Hétvégi melléklet

2022. március 26.

0326

Ösvények

Vers

Vári Fábián László: Palackba zárt üzenet

Nem lehet tudni, a szelet ki vetette.
Azt se, a földet alá ki művelte,
ki öntözte fáradt vérrel, epével,
szervezte hozzá stikában a napot,
mert amint csírázni támadott kedve,
halmot kelesztett – agydaganatot.
 

Annak is anyja lett valaki. Dajkálta,
tömte genetikus izomépítőkkel,
hogy mutatós legyen már fiatalon.
Lobbiztak érte magas körökben,
szökkent is módfelett tolla és szárnya,
mit megsuhogtathat majd a Majdanon.
 

Vagy nem is vetették? Egy áldatlan reggel
tán vírusként jött a fellegekkel,
s eleve az lett küldetése,
hogy szarvai V-jelét kőbe vésse,
viszonyt kezdjen veled s velem,
hogy bennünk testesüljön meg a félelem.
 

De ne azonosítsd. Neki nem lehet arca,
nincs lakcíme, rendszáma, semmilyen kudarca,
se biometrikus útlevele.
Felleg-nagy szárnyára rá van írva,
övé a szélrózsa mind a négy szirma,
hogy tűnne már a francba! Vég vele!
 

Csontmerev alak. Még vissza sem átkoz,
de szeméből negatív nap sugároz,
hogy lúdbőrzöl, s nyelvedre ráhűl a szó.
Még ellennél vodkával tompított aggyal,
míg nem küld sms-t a fekete angyal,
de küld… S bizony, ezúttal nincs kibúvó.
 

Mozdul a horizont, megremegnek
a donbászi tárnák, a luhanszki mennyek,
rakéta-jégvihar csap le az égből,
bekattan az elme és elsötétül,
a téren hibbant tyúk kukorékol,
a piac sűrűjében a repesz pocsékol,
s csupa vériszam, jaj, a templomi aljzat,
hol anyjából elmenekült a magzat.
 

Hogy elül a por, s a füst eloszlik,
a fenyőn tüdőcafat piroslik.
Alatta angyalfej, szeme még nyitva.
Tej, tojás, rizs a járdára borítva,
s az utcaseprő… Nincsen már lába,
meghívták őt is a mennyei bálba,
fél karja maradt csak a csatornarácson.
Azzal sem ölelsz már, bohó barátom…
 

Lábjegyzet:
 

Képzelgés csupán, hogy a tűzviharban álltam,
nem lennék én már odavaló.
Egy hajléktalan szellem lett tépelődő társam,
bús sóhajaiból szövődik a szó.
Ám elég lesz. Veszem fekete kabátom,
jelentésemet palackba zárom,
csak nincs szabad tenger ez árva honba’,
hogy sodorná – legalább Albionba.

Művész Páholy

Balladák bolondja

„Amikor prózához nyúl az ember, akkor olyat próbál meg elmondani, amit nem lehet versbe sűríteni”

Sárdi Krisztina

A Kossuth-díjas kárpátaljai költővel, Vári Fábián Lászlóval való találkozásunknak szomorú aktualitást kölcsönöz az Ukrajnában dúló háború, még akkor is, ha születésnapján fogadja látogatásunkat. A Nemzeti Múzeum vendégházában beszélgetünk, ahol feleségével együtt megszálltak. A nemzeti ünnepre és a miniszterelnök által a Kossuth-díjasoknak adott vacsorára érkeztek Budapestre Nyíregyházáról, ahol kisebbik lányukat és családját látogatták meg. Alighogy beszélgetni kezdünk, a szó rögtön a háborúra terelődik, Vári Fábián László pedig elemzői pontossággal fejtegeti, mi vezetett a konfliktushoz a Szovjetunió felbomlásától és az önálló Ukrajna létrejöttétől a nemzetiségek nyomorgatásán keresztül a majdani tüntetésekig, illetve  Donbasz és Luhanszk elszakadásáig – kihangsúlyozva, milyen szerep jut a kárpátaljai magyarságnak az egészben. Előkerülnek még korábban, a 2015-ös és 2017-es események kapcsán írt versei is, a Palackba zárt üzenet és Az ukrajnai változásokra. Ritkán hallja az ember a költőt magát felolvasni – hirtelen megszűnik a ház neszezése. Aztán ahogy vége a versnek, a kizökkent időből visszatérünk a beszélgetéshez.

