Hétvégi melléklet

2022. március 12.

0312

a Kispad

Vers

Dsida Jenő: Olyan egyszerű

Minden göröngyből virág ütközik,
kék az éjszaka és arany.
Ifjú vagyok és megyek vidáman,
tisztán a hullócsillagok alatt.
Olyan egyszerű minden, olyan
felszabadítón, könnyen egyszerű:
Holnap kiválasztok egy aranyhajú szüzet
és azt mondom: Jer velem!
Holnap fehér abrosz mellett ülök
s piros alma, sárga körte
koppan a veranda tetejére
s aranybort iszom ezüst-pohárból.
Fiam is lesz, hogy meg ne haljak.
S ha sárga levél hull lassú gyásszal,
bölcsen mosolyog tömjénszagú szívem:
Milyen jó lesz a mennyországban!

Bizalom

A játék heve

„Ami a kispad körül történik, ami és ahogy elhangzik, a szavak, a stílus az edző viselkedésének, reakcióinak a folyománya”

Kő András

Szemétből mentett dicsőségünk című könyvemben (Magyar Könyvklub, 1997) a futball kispadjáról így fogalmaztam:
„Bemutatom önöknek a modern guillotine-t. A nyakvágó helyet. Mondják kispadnak is. Innen nem lehet győztesen távozni. Itt nincs kegyelem, nincs bűnbocsánat, halvány vigasz, csak ezerféle káromkodás és grimasz; keskeny idegpályák szélesednek országutakká, a vér elapad, s a gondolat is menekülne, ha hagynák; körbefutnád a pályát, s világgá ordítanád, hogy mindenütt jó, csak a kispadon nem! Néhanapján, seidőn, azaz sohasem.” Olyan valakivel beszélgettem, aki csaknem ötven év óta a kispad vonzáskörében él. Megszakításokkal ugyan, de 1973 és 2001 között, majd 2008 óta folyamatosan a Vasas labdarúgócsapatának az orvosa. Eközben – egyebek mellett – volt a felnőtt válogatott és az Újpest FC futballgárdájának az orvosa is. Lejkó Dezsőnek hívják.

– Mi jut eszébe, ha azt mondom: kispad?

– Rengeteg minden, hiszen az életem meghatározó színhelye volt a kispad, ahol sok mindent megéltem: jót és rosszat, örömet és szomorúságot. A jó emlékezőtehetség azonban még nem tesz naggyá egy elmét, mint ahogy egy szótár sem tekinthető irodalomnak. Ami viszont tény: az edző nem távozhat győztesen a kispadról. Amíg siker van, addig maradhat a kispadon, de amikor ennek vége szakad, törvényszerű a futballban – persze más labdajátékban is –, hogy így vagy úgy búcsúzni kényszerül. A tét azért nagy, mert az egzisztenciájukat érinti.

– A kispad világa semmihez sem hasonlítható. Belterjes a szavak használata, belterjes, hogyan viselkednek a stáb tagjai, belterjes, hogy mire jutnak. A külső szemlélő csak egy-egy gesztusból következtet arra, mi játszódhat le bennük.

– Valóban, itt nemcsak taktikai dolgok hangzanak el, hanem a játék hevében minősítik, szidják a bírót – ő mindig célpont –,
és előfordul, hogy az orvosból is kiszabadul valamilyen vélemény. Szeretném azonban hozzátenni, hogy a kispad világa mindig edzőfüggő. Ami a kispad körül történik, ami elhangzik és ahogy elhangzik, a szavak, a stílus az edző viselkedésének, reakcióinak a folyománya.

– A halat horoggal, az ostobát szavakkal fogják.

– Amíg nem mondtad ki azt a bizonyos szót, ura vagy, amint elhangzott, már rabszolgája, és kapod a sárga lapot. Az indulatok is sokfélék. Lehetnek jó szándékúak, jól hangzók, lehet igaza az edzőnek és lehetnek tévedései. A vérmérséklet befolyásoló tényező, ezért nem mindig objektív a reakció.

