemzetközi mérkőzést is, a bécsi Cricketterek ellen. A fél évszázados jubileumra a szövetség meghívta Hajós Alfrédot, a kétszeres olimpiai bajnok úszót, aki tevékeny szereplője volt a magyar labdarúgás hőskorában minden fontos eseménynek.

„Ma már talán hihetetlennek hat, de a háborúban kivéreztetett Ausztria futballistáinak nagy szám volt a budapesti túra”

Fotó: MTI/MAFIRT/Adorján Rezső

A politika is kitüntette figyelmével a mérkőzést, megint csak a Szabad Népből tudhatjuk, hogy „a mérkőzés kezdetére megjelent a nézőtéren Tildy Zoltán köztársasági elnök, Nagy Ferenc miniszterelnök, Rákosi Mátyás és Szakasíts Árpád miniszterelnök-helyettesek, Rajk László, Gerő Ernő, dr. Ries István, Ortutay Gyula, Gyöngyösi János és Mihályfi Ernő miniszterek, Vas Zoltán és Donáth Ferenc államtitkárok, Münnich Ferenc főkapitány”. Túl azon, hogy az igaz­ságügy-miniszteri posztot betöltő – három évvel később a váci börtönben agyonvert – Ries István hivatalból is jelen volt, tekintve, hogy ő volt az MLSZ elnöke, vagy akár azon is túl, hogy az említett politikusok közül Rákosi, Gerő, Vas és Münnich is akkor vagy később (látszat) szerepet kapott egy-egy nagy budapesti klub vezetőségében, meglepő volt a nagy kivonulás.
Nem túloztak a napilapok: valóban óriási érdeklődés kísérte az ünnepinek remélt mérkőzést.

Már az előmérkőzésre, az ifik találkozójára is kiment huszonötezer ember, de még azalatt is érkeztek újabb és újabb csoportok. A lapbeszámoló szerint „az állóhely már az előmérkőzés idején zsúfolásig megtelt. Még az FTC-klubház tetején is ültek és a Springer-szobornak is mellékalakjai nőttek. Már ekkor megállapítható volt, hogy több jegyet adtak ki a mérkőzésre, mint amilyen befogadóképességű a nézőtér. A mérkőzés kezdetére csaknem negyvenezren zsúfolódtak össze azon a nézőtéren, ahonnan még harmincezer sem nézheti kényelmesen a játékot”.

A pálya körül a legbizonytalanabb egy vidékről érkezett bácsi volt, aki tétován megkérdezte, ez-e az FTC-pálya? A helyi vagány válasza (Nem papa, ez a tihanyi balneológiai központ) nem nyugtatta meg. A jegyüzérek az eget kémlelték, de hamar rájöttek, erre a meccsre bármennyi jegyük is van, mindet el tudják adni. Pedig az MLSZ gyorsan árusítani kezdte a tartalékjegyeket is, amelyek aztán szintén gazdára találtak, percek alatt.

A rendezők még a pálya körüli salakra is üléseket helyeztek el, a lelátók pedig zsúfolásig megteltek. Ünnepi alkalom ide, vagy oda, gyászszünettel kezdődött a nagy mérkőzés, a két nappal korábbi, kilenc halottat követelő perecesi bányaszerencsétlenség áldozatai előtt tisztelegve.

„Legalább kétszáz ember zuhant a mélybe, másfél emelet magasból. A romok alól kimenekítetteket a teniszpálya szélén, a gyepre fektették le”

Fotó: MTI/MAFIRT/Adorján Rezső

A hangszórókból lelkesítő gépzene szólt – ahelyett, hogy valaki bemondta volna, ki is az a kedves idős úr, aki sapkával a fején, kissé ódivatú nagy klottnadrágjában és csíkos trikójában elindítani készül a játékot. Hajós Alfréd jó néhány idegen nyelven beszélt, de ezúttal nem volt szükség a tudására: Matancsics jugoszláv játékvezetővel –, akiről kiderült, hogy Kaposváron járt iskolába – magyarul társalgott a kezdés előtt. A bíró személye egyébként okozott némi izgalmat: a Keleti pályaudvarra érkező „fogadóbizottsággal” elkerülték egymást. Gerő Ferenc, a korábbi FIFA-játékvezető izgatottan telefonált a forgalmi irodából, hogy nem jött meg a spori, intézkedni kell. A vezérkar riasztotta Dorogi Andort, a kor egyik legjobb magyar bíróját, hogy be kell ugrania. Ám mire a harmincöt éves sípmester „beesett” az Üllői úti öltözőbe, Matancsics is meglett.