Vári Fábián László
Fotó: MH/Purger Tamás

– Mi a legfontosabb meglátása a jelenlegi helyzetről?

– Mindenre gondolhattunk volna, csak arra nem, ami most bekövetkezett. A háború ott lebegett már rég a levegőben, de bíztunk benne, hogy elkerülhető lesz. Annak ellenére, hogy nem voltunk túl jó szívvel az ukránok iránt és ők se irántunk – tudjuk, hogy Magyarország és Ukrajna között milyen nézeteltérések vannak a kárpátaljai magyarok sorsa miatt –, ám a menekültek millióit látva lelkünk teljesen velük érez együtt. Teljes szívvel kívánjuk vissza azt a békeállapotot, amikor még viszonylagos nyugalom volt – ellenben az ukrán kormány nemzetiségi politikájával nem tudunk azonosulni, azzal nem is lehet. Viszont nagyon szerencsések vagyunk abban a tekintetben, hogy Kárpátalján nincsenek nagyobb ukrán katonai bázisok, célpontok, és ezért a rakéták eddig elkerülték. Bár a légvédelmi riadó már három-négy napja állandóan megszólal hajnalban, és rettenetes tud lenni. Mezőváriban ott van tőlünk ötven méterre felállítva a torony, és még békeidőben is rettenetes a hangja.

– Lehet a verset úgy írni, hogy közben zajlik a történelem?

– Az emberben mocorog ilyenkor sok minden, csak az idegállapot nem olyan még, hogy leüljek verset írni. Az Együtt folyóirat következő száma viszont, amelynek főszerkesztője vagyok, háborús tematikus szám lesz. Fiatal szerzőink is foglalkoznak a háború témájával, például Marcsák Gergely, tehetséges költőnk, a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság elnöke is.

De nemcsak verseket közlünk, hanem számos írást, esszéket is, kaptunk levelet például a drámapedagógus Debreceni
Tibortól, akit múlt szombaton én laudálhattam, amikor kitüntették Magyar Örökség Díjjal. Az írások, azt hiszem, kellő szinten reflektálnak a háborús helyzetre.

– Beszélgetésünk örömteli apropója, hogy a minap választották meg az Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának elnökévé. Mit jelent egy ilyen tisztséget határon túliként betölteni?

– Engem tagtársaim jelöltek és választottak meg tagozatvezetővé. A tagozatban negyvenvalahányan vagyunk, ha a teljes névsort nézzük, ám sokan nem tudnak eljönni a tagozati ülésekre, a szavazáson is huszonegyen voltunk jelen. Tudom, mindez sok feladattal, plusz munkával fog járni, de vállaltam.

– Melyek lesznek a legfontosabb teendői tagozatvezetőként?

– Az elmúlt két esztendőben a vírus miatt a tagozat irodalmi életében alig történt valami, a rendezvényeket sorra el kellett halasztani – de az azelőtti években sok mindent tettünk. Tartottuk a kapcsolatot a határon túli társszervezetekkel, és viszonylag sok kihelyezett tagozati ülésünk is volt a Felvidéken, Erdélyben, Kárpátalján is. Ezt vissza kell hozni. Ezenkívül a tagozatot fiatalítani kellene, meg kell találnunk azokat a fiatalabb, minden kétséget kizáróan tehetséges alkotókat, akik méltóak arra, hogy az akadémia tagjai legyenek.

– Bővíteni is szeretne ezek szerint.