– Milyen helyet foglal el a sportorvos a hierarchiában a kispadon ülő szakemberek között?

– Ez is némileg az edzőtől függ. A kérdések ugyanis így hangzanak: mire tart igényt? Mit vár el az orvostól? Milyen viszonyban van vele? Vannak edzők, akikkel munkatársi a kapcsolat, másokkal baráti. Embere válogatja. Én Baróti Lajossal kezdtem el a „kispados” pályát, aki tiszteletre méltó és nagyon higgadt ember volt, aztán egy idő után baráti viszonyba kerültünk. Vele kapcsolatban eszembe jut egy anekdota. A szélsők valahogy nem kívánták a válogatott Ihász Kálmán közelségét.
A Vasas gyémántkemény balhátvédje amilyen nyájas, simulékony ember volt a magánéletben, olyan sprőd harcmodort alkalmazott a gyepen. Baróti Lajos szövetségi kapitány egy válogatott találkozó előtt figyelmeztető szavakat intézett hozzá: „Vigyázz, Kálmán, mert a szélsőd irgalmatlanul gyors. Nem fog harcolni veled, és ha beindul, biztos, hogy elfut!” Ihász Kálmán kapásból kérdezte: „Sántán is?”

Lejkó Dezsőn
Fotó: MH/Katona László

– A bizalom – az orvos és az edző, az orvos és a játékosok között –, ez a közös cselekvéshez szükséges energiák leghatalmasabb formája.

– Igen. A bizalom a közösség, a csapat erejének a forrása. Ha az edző és az orvos között nincs bizalom, az hatással van a munkára. Ha az edző nem bízik az orvos véleményében, megette a fene az egészet. Olykor gyakran cserélődnek az edzők, úgyhogy minél hamarabb ki kell alakítani az új szakemberrel a bizalmi kapcsolatot. Baróti Lajos után, hála Istennek, hosszú ideig Illovszky Rudolf mellett dolgoztam, aki szintén emblematikus személyiség volt. Sokat tanultam tőle. Az évek során bebizonyosodott, hogy az edzőnek nemcsak a szakmát kell ismernie, hanem jó pedagógusnak és pszichológusnak is kell lennie, mert a csapatban annyi egyéniség van, ahány játékos. Ahhoz, hogy egy hullámhosszra kerüljenek, sokat kell fáradni. Illovszky Rudi bácsi az izgulós edzők közé tartozott, és állandóan nyerni akart. Persze, ki akar veszíteni? Egy vidéki csapat mérkőzött a Fáy utcában. Akkor már Machos is ott játszott. Mentek kifelé a pályára, Machos látta Illovszky halálra vált arcát, mint akinek ettől a meccstől függ az élete. „Nyugi, mester, öt a vége” – mondta neki. Illovszky nem méltatta válaszra. Vége volt a mérkőzésnek, jöttek a játékosok lefelé, Illovszky a győztes hadvezér képével várta Machost az öltözőben, és szemrehányóan mondta: „Szakikám, csak négy…”

– Előfordult, hogy a játékos azt mondta: itt fáj, meg ott fáj, de valójában kutya-baja sem volt, csak nem akart játszani?

– Igen, nemegyszer előfordult. A baj ezzel az: nem lehet bebizonyítani, hogy igazat mond vagy nem mond igazat, és el kell fogadni, amit állít.

– Milyen kapcsolatot igyekezett kialakítani a játékosokkal?

– Hasonlóképpen gondolkoztam, mint amikor az edző–orvos viszonyról beszéltem. A célom az volt, hogy a játékos megbízzon bennem. Ehhez azonban arra is szükség volt, hogy a magánéleti problémáiba is beavasson. Tudniillik a magánéleti gondok jelentősen befolyásolják, hogy miképpen teljesít a pályán.

– És mi mondható el a játékosok közötti viszonyról?