Gallowich Tibor –, akinél lelkesebb, de aggódásra hajlamosabb szövetségi kapitánya sem nagyon volt a magyar futballnak – idegesen járt fel-alá az öltözőfolyosón, s minden szembejövőnek elmondta, hogy még altatókkal sem tudott aludni az éjjel, rossz előérzete van, nyugtalanítja, hogy a közönség túl sokat vár a csapattól. Aztán miután vizitált az osztrák öltözőben, a játékosainak panaszkodott: „Gyerekek! Kínosan nyugodtak az osztrákok. Mintha angol lordok lennének! Nem tetszik ez nekem!”

Szerencsére az első tizenöt perc játéka megnyugtatta. A magyar válogatott kétgólos előnyt szerzett, előbb Patkoló Rezső beadása után Puskás Ferenc megszerezte a vezetést, majd Zsengellér Gyula és Patkoló előkészítése után Egresi Béla, azaz „Csöpi” vette be az osztrák kaput. Azt követően történt az első baj: a B lelátó és a Springer szobor közötti állóhelyen lévők rázuhantak az alattuk lévő korzóülés közönségére. Egy szurkoló a lábát törte, néhányan kisebb sérülést szenvedtek, csodával határos, hogy a szerencsétlenek ennyivel megúszták.

Nem tört ki pánik, a nézőtéren még viccelődtek is a mentőautót és a hordágyat látva. Egy élces hang – utalva arra, hogy három héttel korábban, a Kispest–Fradi bajnoki meccsen Puskás a 38. percben hordágyon vitette magát az öltözőbe, aztán kijött a második félidőre, s két góljával eldöntötte a meccset – egyenesen utasította a mentősöket, nagy derültséget keltve: „Öcsinek vigyék! Talán akkor jobban fog játszani!” Amikor pedig a hangszórókon át orvosokat kerestek, a nép az addig bágyadtan játszó magyar fedezeteket ajánlgatta figyelmükbe.

Az osztrákok közben igazolták jó hírüket, Josef Epp duplájával kiegyenlítettek.

A szünetben Sebes Gusztáv is belátogatott az öltözőbe, és nagyon leszidta Puskást, aki szerinte nagyon kényelmesen és öregurasan futballozott. Szerencsére Szusza Ferenc nagy napot fogott ki: öt perccel a második játékrész kezdete után ismét vezetett a magyar válogatott. Kezdett visszatérni a jó hangulat a tribünre.

Másodpercekkel később történt a tragédia: „Egyszer csak megmozdult a hatalmas embererdő az állóhely teniszpálya felőli sarkában, és lefelé zuhant – írta a Népsport, helyszíni tudósítóját idézve. – Mintegy nyolc méter szélességben szakadt be a magas betonoszlopokra helyezett padlózat. Véres ruhában jajgatva másztak elő azok, akik járni tudtak. Legalább kétszáz ember zuhant a mélybe, másfél emelet magasból. A romok alól kimenekítetteket a teniszpálya szélén, a gyepre fektették le.” A Szabad Nép így írt: „A második félidő 10-ik percében a város felé eső C-tribün korhadt faszerkezete leszakadt a nézők alatt, és csaknem háromszáz ember a mélybe zuhant.”