– Úgy gondolom, hogy az irodalmi tagozatban a műfaji sokszínűség nincs kellően képviselve: alig vannak drámaíróink, pedig a kortárs drámát is képviselni kellene. Erre is szeretnék figyelni. Emellett a jelenlegi felvételi rendszert nem tartom túl jónak, más tagozatok képviselőivel, elnökeivel is beszéltünk már róla, hogy ez az ajánlásos rendszer, ami most érvényben van, nem túl jó. Helyette inkább meghívásos rendszert szeretnénk életbe léptetni, megvalósítani, ehhez azonban változtatni kell az alapszabályon.

„...az irányzatoknak együtt kell élniük. A művészet és az irodalom ügye is mindig úgy haladt előre, hogy voltak, akik változtatni akartak”
„...az irányzatoknak együtt kell élniük. A művészet és az irodalom ügye is mindig úgy haladt előre, hogy voltak, akik változtatni akartak”
Fotó: MH/Purger Tamás

– Miért?

– Úgy gondoljuk, a művészeti tagozatok saját hatáskörébe tartozhatna a tagfelvétel. Döntsék el közösen ők, hogy kik azok az alkotók, akiket meg szeretnének hívni a tagságba! Ezt próbálnánk megvalósítani, más tagozatokkal egyetértésben.

– Említette a fiatalítást, a kortárs drámát. Mennyire olvas friss magyar irodalmat? Mit gondol a kortársakról?

– Sajnos nemcsak a magyarság politikai-társadalmi élete megosztott, hanem a művészeti is. Illetve az egyik maga után vonja a másikat. Akik a balliberális oldalhoz tartoznak, azok feltétlenül azt vallják, hogy a művészetnek, irodalomnak nem kell közélettel foglalkoznia, abba beleszólnia. Petőfi erre azt mondta, a saját fájdalmát, örömét énekli
meg az, aki nem akar közügyekkel foglalkozni, ha pedig ez valakire igaz, az tegye félre a „szent fát”, hagyjon fel az írással.
Én nem fogalmaznék ilyen sarkalatosan.

Ha jó a művészet, ha jó a posztmodern gondolkodás alapján született irodalmi mű vagy bármilyen más művészeti ágban létrejött alkotás, akkor annak éppúgy megvan a létjogosultsága, mint a magyar irodalom bármely kiemelt alkotójának. Úgy gondolom, az irányzatoknak együtt kell élniük. A művészet és az irodalom ügye is mindig úgy haladt előre, hogy voltak, akik változtatni akartak. Ezek az újítási törekvések ugyan sokszor meddők maradtak, maradnak,
de ha sikerül kitermelni az állandó kísérletezés folytán valami újat, valami nemeset, akkor azt meg kell tartani, és terjeszteni kell.

– Azért jó, hogy ezt mondja, mert mostanában van törekvés erre, a Petőfi Kulturális Ügynökség (PKÜ) égisze alatt igyekeznek népszerűsíteni a kortárs irodalmat, támogatják a szerzők jobb megismertetését itthon és külföldön egyaránt.

– Mindenképpen pozitív változásnak, előrelépésnek tekintem, hogy a PIM megpróbálja összefogni azokat a csoportokat, törekvéseket, amelyek a jó, minőségi irodalom népszerűsítését tűzik ki célul. Máris látszik, hogy a PKÜ nagyon jó programokat szervez – és főképp a fiatal írókat igyekeznek ismertté tenni. Aztán ott van az Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Orbán János Dénes tehetséges kolozsvári – hozzám képest – fiatal író vezetésével, akik szintén tehetséggondozással foglalkoznak. A magunk példáján tudom igazolni: számos kárpátaljai fiatal nyert már náluk képzést, és lett elindítva az irodalom szent ösvényein.

Többet közülük már ki is emeltek, például a Beregszászban élő Marcsák Gergely költőt, aki az otthoni fiatal irodalmárokat tömöríti a Kovács Vilmos nevét viselő irodalmi társaságba (KVIT). Azt hiszem, hogy jó munkát végez, hasonlóan elődjéhez, Csordás Lászlóhoz, aki létrehozta ezt a kis egyesületet.