– Ez sem egyszerű. Itt nagyon komoly szerepe van az edzőnek. A kapcsolatok ugyanis különbözőek. A lényeg az, hogy a futballisták elfogadják egymást. Amennyiben eredményre akarsz jutni, három dologra van szükséged: az első a kemény munka, a második, hogy tapadj a feladathoz, a harmadik a józan ész. Ha a csapat tagjai valamennyien így gondolkoznak, az az edző sikere is.

– Hogyan került a Vasashoz?

– Mint mindenhez az életben, ehhez is szerencse kellett. A diploma megszerzése után, ezerkilencszázhatvankilencben a Sportkórházban kezdtem dolgozni. Nekem ez az első, és most már az utolsó munkahelyem. Akkoriban Árky Nándor sebész volt a Vasas orvosa és a rendelőintézet igazgatója. Megbecsült, elismert ember. Jó kapcsolatban voltunk egymással, és élveztem a szimpátiáját is. Aztán, ezerkilencszázhetvenhárom elején feltette nekem a kérdést: az igazgatói teendők mellett nehezen tudja ellátni a Vasas futballcsapatában rá háruló feladatokat, ezért átvenném-e helyette a munkakört? Tiszteletlenség lett volna azt mondani, hogy nem vállalom, de kedvem is volt hozzá. Elfogadtam tehát az ajánlatot, és mondhatom, hogy teljesen új élet kezdődött számomra. Amikor a Vasas nagyon mélyponton volt, sőt fél évig csapat sem volt, akkor az Újpestet segítettem. Dolgoztam Csank János, Gellei Imre és Pintér Attila mellett is a felnőtt csapatoknál.

– A Vasas mélypontjáról jut az eszembe: kettős mérkőzésnek adott otthont a Népstadion. Az első felvonásban a Vasas mérte össze az erejét valamelyik vidéki gárdával. A publikum érdeklődéssel vegyes sajnálkozással figyelte a kiesőjelölt küzdelmét. A játékvezető többször jelezte, hogy hosszabbít. De csak nem akart véget érni a meccs. Türelmetlen kiáltozás kezdődött: „Bíróóó! Időőőő!” Érkezett a gyors válasz a szomszéd szektorból: „Ugyan hagyják már őket játszani! Legalább pár perccel tovább marad a Vasas az első osztályban…” Ami a kezdeteket illeti: mikor szerette meg a sportot?

– A sport mindig közel állt hozzám. A suliban kézilabdáztam. Jártam a falelátós Fradi-pályára. Ötvennégyben kint voltam apámmal a Népstadionban, a hét–egyes magyar–angolon. Ötvenöt-ötvenhatban úszni kezdtem a Spartacusban, aztán onnan csúsztam át a Vasas vízipólósaihoz. Kapus voltam. Az egyetemi diploma megszerzésével azonban a rendszeres sportolás abbamaradt.

– Mi a különbség az ötvenes évek sportorvoslása és a mai sportorvoslás között?

– Az egész egészségügyi ellátásra jellemző a sok technikai változás, a szükséges eszköztár fejlődése, és akár a diagnosztikában, akár a terápiában bekövetkezett változások.

– Ez azt jelenti, hogy egyes sérülések gyorsabban gyógyulnak?

– Vannak esetek, amelyek gyógyulását gyorsítani lehet, de például az izomszakadás gyógyulásának ideje nem változik
a múlthoz képest. Ki kell böjtölni.

– Az az ember benyomása, mintha manapság sokkal több lenne a sérülés a pályán, mint a korábbi évtizedekben. Talán
a túlhajszoltság az oka?


– Nem a túlhajszoltság, hanem az, hogy a maiak más ritmusban futballoznak. A játék felgyorsult. Ha összehasonlítjuk a hat-hármat egy mai válogatott mérkőzéssel, akkor nyomon követhetjük a változást. Az angolok ellen kevesebb volt az ütközés, a test test elleni harc. Akkor is voltak gyors és kemény játékosok, de ez másként jelentkezett a mérkőzés folyamán. Ma agresszívebb a játék, ezáltal elkerülhetetlenebb az ütközés. De nem csak a futballban. Mondják, hogy a leggorombább játékot napjainkban a női kézilabdázók űzik…

– A futballban mi a leggyakoribb sérülés?