Akkor már nem az első félidőt végigbeszélő Szepesi György, hanem a nála két évvel fiatalabb, mindössze 23 éves Deseö Dezső közvetítette a rádióban a mérkőzést. Érthetően pánikba esett, később felrótták neki, hogy nem maradt elég higgadt, s hogy miután mondta, amit látott, riadt családtagok indultak a stadion felé, hozzátartozóikért aggódva. Deseőt a Magyar Rádió vezetői később egy időre letiltották a helyszíni közvetítésekről, kegyvesztetté vált, az ötvenes években Ausztráliába emigrált.

A körülbelül háromszáz sebesült egyike, Scheit Antal mesélte a Dolgozók Világlapjának nyilatkozva: „Olyan hirtelen jött az egész, még arra sem volt időnk, hogy megijedjünk, és már zuhantunk is le egy emelet magasságból. Emberek és gerendák zuhantak, kiabálás, sikoltozás hangzott. A földre zuhantam. Éreztem, hogy eltört a bokám. Olyan nagy volt a fejetlenség, hogy hiába kiáltottam segítségért, percekig feküdtem a földön, emberek ugráltak át törött lábamon. Irtózatos fájdalmam volt, de elkezdtem mászni az ép lábammal és a két kezemmel. Végre megpillantott egy katona, meg egy asszony. Az asszonyok ilyenkor, úgy látszik, gyorsabban felismerik a helyzetet. Az asszony és a katona felemelt és kivitt az utcára. Ott egy magánautóba tettek, és behoztak a Rókusba. Megröntgeneztek, és megállapították, hogy a jobb lábam bokában eltört.”
Schulz Ádám szurkoló, aki a családjával ment ki a mérkőzésre, koponyalapi töréssel és agyrázkódással került a Rókusba: „Olyan hirtelen zuhantunk le, hogy nem is eszméltünk rá. Lányom meg a vőm elvesztették az eszméletüket. A vőmnek kitörtek a fogai, és a lányom eltörte a lábát, ők a Koltóy Anna kórházban feküsznek.”

A magyar csapat jobbfedezete, az akkor már futballkarrierje mellett tanító Lakat Károly rohant és kiabált, sok jegyet vásárolt a mérkőzésre, amelyeket szétosztott a tanítványai között. Úgy tudta, éppen azon a tájékon ülhetnek, ahol leszakadt a tribün.

A magyar futball történetének legsúlyosabb stadionbalesete idején sem a játékvezető, sem a rendezők, sem a rendőrség nem állította meg a játékot. Pedig a játékosokat nagyon megrendítette a látvány, a mezőny legjobbja, Szusza később azt mondta: „Megzavart bennünket a két baleset, mindannyiunknak voltak családtagjai, barátai, ismerősei a pálya körül, különböző részeken. Az osztrákok védője, Franz Pavuza, szegény, annyira megijedt, elsírta magát mellettem.”
Utóbb kiderült, hogy a rendőrség is azon volt, hogy folytatódjon a mérkőzés, hátha ezzel meg lehet akadályozni, hogy még nagyobb legyen a pánik. A mérkőzés közben zajlott, Szusza még egy gólt szerzett, majd a bécsi Karl Bortoliról a saját kapujába került a labda. A magyar válogatott 5:2-re nyert, de ez jelentette a legkisebb beszédtémát.

Folyamatosan érkeztek a mentők, sőt a Svájci Vöröskereszt és a Svéd Vöröskereszt is autókkal jelent meg a helyszínen, ellátni vagy elszállítani a sebesülteket. A fennmaradt képek közül az egyik leghíresebben egy fiatal srác csimpaszkodik a leszakadt lelátó még ép traverzébe, csodával határos módon nem zuhant a mélybe. Később kiderült róla, hogy Nika Lászlónak hívják, tizenhat éves műszerésztanonc. Özvegy édesanyjával és öt testvérével élt a Fehérvári út 131. szám alatt. Öt forintért vett állóhelyi jegyet – borravalókból, mert a heti tizenkét forintos keresményét hazaadta. A tragédia negyvenedik évfordulóján Hollai Andrea, a Képes Sport újságírója megkísérelte megtalálni, de csak a 86 éves édesanyját találta, tőle tudta meg, hogy fia évtizedek óta Kanadában él.