Ő doktorált irodalomtörténész, és a beregszászi tanárképzőn tanít. Annak, hogy a tehetséges kárpátaljai fiatalok az Íróakadémián kötnek ki, nagyon nagy haszna van, mert egyfajta szakmai képzést kapnak és segítséget, támogatást az elinduláshoz. Persze ezt megelőzően is sok volt Kárpátalján a tehetséges fiatal, amit bizonyít a folyóiratunkban, az Együttben megjelent írások színvonala, minősége.

Az Együttet részben azért is hoztuk létre húsz évvel ezelőtt, hogy a fiatalabbaknak fórumot biztosítsunk. Voltunk néhányan, idősebb képviselői a kárpátaljai magyar irodalomnak, akik előtt szinte minden lehetőség nyitva volt Kárpát-medence-szerte, a folyóiratoktól a könyvkiadókig, de a fiataloknak is el kell valahol kezdeni, és az Együtt erre alkalmas volt, és most is az, mert azzá tettük. Eredetileg negyedévente jelentünk meg, de tíz esztendeje már kéthavi lap vagyunk, és több bemutatónk, felolvasóestünk volt az MMA szervezésében is. Büszkén mondhatom, ma a Kárpát-medencében mindenhol ismerik a folyóiratot.

– Pályája igen szerteágazó érdeklődésről tesz tanúbizonyságot: költő, író, főszerkesztő, több mint negyven évig tanított, fordított, néprajzból doktorált. Melyik áll legközelebb a szívéhez?

– Erre könnyen tudok válaszolni. A vers. Elsősorban költőnek érzem magam. Amikor prózához nyúl az ember, akkor olyat próbál meg elmondani, amit nem lehet versbe sűríteni. Nem véletlenül van nekem is két prózakötetem: a katonaidőmről szóló Tábori posta, illetve a gyermekkori emlékeimből merítő Vásártér – így hívták Tiszaújlakon a teret, ahol születtem. Valójában mindezt a tanítás mellett műveltem. Negyvenkét évig tanítottam, ezért írásra viszonylag kevés idő jutott.

– Tizenhárom önálló kötet nem kevés.

– De más az én koromban már háromszor ekkora életművel rendelkezik. Ugyanakkor azt mondom, nem a művek sokasága, súlya a fontos, hanem a tartalmuk, amit mondanak. Még a műfordítás is nagyon kedves nekem. A kárpátaljai ruszin és ukrán népköltészettel régóta foglalkozom, három éve nagyon szép gyűjteményes kötet jelent meg belőlük az MMA Kiadónál, azzal a szép címmel, hogy Kakukknővér. Népballadákat tartalmaz, amelyeknek húszéves korom óta bolondja vagyok, az egyik recenzióban a „balladák bolondjának” is neveztek. A Debreceni Egyetemen a doktori disszertációmat is a magyar és a ruszin népballadák összehasonlításából írtam.

– Miért tölt be ilyen kiemelt szerepet a folklór és a fordítás az életében?

– Egyrészt, mert fontosnak tartom, hogy a magyar olvasó megismerje annak a ruszin közösségnek a költészetét, amely évszázadok óta velünk él. Másrészt azért is, amit a nemrég elhunyt Galgóczy Árpád nyilatkozott egyszer. Hét évet húzott le a sztálini lágerekben, megvolt rá minden oka, hogy meggyűlölje a szovjet rendszert, ehhez képest tökéletesen elsajátította az orosz nyelvet, magával Szolzsenyicinnel raboskodott együtt, és úgy megismerte, megszerette az irodalmat, hogy fordítani kezdte Puskint, Lermontovot például. És amikor megkérdezték, ez hogyan lehetséges, akkor elmondta, hogy a rendszert meggyűlölte ugyan, ám kultúráján keresztül az orosz népet örökre szívébe zárta. Én is így vagyok vele: azért fordítok népköltészetet, mert az ukrán és a ruszin nép kultúrája nagyon fontos számomra. Illetve szeretném, ha magyar szakemberek, olvasók is megismernék ezt a folklórt, ugyanis a balladákon keresztül láthatjuk, hogyan gondolkodik az ukrán népköltészet a világról.