– A különféle térd- és bokasérülések. Talán a térdsérülés vezet, de ezen belül is vannak enyhébb esetek. A porcsérülés és a keresztszalag-szakadás között viszont gyógyászati szempontból nagy a különbség. Ennek oka szintén a nagy iramú játék,
a különböző ütközések, irányváltások, amikor fordulás közben meglökik egymást a játékosok.

– Drámai dolgoknak volt-e tanúja?

– Voltam. Öregfiúk mérkőzésen előfordult, hogy valaki összeesett és meghalt. Drámainak lehet mondani egy lábtörést is, szerencsére ritkán fordult elő. De megesett régebben is és most is. Az az igazság, hogy a média manapság nagyobb publicitást szentel a drámai eseményeknek, mint hajdanán tette. A szokatlan, a sokkoló, az ellentmondásos dolgokra jobban felfigyelnek az emberek. Senki sem akar sztorikat arról, ha egy édesanya egyedül nevel öt gyereket. A médiumokhoz „ki kell sokkolni” az utat.

– A sérüléseket befolyásolja az is, hogy egy játékosnak milyen a testi felépítése? Elhangzik, hogy az egyik sérülékenyebb, mint a másik.

– Vannak sérülékenyebb futballisták, de nem tudom megmondani, hogy ennek mi az oka. Akadtak olyan játékosok is a Vasasban, akik szinte minden héten jöttek valamilyen problémával. Szoktam volt mondani nekik, hogy: hát nem voltál bent a múlt héten… Megszoktuk, hogy minden héten valamilyen problémával jelentkezel. Különbözőképpen reagálnak a játékosok a testi bajokra. Akad olyan, akinek csak egy kis pattanása van a vállán, de már ez is zavarja a játékban. A másik az idő múlásával panaszkodik, hogy itt fáj, meg ott fáj, de semmilyen vizsgálat nem támasztja alá, hogy komoly problémája lenne. Lehet, hogy vállon felül van a probléma?… Valamiért megsértődött, azért találja ki, hogy ez is fáj, meg
az is. Ezek eléggé megfejthetetlen dolgok, és nem lát bele az ember a játékos fejébe. Ezzel szemben van olyan, akinek tudom, hogy miért fáj a bokája, a combja, de túl­teszi magát rajta.

– Előfordult, hogy a futballista játszani akart, és ön leállította?

– Több alkalommal is.

– Nyugodt embernek tartja magát?

– Igen. Nehezen tudnak felidegesíteni. Az edzőnél megértem, hogy elveszti néha a türelmét. Korábban említettem, hogy nála más a tét. De közöttük is van olyan, aki higgadtan reagálja le a történteket azokkal ellentétben, akik üvöltenek és gesztikulálnak a pálya szélén. Széles a választék. Aki indulatos, valójában nem is látja tisztán a dolgokat, az indulatai elhomályosítják a valóságot.

– A sportorvos mennyire lehet szurkoló?

– Hát, hogy mondjam? Azért a kispadon valamennyien szurkolók vagyunk. Úgy nem lehet a kispadon ülni, hogy valaki újságot olvas. Ott azért a játék heve magával ragadja az embert. Ha nem is ugrál, de a feszültség jelen van, és az ember igyekszik nyugtatni a mellette ülőket.

– Furcsa élményem volt, hogy egy ököl­vívó-mérkőzésen a Nemzeti Sportcsarnokban, amely ma már Gerevich Aladár nevét viseli, egy hölgy a legnagyobb csaták közepette a partitúráját írta…

– Különös személyiség lehetett… Ez a futballpályán elképzelhetetlen.