Szerencsére halálos áldozatot nem követelt a tragédia, noha a másnapi beszámolók még hat-hét életveszélyes sérültről tudtak. A legsúlyosabb sebesült, az akkor harmincöt éves Varga Pál csigolya- és koponyalapi törést szenvedett, megnyomorodott. A Ferencváros a klubházban szállást és munkát is adott neki, szegény jó negyedszázadon át pénztárosként dolgozott az Üllői úton.

A Népsport egyébként – meglehetősen szokatlan módon, persze szerencsére nem is gyakran lett volna hasonlóra szükség – közölte a kórházba szállítottak nevét és címét a másnapi számában.

A szokásos esti banketten nem a mérkőzés szakmai részletei, hanem egy új stadion építésének szükségessége jelentette a központi témát. A részt vevő miniszterek közül Ries István igazságügy miniszter, az MLSZ elnöke és Ortutay Gyula kultuszminiszter közölték, hogy minisztertársaikkal már a mérkőzésen eldöntötték, hogy a Gazdasági Főtanács bevonásával meg kell építeni az új, hatvan-hetvenezres stadiont.

Megkezdődött a felelőskeresés és az egymásra mutogatás. A Szabad Nép – alkalmasint nem függetlenül attól, hogy a Fradi továbbra sem tartozott a hatalom kedvencei közé – a pályatulajdonos klubot gyanúsította meg azzal, hogy túl sok jegyet értékesített a mérkőzésre. „Még a játékidő alatt megállapították, hogy súlyos mulasztást követett el a vasárnapi mérkőzéssel kapcsolatban a Ferencvárosi Torna Club, amelynek pályáján rendezték a találkozót. Az egyesület vezetői jól tudták, hogy ez az 1912-ben épült sporttelep ma már nem alkalmas arra, hogy ekkora tömegeket befogadjon. Elmulasztották azonban megtenni azokat az óvintézkedéseket, amelyek az ilyen nagy mérkőzés előtt feltétlenül szükségesek. A magyar–osztrák mérkőzést a Magyar Labdarúgó Szövetség rendezte, de ez nem mentesíti az FTC vezetőit, mert nekik lett volna kötelességük már előre figyelmeztetni az MLSZ elnökségét, hogy bármilyen nagy is az érdeklődés, csak megfelelő számban adjon ki jegyeket.”

A Népszava ideológiai alapot talált a stadionkatasztrófára: „Békés, dolgozó emberek a pihenőnapjukon gondtalan szórakozás helyett a kórházi ágyat kapták. Vajon miért! Azért, mert amit a náci és nyilas rablók nem vihettek el magukkal és örökségként ránk maradt, az pontosan olyan avult, idejétmúlt, mint az akkori rendszerek és az Üllői úti sporttelep rozsdás drótkerítései, korhadt oszlopú nézőtere. Az Üllői úti pálya már nem alkalmas ilyen nagy mérkőzések rendezésére, és szó se legyen arról, hogy a jövőben azon válogatott nemzetközi mérkőzéseket bonyolítsanak le. El kell tűnniük az életveszélyes, korhadt oszlopokra függesztett, rozsdás, szöges drótkerítéseknek, nézőtereknek, amelyek megmaradt szimbólumai Horthyék világának. Az új világban, mint a demokráciának, a sporttelepeknek is erős betonoszlopokon kell nyugodniuk.”

A nagy nekibuzdulás ellenére csak 1948 nyarán dőlt el végleg, hogy ifjabb Dávid Károly és társai tervezhetik meg az új stadiont. Az egykori lóversenypálya területén az első kapavágásra 1948. július 12-én került sor. A Népstadiont 1953. augusztus 20-án avatták. Az Üllői úton már 1947 augusztusában újra válogatott mérkőzést rendeztek, a következő idényben újra a Fradi-pálya volt a budapesti válogatott meccsek helyszíne. Ám aztán a csapat „kinőtte” a pályát, 1948 nyarától a Megyeri úti volt az ország első számú stadionja. Az Aranycsapat mindössze egyszer játszott csak az Üllői úton, 1952 májusában az NDK ellen.