– Mondhatjuk, hogy tavaly, épp a hetvenedik születésnapjára kapta a Kossuth-díjat. A legmagasabb művészeti elismerés, szép, kerek születésnap: azt feltételeznénk, hogy a művész ezzel lezártnak tekinti pályáját, „leteszi a lantot”. Ez önre mégsem igaz. Mi viszi előre? Mi ad erőt?

– A Kossuth-díj nagyon jól esett, hatalmas ajándék volt, nemcsak nekem, a családomnak is, de talán joggal állíthatom, hogy a kárpátaljai magyar kultúra számára is nagy elismerés. Három felnőtt gyermekünk és tíz szép unokánk van. Már ők is büszkék rám, sőt tanulnak is rólam, hiszen a szülőföld iskoláiban tananyag lett két versem. Az egyik idősebb fiúunokám a regényemet, a Tábori postát is elkérte, érdekli, hogy mi minden történt velem a szovjet hadseregben. Abban sok humoros és nyomasztó élményt is leírtam, és mivel epizódszerűek, ezért a fejezetek önállóan is olvashatóak, nem nehéz olvasmány.

Azt nem mondanám, hogy kiváló egészségnek örvendek, mert az időskori panaszaim, bajaim nekem is megvannak. Nem érzem magam erősnek és energikusnak, de amikor igen, akkor gondolok az alkotásra és arra, hogy dolgozni kell még. Nem vagyok hajlandó lógatni a lábam a Kossuth-díj után sem. Azzal, amivel tudok, még hozzájárulok a kárpátaljai magyar kultúra építéséhez, egységesítéséhez. És büszke vagyok arra, hogy nagyon sok fiatal követ bennünket, mert általuk, bennük látom biztosítva a folytatást, a jövőt.

Művész Páholy rovatunk az MMA támogatásával készült

Kosztolányi Dezső

Erzsébet

1

Tizennyolc éves korában ment férjhez egy bácskai földbirtokoshoz.

Ez afféle nyájas óriás volt, két fejjel magasabb nála, tagbaszakadt, izmos. Ha belépett valahová, tele lett vele a szoba. Táncolt a megyebálokon, verte az asztalt, sírva vigadott. Pogány mulatozás közben beleharapott egy üvegpohárba, apró szilánkokra rágta. Arcán bronzmosoly ragyogott. Feleségét fél karjára emelte, mint a pelyhet. Kívüle még csak a lovakat szerette, meg a földet.

Erzsébet künn a pusztán kora hajnalban a pacsirtákkal ébredt. Állott a vetés arany-dús fényében, búzavirágok, pipacsok között. Aratóünnepkor pipisz kendővel menyecskésen kötötte be fejét.

Cigányzene mellett ábrándozott, bort iszogatva. Az alföldi koszttól megtelt, álla alatt enyhe toka gömbölyödött.
Reggeltől napestig sürgött-forgott. Kulcskötegeket csörgetett, diófalevelek közé rakosgatta fehérneműit, baromfit tenyésztett, ügyelt a mezei munkákra, be-benézett a csűrbe, malomba. Folyton gyűjtött-gyűjtött. Vasárnap az isten házába ment az urával, térden állva imádkozott.

Egy fia született. Akkor az lett a mindene. Dalolgatott neki, muzsikált a fésűn, ajnározta. Éjszaka, ha moccant, riadtan ugrott ki az ágyból, betakargatta. Egy-egy szavát, szokását évekig emlegette. Később vett neki egy póni lovat, vele lovagolt ki a szérűre. Télen parasztsubába bújtatta, melegített téglát rakott a lába alá, röpültek a szánon, szikrázó hóban, a végtelen fehérségben, melynek egyetlen színfoltja a gyermek pirinyó piros orrocskája volt.

A család úgy vette körül, mint valami várfal, s abból, ami kívüle volt, semmit se látott.

Vízkeresztkor, egy dús ebéd után ura betért a hálószobába leheveredni. Erzsébet úgy hallotta, hogy álmában sóhajt. Mire benyitott hozzá, már hörgött. Az agyvérzés néhány pillanat alatt megölte.