– Megesett, hogy sikerült jó útra térítenie a csapat „eltévelygő” játékosát, és abbahagyta történetesen az ivást?

– Amit lehet, megtesz az ember, ezt diktálja a lelkiismerete is, de voltak olyan játékosok, akiket nem lehetett jó útra téríteni… Tapasztalom szerint manapság kevés az ilyen labdarúgó, és kevesebb a dohányzó játékos is.

– Az aranycsapat tagjai közül több anekdota szól az italt kedvelő balszélső, Czibor Zoltánról és jó barátjáról, a színész Szabó Sándorról.

– Ismertem én is Zolit. Kint voltunk Barcelonában a Vasassal Illovszky Rudolf társaságában, és Zoli meghívta a csapat vezetőit egy kis beszélgetésre a Kék Duna vendéglőjébe. A teraszon ültünk és söröztünk, jó volt a hangulat. Itt mesélte el Zoli, hogyan járt túl Sós Károly edző eszén. Ötvenhat szep­temberében három–egyre győzött a magyar válogatott Belgrádban. A mérkőzés után visszamentek Tatára. Szerdán megjelent Zoli felesége az édesanyja társaságában. Mindketten talpig feketében. Hívatták Zolit a portára. Elmondták a szomorú hírt, hogy meghalt Zoli apósa. Sós kondoleált. Honti György, a Magyar Labdarúgó Szövetség akkori főtitkára is kondoleált. Arra kérték Sós Károlyt, hogy írja alá az ötezer forintról szóló kiutalást, amely a győztes meccsért járt. Sós aláírása nélkül ugyanis nem vehette fel senki sem a pénzt. Sós megtette, amire kérték, Czibor pedig kikísérte a vendégeket. Amikor magukra maradtak, Puskás sompolygott Sós mellé. „Mondja, maga ezt elhiszi?” – kérdezte. „Meg van maga bolondulva – válaszolta Sós –, miért kételkednék?” „Bolond! – fordult Puskás Cziborhoz –, meghalt az apósod?” „Nem” – válaszolta közönnyel a szélső. „Megőrült maga?” – kiáltott Sós. „Szükség volt a pénzre – mondta ártatlanul Czibor –, és nem tudtam mást kitalálni…” Ehhez még hozzáteszem, hogy amikor a Kék Duna teraszáról a szálláshelyünk felé indultunk, megjelent Czibor felesége
a számlával, és odaadta Zolinak, hogy fizesse ki az italokat…

– Olvastam arról, hogy orvosi segítséget nyújt a parlamenti válogatottnak is. A politikusok hogyan viselkednek a pályán?

– Futballozás közben csak futballista lehet valaki, az egyénisége megőrzésével. A futball közös nevezőre hoz mindenkit. Ott is előfordul, hogy a játék hevében valakinek elszalad a szája, de ez normális.

– Denis Law neves skót labdarúgó mondta, hogy a káromkodás a futball szakmai nyelve. Nincs benne semmi erotika.

– Véleményem szerint nem igaz, hogy a játékosok többsége káromkodik. Elismerem viszont, hogy voltak játékosok, akiknek a kötőszava az volt, hogy a k…a…
De például Baróti Lajostól soha nem hallottam egy csúnya szót. Pedig hát ritka az ilyen edző. Illovszky Rudi bácsi más volt.
Ő sokkal indulatosabb volt, és maximalista a munkatársaival. Nehezebb természet, mint Lajos bácsi, de magától mindig kicsit többet követelt. Jó hangulatú, jó humorérzékű ember volt. Ide kívánkozik egy másik anekdota. Vidéken játszottunk, azt hiszem, Salgótarjánban. Az egyik védőnknek azt mondta: nem lépheti át a felezővonalat. A meccs vége felé a védő mégis átlépte a felezővonalat, és gólt is rúgott. Az öltözőben Illovszky azt mondta, a védőnek szánva a szavait: „Gratulálok a szép gólodhoz, de megbüntetlek, mert átlépted a felezővonalat.” Emlékszem egy olyan meccsre, hogy az első félidőben nem ment jól a csapatnak, és vezetett az ellenfél. A szünetben Rudi bácsi kijelentette az öltözőben: „Ha nem nyertek három góllal, mindenkit megbüntetek!” – és kiment. Nyertek három–egyre.

– Mi a véleménye arról, hogy a sportban, de a futballpályán is sokkal kevesebb a zrika, mint volt hajdanán.

– Így igaz. Régebben, ha vége volt a meccsnek vagy az edzésnek, még a pályán maradtak a játékosok, és fogadásokat kötöttek, hogy tízből hányszor találják el a kapufát. Vagy beültek a kricsmibe, és a társalgás elkezdődött. Mára megváltozott a helyzet. A meccs végén mindenki siet haza vagy máshová, mert sokféle lehetőséget nyújt az élet. A szellemesség szóló műfaj, míg a zrika csak kórusban érzi jól magát. És a kórus napjainkban ritkán áll össze.

Lejkó Dezső: Kevés boldogítóbb érzés van a világon, mint a gyógyítás. Nekem részem volt ebben
Lejkó Dezső: Kevés boldogítóbb érzés van a világon, mint a gyógyítás. Nekem részem volt ebben
Fotó: MH/Katona László

– Egy időben elterjedt, hogy a futballisták a kerek labdán kívül semmire nem használják a fejüket.

– Ezzel nem értek egyet! Több kulturált, művelt és intelligens futballistával volt dolgom, akik több nyelven beszéltek. Az európai futballban is játszanak olyan labdarúgók, akik megtanulták magukat önállóan is képezni. A világ egyetlen főiskolája és egyeteme sem tehet érted többet, minthogy segít neked segíteni önmagadon. Állítom, hogy mindig volt és ma is van számtalan intelligens futballista Magyarhonban.

– Szóba került, hogy a bírók általában a kispad céltáblái.

– Ez nehéz kérdés. A bíró mindegyik mérkőzésen tévedhet, ide is meg oda is, mert húsból-vérből való. Ha ellenünk téved, az mindenkinek ott marad a fejében, de amikor a javunkra téved, azt rögtön elfelejtjük. A meccs végén pedig gyakran mondjuk: kihagytuk ezt és azt a helyzetet, de ha az ellenfél rúgott három kapufát, azt elfelejtjük. Ez is hozzátartozik a kispad természetrajzához.

– Visszakerül a Vasas az első osztályba?

– Úgy látom, hogy igen. Összecsiszolódott a társaság. Tavaly is bíztam abban, hogy sikerül, de a végén elcsúsztunk a jégen. Remélem most teljesülni fog az abszoąlút jogos elvárás. A múlt is erre kötelez bennünket.

– Mi vezérelte sportorvosi pályáján?

– A segítségnyújtás mindenáron! Tapasztalataim alapján tudom, hogy ha valaki szándékai szerint igyekszik élni, olyan sikerekre számíthat, amelyek ritkák a hétköznapokban. Kevés boldogítóbb érzés van a világon, mint a gyógyítás. Nekem részem volt ebben. Több nemzedék képviselői fordultak meg a kezem alatt a műtőasztalomon és a rendelőintézetben. Amit tudtam, megtettem értük. Megkaptam a sorstól azt,
amiért érdemes élni.

*
Az interjú során többször szóba került a bírók személye. Befejezésül álljon itt két anekdota a régi időkből.

Orova Henrik, akit mindenki csak Hejminek becézett, az 1920-as években korának egyik legjobb és legnépszerűbb játékvezetője volt. Mellesleg óbudai sváb férfiú. Rengeteg történet fűződik a nevéhez. Egyszer odarohant hozzá mérkőzés közben a híres válogatott játékos és felháborodva ecsetelte neki: „Bíró úr kérem, ez – és rámutatott az ellenfél csatárára (abban az időben még nem voltak számozottak a mezek) – azt mondta nekem, hogy menjek az anyám …a.”
Erre Orova ráripakodott: „Maga nem megy sehová, maga itt marad és játszik tovább!”