Erzsébet egyedül maradt kilencéves kisfiával. Gazdálkodni próbált a birtokon, de rokonai tanácsára inkább bérbe adta, s felköltözött Budapestre.

2

Itt megismerkedett egy festővel. Az beleszeretett, elvette őt. A festő valamivel alacsonyabb volt, mint ő, két évvel fiatalabb. Cingár, szeles és ideges. Félt a mennydörgéstől, a baktériumoktól és a léghuzamtól. Sohase tudta, milyen nap van, és milyen hónap. Festett és cigarettázott. Beléfogódzott ennek az asszonynak a kezébe, vezettette magát, örült, hogy anyáskodik vele. Sokat keresett, két kézzel szórta a pénzt. Annak előtte állandóan Olaszországban élt. Házasságuk első telén vissza is költözött oda, mert gyönge tüdeje nem bírta az itteni hidegeket.

Erzsébet egy bécsi nevelőintézetbe helyezte el fiát. Nehezen vált meg tőle, sűrű könnyhullatások közepette, ölelgetve fejét, de tudta, hogy ennek meg kell történnie. Olaszországban eddig nem járt. Úgy hatott rá, mint egy cifra álarcosbál, holmi ideiglenes színpadon, melynek díszleteit akármikor szétszedhetik, s akkor vége az egésznek. Városról városra kóboroltak, terv és cél nélkül, bohém módra. Első osztályon utaztak, a legjobb szállókban váltottak szobát, tengerpartra néző erkéllyel.

Az asszony eleinte unta a képtárakat. Leplezett ásítással járkált a szentek, királyok, lovagok között, akik a szemében mind egyformák voltak, csak a nagy képek foglalkoztatták, a méretük, a régiségük, vagy az áruk miatt. Lassanként meg tudta különböztetni Tiepolót Rubenstől, Paolo Veronesét Dürertől. A templomokban távcsővel nézegette a falfestményeket, a szobrokat. Távlatról és színösszhangról beszélt, quattrocentóról és cinquecentóról. Amikor véglegesen letelepedtek Firenzében, a Pitti és Uffizi már érdekelte. Férje becsülte az ízlését, ítéletét.

Erzsébet rendszerint délig aludt. Miután fölkelt, még pongyolában, borzasan fölsietett az ura műtermébe, hogy szemügyre vegye a termést. A „termés” egy bemázolt vászondarab volt. Rágyújtott egy cigarettára, szemét bizalmatlanul, majdnem ellenségesen összemorcolta, közeledett, távolodott a festőállványtól, s csak ennyit mondott: „kemény”, vagy ennyit: „még nyers”, vagy annyit: „ebből lesz valami”. Sokszor banánt, gránátalmát ebédeltek. Egy osteriában vacsoráztak futurista festőkkel, színészekkel, akikről Erzsébet mindig tudta, mennyit érnek na művészi piacon.

Fia minden héten írt neki egy levelet, majd minden hónapban egy levelezőlapot. Az első évben izgatottan utazott föl hozzá Bécsbe, a második évben a fiú rándult le hozzá Olaszországba. Nyurga kamasz lett belőle, magas termetű, mint az apja, de udvarias, hűvös. Erzsébet nem szenvedett már annyit a távollététől, mint annak előtte. Valami csodálkozó közönnyel tekintett utána. Amikor a fiú letette az érettségit, beíratta a műegyetemre.

Ebben az időben már alig foglalkozhatott vele. Az ura köhögni kezdett, alattomos kis lázai támadtak, éjszaka izzadt. Azt ajánlották, meneküljenek a firenzei völgykatlanból Szicília száraz, egyenletes égalja alá.

A beteg itt se lett jobban. Folyton gyöngült, kezéből kihullott az ecset. Pénzük elfogyott. A birtok jövedelme nem futotta erre az életre s a kezelésre. Erzsébet egy forró, szicíliai éjszakán gyertyalámpásnál levelet írt egy banknak, hogy a birtokát azonnal adják el.