A második világháború előtti korszak remek játékvezetője volt Fehéry Ákos. Fehéry megítélt egy vitatott büntetőt, amelyet azután a végrehajtó a kapu fölé lőtt. A megkönnyebbült kapus gúnyosan fordult a bíró felé: „Látja, Fehéry úr! Az Isten is velünk van.” „Akkor maguk tizenketten vannak, fiam, a pályán, és ez ugye, szabálytalan. Álljon ki azonnal!”

Kosztolányi Dezső

Két ember

Az egyik valami vacsorára volt hivatalos.

Nem ült rá a kocsijára, gyalogosan vágott neki a téli éjszakának, mert egész nap heverészett, s fájt a feje. Kürtőkalapot viselt, hódprémes bundát, fehér selyem gallérvédőt.

A villanegyed kertjeiben a január finom üvegmunkái voltak kiállítva. Szikrázott a hó. Apróra őrölt gyémántpor hullott az égből.

Fogai között szívta be az éles, kristályos levegőt. Hosszú sétára indult, hogy múljék az idő, meg hogy fogyassza elhízott testét. Mellékutcákon bolyongott.

Egy sötét közben, ahol a gázlángok kancsal fényt vetettek, s az emberek úgy settengtek, mint az árnyak, harmonikaszó ütötte meg a fülét. A harmonikaszó a föld alól dünnyögött, egy lebujból.
A lebuj a pincehelyiségben volt, több lépcsőn kellett lejárni. Valahányszor nyílt az ajtó, gőzfelhő csapódott ki, sárga, piros sugarak estek a hóra.

Annyira érdekelte ez, hogy megállott, nem közvetlen a lebuj előtt, hanem szemben vele, a túlsó járdán, és onnan figyelt. Facér, lusta cselédek jöttek-mentek, napszámosok, kültelki alakok, sportsipkában.

Még sose láttam ilyen helyet közelről, gondolta. Soha életemben. Csak külföldön, idegenvezetők társaságában vagy színpadon, valószerű rendezésben. Egyébként nem mertem bemenni. Ilyesmi nem illik. Aztán féltem is. Nem is gorombaságoktól, verekedésektől, pisztolylövésektől, hanem attól, hogy tapintatlan, nevetséges leszek. Pedig mily érdekes lehet egy ilyen meleg odú, ahol az élet a maga vad őszinteségében kavarog. Gajdolnak, röhögnek, pálinkát isznak. Jobban érdekelne, mint az a rémes társaság, ahova igyekszem. Mi történnék, ha most csakugyan lebotorkálnék a pincelépcsőkön, és benyitnék közéjük?

A nyelvükön tudok beszélni. Mégis egyszerre elnémulnának, rám bámulnának. A kártyát az asztal alá dugnák. Mindenki elrejtene valamit. A tulajdonos, látva bundámat, frakkomat, riadtan közeledne felém, azt hinné, hogy tévedtem. Később azt hinné, hogy megbolondultam vagy rosszbansántikálok, egy fő-fődetektívet sejtene bennem. Bizonyára ki se szolgálna. Hiába, ebből a világból egyszer és mindenkorra kiközösítettek. Nem vagyok ember, csak egy „társadalmi osztály” tagja. Ez néha szomorú. Majd valamikor máskor szerzek magamnak egy álruhát, felöltözöm csibésznek, s megpróbálom. Most siessünk.

Ezzel továbbment.

A másik villamoson igyekezett befelé a külvárosból. Sportsipkát hordott, mélyen homlokába húzva, szürke piszkos kendőt, melyet nyaka köré tekert, hogy ne fázzék. Nem volt télikabátja.