Ekkor kezdődött az az idegcsigázó, végeérhetetlen hajszája, melyben felőrlődött, elkopott, megsoványodott. Hajón, vonaton országról országra vitte az urát Közép-Európa minden valamirevaló orvosához. Orvosi várótermek árnyékában, a fal mellett, mint árnyék üldögélt. Fiatal, öreg tanároknak, a kezét összetéve különböző nyelveken rimánkodott, hogy mentsék meg a festőt.

Davosban állapodtak meg. Ott háromszobás lakásuk volt. Öt esztendeig feküdt a beteg egy nyugágyon, szájában hőmérővel, napról napra sorvadva.

Erzsébet fia, aki közben megszerezte a mérnöki oklevelet, a svájci havasok közt kereste fel édesanyját. Értésére adta, hogy Amerikába kapott szerződést, s másíthatatlan elhatározása, hogy ősszel ki is megy Clevelandbe. Szeptember végén szállt hajóra. Október elején a festő meghalt.

Eltemette őt a davosi temetőben, melyben annyi kereszt és fejfa van, mint valami örökös hadszíntéren. Összeszedegette vásznait, vázlatait, hazautazott. A magyar határnál ámulva vette észre, mennyire idegen lett itthon. Törve beszélte anyanyelvét, mert az elmúlt tizenhat esztendő alatt jobbára olasz, francia társaságokban forgott. Budapesten gyászruhában nyitott be egyik rokonához.

3

A harmadik ura bankár volt.

Ez az ötvenéves, rideg, mohó agglegény egy nagy társaságban találkozott vele. Mihelyt megpillantotta, vonzotta ennek a még mindig fiatal asszonynak a sápadtsága; homloka körül a szenvedés mindentudó jegye, elmúlt élete egy vidéki birtokon, melynek eladásáról maga is hallott valamit, s a nemzetközi fölény és csiszoltság, mely minden mozdulatából kisugárzott. Úgy érezte, méltó felesége lehetne, ha kitű-nően tudna „reprezentálni”.

Erzsébet levágatta a haját, kamaszfürtjét megfestette. Briliáns nyakékkel, igazgyöngy fülbevalóval az asztalfőn trónolt az haute financiere körében, melyeken parfait-t és cocktailt szolgálnak föl, tapeur-ök és jazz-ek játszanak, s operaénekesek énekelnek. Bágyadtan hordozta körül gépies mosolyát. Fogadta a felé röppenő bókokat, s minden szavát latra vetve udvarolt a pénzfejedelemnek. Vesékbe, pénztárcákba látott. Mindenkiről tudta, hogy „jó”-e, és hogy mennyire „jó”. A számok világában élt. Azokat a lengő kalászokat, melyeket az első férje búzaföldjeiről ismert s a második férje képeiről, reggelenként, amikor megérkeztek az újságok, hátul, a közgazdasági rovatban kereste.

Volt tizennégy szobája, jour fix-e, több palotája, párizsi szakácsa, márvány fürdőmedencéje, inasa és ajtónállója, két komornája, Rolls-Royce-a, francia és angol társalkodónője, villája a Rózsadombon és a Balaton mellett, kilenclámpás rádiója, állandó masseuse-e és három farkaskutyája. Londonba röpültek a fontosabb tárgyalásokra. Tavasszal Spanyolországban tettek gépkocsikörutat. Egy telet Egyiptomban töltöttek.

Mindez azonban nem volt elég. A mozgás izgatta, az ütem és az üzem, a tőzsdei rohamok és ostromok, a diadalmas hajrá, mindig tovább és tovább. Azokat, akik az utcán bandukoltak, e nagy színjáték bábjainak tekintette. Csak
az ura élt benne igazán.

Az a vagyonát öt év alatt megkétszerezte. Utána egy kis lanyhulás mutatkozott, egy kis visszarokkanás, de utána egy semmihez se hasonló föllendülés. Folyton „adott” és „adott”, mikor mindenki azt várta, hogy „vesz”.

De egy napon máról holnapra elvesztette mindenét.

Erzsébet zokszó nélkül eladta ékszereit, palotáit, villáit. Úgy rémlett, hogy az „ügy” egy-két hét alatt tisztázódik. A bankár is ezt remélte. Egy délelőtt bizakodva ment föl szobájába. Fölszólította Berlint, majd Bécset, utána ismét Berlint. Amíg beszélt a telefonon, egy zárka jelent meg előtte, egy priccs meg egy takaró. Nyugodtan tette le a hallgatót, elszívott egy szivart, a páncélszekrényhez lépett, onnan kivette forgópisztolyát, s halántékon lőtte magát.

Felesége zokogva csókolta meg a halott kezét.

4

Budán egy kétszobás lakásban élte le hátralevő napjait, egyedül.

Kétségbeesetten vágyakozott fia után. Hosszú leveleket írt, hogy mennyire szeretné látni, egyetlenegyszer látni ebben a hamar múló életben. Az csak dollárokat küldött haza, de ő maga nem jött. Folyton ígérgette, hogy majd karácsonyra, anyuskám, de karácsonykor azt írta, hogy majd húsvétkor, anyuskám, s húsvétkor azt, hogy majd jövő karácsonyra.
Erzsébet megöregedett. Görnyedten járt a szobában, bottal. Kezén kiütköztek a kemény, kék erek.

Utolsó éveiben légzési nehézségei voltak, szédülései, szívrohamai.

Amikor közeledni érezte halálát, fölébredt benne egykori vallásossága. Papot hívatott, hogy magához vegye a haldoklók szentségét.

Fiatal, gyermekarcú pap lépett be, rajongó kék szemekkel.

– Bűnös vagyok, lelkiatyám – rebegte Erzsébet. – Nagyon bűnös vagyok – és sírva fakadt.

– Gyónjon meg – szólt a pap. – Isten az ő végtelen irgalmával megbocsátja bűneinket. Miben vétkezett?

– Vétkeztem – mondotta Erzsébet. – Vétkeztem Isten és ember ellen. Kevély voltam, önző voltam. Istenítettem, elkényeztettem egyetlen gyermekemet, és nem törődtem vele. Puha voltam, könnyelmű. Kemény és könyörtelen. Pazaroltam a pénzt, s fukarkodtam. Tékozló voltam. Zsugori voltam.

A pap a matróna arcára pillantott. Nem értette, miként bálványozhatja és hanyagolhatja el valaki a fiát, miként lehet valaki egyszerre puha és kemény.

Tékozló és zsugori. Magyarázatot kért.

Erzsébet dadogott: – Én… én… én…

Tovább azonban nem jutott. Ámulva kutakodott homályosuló elméjében, abban a borzalmas zűrzavarban, ellentmondásban, mely egy emberi élet, azon tűnődve, hogy ki is volt ő ezen a földön, hogy mi is volt ő. De azt nem tudta.

A pap azt hitte, hogy a haldokló félrebeszél, föléje hajolt. Megfogta hidegülő kezét. Így szólt:

– Imádkozzék velem. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben.

A haldokló utána mondta:
– Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben.

Most a pap keresztet írt a levegőbe. A megbocsátás és föloldozás igéit susogta.
Ekkor fönn a szoba egyik sarkában, a cserépkályha fölött, megjelent egy angyal. Egy nagy, erős angyal, tárt, fehér szárnnyal, szépséges bajnoki férfitesttel, mert az angyalok mind nagyok, mind erősek, és mind férfiak.

Harsány hangon szólt hozzá, bátorítva őt.

– Erzsébet, a te bűneid meg vannak bocsátva. Áldott vagy te a gyarló földi asszonyok között. Áldott vagy, mert megfeledkeztél önmagadról. Áldott vagy, mert szétosztottad lelkedet, úgyhogy semmid se maradt. Áldott vagy, mert elvesztettél mindent azokban, akiket szerettél, és most halálod óráján magad se tudod, hogy ki voltál ezen a világon. Áldott vagy, mert asszony voltál, mert egész nő voltál, mert cseléd voltál, a jóság alázatos cselédje, hasonlatos a legmagasztosabb cselédhez, az Úr szolgálóleányához. Áldott vagy, Erzsébet, s ott fenn várnak téged.

1929