Amikor lejárt a szakaszjegye, leugrott a villamosról. Nadrágzsebébe dugta mind a két kezét. Ilyen cudar hideg éjszakán a verebek egymás után potyognak le a fákról, s hajnalban a szemetes söpri össze őket.

Széles utcákon haladt, rádió­üzletek, csemegésboltok között.

A sarkon egy étterem tükörablakai tündököltek. Csipkés, vajszín függönyein keresztül áttűzött a fény.

Káprázva szemlélte a bejárat előtt várakozó kocsikat, a kapust, paszományos egyenruhájában, a kirakatot, melyben halak, rákok, déligyümölcsök állottak. A függöny hasadékán bekémlelt.

Jaj, ha én egyszer bemehetnék ide, gondolta. Milyen nyugodtak, boldogok azok, akik itt ülnek. Habfehér asszonyok, briliánssal nyakukon, férfiak, mind szmokingban, frakkban. Csészéből isszák a levest, színes krémeket kanalaznak kristálytányérból. A pincérek is szinte úsznak ebben a könnyű csillogásban. Illatfelhők, rózsaszín fátylak, aranyláncok. Nem mindig az a kurtakocsma, nem mindig az a szörnyű csapszék. Tizenegy ficcs van a zsebemben, az futná egy levesre vagy egy kispörköltre. A leves meg a kispörkölt itt se lehet sokkal drágább. De beengednének-e? A kapus azonnal utamat állná. Megkérdezné, hogy mit akarok. Ha pedig bejutnék az üvegajtóig, ott olyan furcsán néznének rám, hogy nyomban visszakotródnék a horpadt arcommal, rongyaimmal. Sajnos, nem ez az én világom. De nem halok meg mindaddig, míg egyszer itt nem vacsorázom. Vannak frakk-kölcsönző üzletek. Legközelebb bérlek egyet, fölveszem, s itt mulatom el egész heti keresetemet.

Ezzel továbbment.

Ment-mendegélt a két ember a téli éjszakában, ki-ki a maga célja felé. Egy utcai villanylámpa alatt – félúton találkoztak. A kürtőkalapos vette észre először a sportsipkásat. Ahá, gondolta, mert lelkében még mindig a lebujban járt – ez olyanféle fickó lehet.

A sportsipkás is meglátta a kürtőkalapost.

Ahá, gondolta, mert ő még mindig az étteremről ábrándozott – ez a vastag burzsi odavaló.

Mindketten szomorúak voltak.

Miután elhaladtak egymás mellett, visszafordultak, mint az alvajárók. Tekintetük találkozott.

Mindegyik azt hitte a másikról, hogy boldog. Mindegyik azt hitte a másikról, hogy gyűlöli őt. Mindegyik azt hitte a másikról, hogy gúnyolódik, s azért néz utána.

Erre elszégyellték magukat. Folytatták útjukat.

A kürtőkalapos az étterembe lépett. Mélyen meghajolva nyitottak ajtót neki. Pincérek segítették le bundáját. Egy virággal, ezüsttel terített asztalnál ültek barátai, tekintélyes, öregedő urak, akiknek neve a „jelenvoltak” névsorában olvasható, és asszonyok, divatos asszonyok, akiket halálosan unt.

– Hol volt, drágám? – kérdezte a felesége, egy sovány nő, akinek alig volt melle és szemöldöke.

– Sétáltam – mondta a kürtőkalapos, s az étlapra meredt kétségbeesetten.

Ezalatt a sportsipkás a lebujhoz ért. Leszaladt a lépcsőkön.

Ott az orrába csapódó bűztől fölémelyedett a gyomra. Megint az ismert pofákat látta maga körül, a vagányokat, a megcinkelt toloncokat, mint minden este. Vad ricsaj fogadta.

– Hát te merre lógtál? – kérdezte egy kövér lány, aki a nyakába csimpaszkodott, s teljes súlyával húzta lefelé a festetlen falócára.

– Sétáltam – mondta a sportsipkás, és a levegőbe nézett, valahová messzire.

1930